Feszült háborúvég Törökországban – egy „késleltetett” per előtörténete

            A török hatóságok 1944 májusában letartóztattak és perbe fogtak egy évtizede közismerten német zsoldban álló lapkiadót. Nihal Atsız, a törökországi fasiszta mozgalom megalapítója uszító hangvételű cikkek szerzőjeként vált ismertté, csakúgy, mint eszmetársa, Cevat Rıfat Atilhan, aki a nácik hatalomra jutása után azonnal Münchenbe utazott, hogy otthon hasznosítható tapasztalatokat gyűjtsön a Der Stürmer című antiszemita hecclap szerkesztőségében, amelynek élén az 1946-ban a háborús főbűnösök sorában kivégzett alapító, Julius Streicher állt.

            E tapasztalatok birtokában aztán bujtogató írásaikkal mintegy hangulatilag előszítették a talajt a még ugyanabban az évben szerte Trákiában kirobbant kiterjedt zsidóellenes megmozdulásokhoz. Akkor még Kemal Atatürk volt az elnök, akinek kormánya sürgősséggel egybehívott rendkívüli parlamenti ülésen bélyegezte meg a főleg kereskedők ellen irányuló pogromszerű erőszakcselekményeket.      

            Atsız a háború alatt elsősorban a pántürkisták-pánturanisták szóvivőjeként tűnt ki. A keleten kivívott kezdeti nagy német győzelmek hatására már akadálytalanul hirdethette terebélyesedő mozgalmának céljait: a „szovjet uralom alatt rabságban elő török népcsoportok mielőbbi felszabadítását és harcba vitelét a bolsevizmus ellen a hitleri Németország oldalán”. Atilhan barátja pedig e célok mielőbbi elérése érdekében 1942-ben szorgalmazta a „tétlenkedő” kormány eltávolítását.

            De hát hogyan fejthették ki oly sokáig mérgező gondolatait szinte háborítatlanul és büntetlenül? – kérdezhetné utólag a mai olvasó. A nem egyszerű válasz így hangzik: ez a hosszú időn át elnéző magatartás Törökország sebezhető stratégiai földrajzi helyzetéből, háború alatt meghirdetett úgynevezett aktív vagy másképpen fegyveres semlegességéből, az egymással szemben álló hadviselő államokkal korábban kötött szerződéseinek rendszeréből, valamint messze nem utolsósorban abból következett, hogy Isztambul 1941-től ki volt téve a Nagynémet Birodalom halálos fenyegetésének, pusztító légicsapásai félelmetes lehetőségének. Ezt az „eshetőséget” Adolf Hitler maga is burkoltan többször kilátásba helyezte Boszporusz-parti partnere zsarolása és sakkban tartása végett. Berlinben erre folyamatosan készen álltak, s bármikor élhettek is volna vele. Kezdve a német haderőnek az ősi világváros kapui előtt történt megjelenésétől egészen a Balkánról való végleges kiszorulásáig.

            İsmet Inönü köztársasági elnök kormánya a tengelyhatalmak és a szövetségesek közötti „kicentizett egyensúlyozás” kockázatos politikáját gyakorolta. A szemben álló felek Törökországnak az ő oldalukon való hadba lépése érdekében kölcsönösen egyre nagyobb ellentétes nyomást fejtettek ki Ankarára. Az államfő ennek kivédésére fölöttébb óvatos diplomáciai kötéltáncot járt, egyetlenegy pillanatra sem tévesztve szem elől a világháborús frontvonalak alakulását, s lépéseit igyekezett ennek változásaihoz igazítani. Kétségtelenül tett engedményeket a németeknek: hadi fontosságú krómércet szállíttatott nekik, megengedte, hogy álcázott hadihajóik a szorosokon át bejussanak a Fekete-tengerre, s azt a „szívességet” is megtette, hogy Berlin kérésére „fenyegető” hadmozdulatként csapatokat irányíttatott a határra, s ezzel fontos szovjet erőket vont el a németekkel szembeni védekezés fő arcvonaláról. De soha nem engedélyezte német katonai alakulatok átvonulását az országán, még kecsegtető „területgyarapítási” ígéretek ellenére sem. A sztálingrádi csata tombolása közepette pedig, amikor még nem dőlt el, hogy a védők képesek-e állni az ostromot, újabb történeti kutatások szerint Szergej Vinogradov ankarai szovjet nagykövet Sztálin többszöri türelmetlen sürgetésére és értesülésének pontosságát „fejvesztés terhe alatt” szavatolva jelenthette: Törökország egész biztosan nem csatlakozik az agresszorhoz.

            Ennek a nyilvánvalóan legmagasabb török forrásokból származó információnak a birtokában a szovjet hadvezetés jelentős erőket vonhatott vissza a határról, s dobhatott át a fojtogatott Volga-parti város térségébe. Napjainkban ezt oroszok és törökök egyaránt úgy értékelik, mint szerény, de mégis fontos török hozzájárulást a történelmi jelentőségű sztálingrádi szovjet győzelemhez. Inönü 1943 elején a törökországi Adanában tárgyalt Churchill brit miniszterelnökkel, majd az év végén Kairóban újra vele és Roosevelt amerikai elnökkel. Hazája „még mindig hiányos katonai felkészültségére” hivatkozva azonban nekik sem kötelezte el magát a hadba lépés mellett. Erre csak később, 1945 március elején került sor, Németországnak és Japánnak küldött hadüzenet formájában. Máskülönben Törökország nem képviseltethette volna magát az ENSZ San Franciscó-i alakuló ülésén.

            A nácibarátokra is csak akkor csapott le, amikor azok németországi „futtatói”, pénzelői és eszmei irányítói már nemcsak hogy nem voltak erejük teljében, hanem éppen arra kényszerültek, hogy a feltartóztathatatlan Vörös Hadsereg előtt meghátrálva 1944 áprilisában és májusában fokozatosan feladják a Krím-félszigetet. A per beharangozásaként és a győzedelmes szovjet szomszéd iránti fenntartás nélküli jószándék erősen gesztusértékű kimutatásaként F. R. Atay, az Ulus (Nemzet) című kormánylap tekintélyes vezető publicistája megállapította: „A rasszizmus és turanizmus az alkotmány alapelveibe ütközik. Fajgyűlölő vagy turanista nem lehet a kormányzó Köztársasági Néppárt tagja. Az ilyenek veszélyeztetik nemzeti egységünket, fenyegetik Törökország biztonságát”. Amikor pedig a bíróság első fokon tízéves szabadságvesztésre ítélte Nihal Atsızt, rokonszenvtüntetések robbantak ki a németbarát háborús uszító mellett, s a biztonsági erőknek kellett szétzavarniuk a rendbontásban részt vevő nacionalista egyetemi diákokat.

            Ekkor a kormány álláspontját képviselő újságíró újabb cikkében erélyesebb hangra váltott: „Fasiszták éltek vissza a török nemzeti érzéssel, s turanista szervezetük azt a célt tűzte maga elé, hogy hódító álmokat kergető fasiszta parancsuralmi rendszert vezessen be. Ez a szervezet mindenhová kinyújtja csápjait…”

            S ekkor sorompóba lépett a köztársaság nagy tekintélyű elnöke, Atatürk utóda, İsmet Inönü is. A török ifjúsághoz intézett szokásos évi üzenetében, amelyet eljuttattak minden iskolába, kijelentette: „Mi török nacionalisták vagyunk, de ellenségei azoknak, akik hazánkban a rasszizmus eszmevilágának terjesztői. A turanista eszme letűnt korok káros és beteges terméke”. Ez az utalás félreérthetetlenül Nuri pasára, a „turáni ügyek bizottságának” tagjára is vonatkozott, aki már az első világháborúban német császári segédlettel szerette volna felszabadítani a kaukázusi törökséget, és 1918-ban „iszlám serege” élén be is vonult Bakuba. Ő féltestvére volt annak az Enver pasának, akit súlyos felelősség terhelt az első világháborús kalandért és a tömeges örménymészárlásokért. Nuri a második világháború alatt a berlini külügyi hivatalban eredményesen tárgyalt arról a von Papen német birodalmi nagykövettel közösen kimunkált javaslatáról, hogy török ajkú és muzulmán szovjet hadifoglyokból önkéntes alapon SS-alakulatokat szervezzenek. Toborzásukban részt vettek ismert német orientalisták, turanista aktivisták és török katonatisztek. Különböző hadszíntereken – egészen Berlin elestéig – be is vetették ezeket az összesen mintegy kétszázezres legénységi állományú egységeket. Nuri pasa azonban lényegében saját szakállára, német pártfogóinak jótállásával cselekedett. A hivatalos Törökország mindettől elhatárolódott, és következetesen tartotta magát a köztársaság-alapító Gazi Mustafa Kemal pasának, a későbbi Atatürknek ahhoz az alapelvéhez, amelynek szellemében elfojtottak mindennemű pánturáni-pántörök imperialisztikus irányzatot és hajlamot, hajlandóságot.

            Az isztambuli statáriális törvényszék 1944 szeptemberétől folytatta a nácibarát elemekkel való leszámolást, és 1945 márciusáig tartó újabb perükben vádat emelt ehhez a körhöz tartózó 23 személy ellen. Terhükre rótták, hogy titokban arra szövetkeztek, hogy erőszakkal megdöntsék a törvényes török kormányt, amely szerintük, „elszalasztva a kedvező történelmi pillanatot”, elutasította a hadba lépést a Szovjetunió ellen. Ezenfelül „teljesen tiszta fajú Törökország és török kormány” megteremtésére törekedtek, s ennek megfelelően szorgalmazták a „kevert fajú idegen elemek kigyomlálását”, még a török állampolgárságú albánok, cserkeszek, bosnyákok, kurdok és lázok kitoloncolását is. Végső céljukként a török ajkú közép-ázsiai népeket magában foglaló, de szovjet és kínai területekre is kiterjedő „Turkesztán felszabadítását” és „Nagy Török Szövetség” megalapítását hirdették. Titokzatos-misztikus szertartáson esküt tettek a Koránra, a szent könyv mellé helyezett pisztolyra, valamint Turkesztán és Törökország zászlajára. A bíróság végül hat év szabadságvesztésre ítélte őket, elrendelve későbbi rendőrségi felügyeletüket is.            

            De hamar szabadultak, s közülük nem kevesen a beköszöntő hidegháborús korszakban újra akadálytalanul érvényesülhettek. A Tan (Pirkadat) című baloldali napilap, amely a háború alatt végig következetesen kiállt a szövetségesek antifasiszta ügye és a legnagyobb véráldozatokat hozó Szovjetunió mellett, képtelenségnek nevezte a kormány fegyveres megdöntésére szövetkezett összeesküvők enyhe ítéletét. Kiváltképp fájdalmasnak tartotta, hogy ezzel szemben az osztálybíróság 1938-ban bizonyítatlan vádak alapján 28 évi börtönre ítélte a legnagyobb modern török költőt, a kommunista Nazim Hikmetet.

            A történeti szakirodalomban könyvtárnyi elemzés olvasható Törökország némelyek szerint „ide-oda hajladozó, sőt néha hajlongó” második világháborús szerepéről. A. Ş. Esmer török történész így próbálta megragadni hazája akkori magatartásának lényegét: „A nemzetközi kapcsolatokban nincsenek sem örök barátok, sem örök ellenségek, örökre csak egyvalami létezik, az önös érdek.” Váli Ferenc ismert nemzetközi jogász, harvardi egyetemi tanár pedig úgy vélte, hogy Törökországot a háború alatt a korábbi habozó, véletlenszerű és irracionális politikájával szemben céljának egységes meghatározottsága, hideg számítás és előretekintő magatartás jellemezte.

            A brit nagykövet, Sir Hughe Knatchbull-Hugessen szintén azok közé tartozott, akik nehezen igazodtak el a törökökön. Ezért 1944 elején Numan Menemencioğlu külügyminiszter mellének szegezte a kérdést: végülis Törökország miképpen áll hozzá a háborúhoz? A török külügyek oszmán diplomáciai fortélyokon iskolázott, kifinomult műveltségű vezetője, aki Bagdadban született, Konstantinápolyban és Lausanne-ban tanult jogot, külföldi állomáshelyeinek sorában pedig Budapesten is szolgált, az alábbi tanmesével válaszolt: egyszer haláleset történt Naszreddin Hodzsa falujában. Amidőn az elhunyt barátai, ismerősei azt tudakolták a nagy eszű tanítótól, hogy hol sorakozzanak fel majd, amikor a koporsót a temetőbe viszik, ő így válaszolt: amíg a koporsóban nem ti vagytok, teljesen mindegy, hogy hol álltok. Nem tudni, hogy Knatchbull-Hugessen okosabb lett-e a furfangos mester eme talányos magyarázatától. A régi angol diplomatáról azonban tudjuk, hogy 1943 őszen egy márvány-tengeri brit yachton ő tárgyalt titokban Veress Lászlóval Magyarország háborúból való kiugrásának feltételeiről, s meg is kötötte vele az előzetes fegyverszüneti megállapodást. A fiatal magyar diplomata Kállay Miklós kormányfő megbízásából érkezett.

            Ám a vezető brit diplomata nevéhez később egy botrányos „adatvédelmi kudarc” is fűződött. Személyi inasaként nagykövetségére beférkőzött egy náci ügynök, fedőnevén Cicero, aki lefényképezett és von Papennek pénzért továbbadott gazdája páncélszekrényéből kiemelt okmányokat. Közöttük a teheráni értekezletre és a normandiai partraszállásra vonatkozó iratokat is. Fölöttébb káros tevékenységét aztán náciellenes hazafias indíttatásból Fritz Kolbe német diplomata leplezte le, aki a berlini központból a nyugati szövetségesek számára fejtett ki hírszerzői tevékenységet George Wood fedőnéven. A bátor német ellenálló páratlan fontosságú jelentéseit legmagasabb szinten is nagyra értékelték, így Churchill is felsőfokon méltatta.

            Akkor még a török politika irányítói nem tudhatták, mert csak a háború után derült ki, hogy Hitler „szükség esetére” Törökország megszállása végett is készíttetett titkos haditervet. A terv, amelynek a Gertrude rejtjelzésű nevet adták, állítólag előirányozta az ország német–bolgár együttműködésben történő lerohanását.

            Igazi szenzációt azonban közvetlenül a háború után egy korábban Budapesten szolgálatot teljesítő török követségi sajtótitkár és újságíró kizárólagos értesüléseinek közreadása keltett. Ezekhez véletlenül jutott hozzá koncentrációs táborbeli megpróbáltatásainak közepette. Ezek szerint a Gertrude mellett létezett egy részleteiben is kimunkált német megszállási vészforgatókönyv a szövetségesekhez gyaníthatóan csatlakozni készülő törökök visszatartására és alapos megrendszabályozására. Ez volt a Kelet csillaga, eredeti német nevén Orient Stern, törökül Şark Yıldızı.

            Íme ez a mindmáig szinte teljesen ismeretlen történet: A németek Magyarország 1944. márciusi megszállásakor letartóztatták dr. Nerin Emrullah Gün török követségi sajtótitkárt, szabadúszó újságírót, akit a Gestapo aktáiban a „birodalom veszedelmes ellenségeként és bolsevista zsidóbarátként” tartottak nyilván. A nemzetiszocialisták titkos államrendőrségének azért vált gyanússá a több nyelven kiválóan beszélő és fogalmazó 24 éves fiatalember, mert 1939-ben berlini egyetemi tanulmányai közben svájci és belga lapok tudósítójaként is kezdett működni. Gün Rómában született török anyától és olasz apától, nagyapja az elegáns eszmefuttatásairól híres török tudós, Emrullah efendi volt. Az egyetemista újságírói minőségére és megbízhatóságára felfigyeltek Ankarában is, ahonnan 1941 elején kinevezték az Anadolu Ajansı (AA) török hírügynökség berlini irodavezetőjévé. Ezt a tisztet 1943-ig tölthette be. A Szovjetunió elleni német hadjárat kilátástalanságát, a német végső győzelem elmaradását feltételező elemzéseiért, nemkülönben a varsói gettóban uralkodó állapotokról szóló jelentéséiért Berlin kérte visszahívását. A Gestapo állítólag rövid ideig vizsgálati fogságban is tartotta. A német fővárosból először Rómába, majd Magyarországra távozott. A megszállókkal együtt Budapestre érkező Gestapo itt is utolérte, s előbb Mauthausenba, majd Dachauba hurcolták.

Ez utóbbi táborban szabadították fel az amerikaiak. Röviddel ezután a Gazette de Lausanne 1945. július 25-ei számának hasábjain tárta fel a Kelet csillaga titkát, azt, hogy miként bukkant a nyomára a törökországi német megszállás Orient Stern fedőnevű tervének. Mauthausenban széles körű nyelvtudásáért írnokként alkalmazták, s ebben a minőségében az irodában óhatatlanul érintkezésbe került az SS és a biztonsági szolgálat, az SD embereivel is. Utóbbiak, mivel úgy vélték, hogy Gün innen már épségben aligha szabadul, néha előtte is elengedték magukat, s olyasmi is kiszaladt a szájukon, amit nem illetéktelen füleknek szántak.

            Ilyen megjegyzések foszlányaiból, valamint egy háborús takarékossági intézkedés véletlen következményéből lassan összeállt a kép. A papírhiány miatt ugyanis az írnoknak már teleírt és félretett papírlapok tisztán maradt oldalára kellett rávezetnie adatokat. A vasszigor és a kíméletlen éberség ellenére valakinek a hanyagságából az egyszer már felhasznált papírok közé belekeveredett néhány hadititok fontosságú bizalmas irat is. Ezeket vette észre és véste agyába tartalmukat a koncentrációs tábor rab török írnoka. A német beavatkozási terv végrehajtási időpontján persze már régen túl voltak, mert a nácik rajtaütésszerű törökországi megjelenésüket 1942 augusztusára tervezték. De a lelet így is roppant értékesnek bizonyulhatott a háború utáni időszakban is: némelyek szempontjából ugyanis politikailag „robbanékony” gyúanyagot tartalmazott. Ez pedig az volt, hogy – mint Gün doktor a svájci lapban megírta – a megszállók hazaárulókból őket mindenben kiszolgáló török Quisling-kormányt szerettek volna helyzetbe hozni. Ugyanúgy, mint korábban Norvégiában a névadóval az élén, majd később Magyarországon Sztójay Döme volt berlini követ miniszterelnökségével.

            Soha nem került elő azonban a megszállás utáni együttműködésre kiszemelt vagy jelentkező török kollaboránsok névsora. Pedig nagy volt az érdeklődés iránta. A Gün doktor cikkét három folytatásban átvevő baloldali Tan éppúgy feszegette ezt a kérdést, mint más lapok, akár még évek múltán is. Megkérdezett történészek és politikusok egyöntetűen úgy vélték, hogy minden valószínűség szerint a kollaboránsgyanús elemek pántörök-pánturáni környezetben keresendők. A volt törökországi Gestapo-főnök, bizonyos Franz Finis azt állította, hogy ő a háború után a szövetségeseknek kiszolgáltatta a lehetséges törökországi együttműködők állományának adatait. De „nevekre nem emlékszik”.

            Rifat N. Bali ismert török történész, független kutató, az isztambuli zsidó közösség tekintélyes tagja, akinek szakterülete a törökországi kisebbségek, közöttük a szefárd zsidók helyzetének, valamint az antiszemitizmus megjelenési formáinak tanulmányozása, szintén foglalkozott a Kelet csillaga tervezett német hadművelet Gün doktor által feltárt történetével. De eredménytelenül kutatott a német külügyi hivatal irattárában, nem találva adatokat az Orient Stern akcióra vonatkozólag. Ennek ellenére úgy vélekedik, hogy hiba lenne a fantázia szüleményeinek birodalmába utalni Gün doktor tanúságtételét. Elmélyült és szigorú forrásellenőrzéssel folytatott németországi levéltári kutatások még sok mindent felszínre hozhatnak, igazolva a később az Egyesült Államokban letelepedett és azóta elhunyt újságíró és volt mauthauseni fogoly állításait, akivel azonban neki magának korábban soha nem sikerült kapcsolatba lépnie.

            A török kormány nagyon is tisztában volt azzal, hogy a hitleri német hatalom mire képes, ha érdeke úgy kívánja. Ezért mindenképpen el akarta kerülni, hogy bármivel ürügyet szolgáltasson a beavatkozásra. Ezt a szükséges óvatosságot azonban némelykor durván eltúlozta. Jól mutatja ezt Sabiha Sertel török újságírónő nemrégiben Amerikában megjelent emlékiratainak esettanulmánya. Mint a Tan című napilap szerkesztőjeként és férje oldalán tulajdonosaként megélt parlamenti vita leírásában elmondja, az ankarai törvényhozásban napirendre tűzték Faris Erkman író pamfletjét, amelyben a szerző a hazáját fenyegető legnagyobb veszélynek nevezi a náci fasizmust. Ez 1943 júliusának elején, a még ismeretlen kimenetelű kurszki német támadó hadművelet megindulásának napjaiban történt. Erkman gúnyiratát, amely külföldön is figyelmet keltett, elkobozták, miközben – mint Sabiha írta – szabadon terjeszthettek fasiszta és németbarát sajtótermékeket. A török nagy nemzetgyűlésben felszólaló Numan Menemencioğlu külügyminiszer azt állította, hogy országában nem tapasztalható olyan nacionalizmus, amely túllépne azon, amit „magasztos célként hirdetünk, vagyis hogy a törökséget a gazdagság, a kultúra és más nemes értékek legmagasabb fokára emeljük”.

            „Miképpen történhetett, hogy a miniszter nem vett tudomást már a háborút megelőző időszak óta tömegével megjelenő törökországi fasiszta újságokról, vagy arról, hogy a pántörök mozgalmak propagandistái nyíltan követelik az Urálig terjedő „Nagy Törökország” megteremtését? Vak és süket volt? – kérdezi emlékirataiban a vita tanúja, Sabiha Sertel asszony. Szerinte a török diplomácia irányítója von Papen nagykövetnek akarta bizonyítani, hogy állomáshelyén nem tűrik meg Németország ellenségeinek tevékenységét. Faris Erkmant később letartóztatták, a rendőrség kegyetlenül megkínozta. Fiatalon börtönben halt meg.

            Később, amikor a hadszíntereken végleg fordult a kocka, Inönü a szövetségesek nyomására leváltotta külügyminiszterét. Az volt a kifogás ellene, hogy „mindvégig német befolyás alatt állt”. Ezt a vádat a török történetírás teljes mértékben megalapozatlannak és igaztalannak és igazságtalannak tartja.

            Napjainkban napvilágot látott török emlékiratokból, nyilvánosságra hozott egykori magánlevelezésekből kiviláglik, hogy Németországban élő vagy ideiglenesen ott tartózkodó török állampolgárok közül nem kevesen alkothattak maguknak pontos képet a már berendezkedett nemzetiszocialista hatalomról. Közéjük tartoznak azok a török ösztöndíjas diákok, akik 1933-tól kezdve a legkülönbözőbb egyetemi szakokon folytattak tanulmányokat szerte az országban. 1938. november 9-én többen – műegyetemisták, konzervatóriumi, vizuális művészeti és régészeti hallgatók vagy hettitológiai doktorképzésen lévők – testközelből élték meg a „birodalmi kristályéjszaka” kegyetlen pusztításait, antiszemita tettlegességeit, az első németországi országos pogromot. Voltak, akik – mint például Tarik Emiroğlu nagyanyjának írott levelében – akkor rögtön beszámoltak szomorú tapasztalataikról. Mások esetleg csak évtizedek múltán vetették papírra emlékeiket a közvetlen közelről látottakról, zsinagógák, üzletek felgyújtásáról, egyes emberek vagy egész csoportjaik súlyos bántalmazásáról.

            Némelyek akkor maguk is fenyegetett helyzetbe kerültek, mert előfordult, hogy törökökre jellemző kissé sötétebb bőrszínük és hajlottabb orruk miatt zsidónak nézték őket. Ez történt azokkal a török egyetemistákkal, akik a pogromot követő napon, de még az események forgatagában Kemal Atatürk köztársasági elnök 1938. november 10-én bekövetkezett haláláról értesülve gyászukban megemlékező gyűlést tartottak a török diákklubban. Amikor az utcára lépve távoztak, dühöngő csőcselékkel találták szembe magukat, amely csupán külsejük alapján rögtön gyanút fogott, azt gondolva, hogy az általános rombolásban, gyújtogatásban károkat szenvedett zsidók indultak csoportosan bosszút állni. Az eseményeket akkor általában tétlenül szemlélő rendőrség az ő esetükben még időben közbelépett… Törökországban nagyobb feltűnést keltett azoknak a göttingai török diákoknak a korábbi esete, akiket hasonló okok miatt megvertek náci suhancok. A Haber című lap 1933. augusztus 27-ei beszámolója szerint a diákok hiába próbálták elmagyarázni, hogy „törökök és zsidók még csak nem is fajrokonok”. A török lapok több más hasonló incidensről is tudósítottak, amelyek során tévedésből törököket sértegettek vagy megtámadtak Németországban. A berlini török nagykövetség fellépésének hatására 1936-ban az illetékes náci szervek „fajmeghatározó tudományos alapon hivatalosan tisztázták”, hogy a „török a finnekkel és a magyarokkal rokon európai nép (Volk)”. A török szélsőjobb ujjongott, „árják vagyunk”, hirdették lapjaik.

             Ám a diplomácia legmagasabb szintjén is súrlódást okozott, hogy valahol az utcán nácik a fentiekhez hasonló tévedésből szintén megtámadták és súlyosan bántalmazták a berlini török nagykövetség kulturális attaséját, Cevat bejt. Ez a kirívó eset, amely nem sokkal Hitler kancellári beiktatása után történt, s amelyet közvetlenül megelőzött török diákok lezsidózása, majd SA-legények által husángokkal történt véresre verése, végtelenül felbőszítette Kemalettin Sami pasát, a Török Köztársaság első németországi nagykövetét, aki 1924 óta látta el feladatát a fővárosban. Számára ezzel most betelt a pohár. A pasa nem akárki volt. Az első világháború szövetséges tábornokát, a török olimpiai bizottság volt elnökét a fogadó országban nagy tisztelet övezte. Mint egykori frontharcost, a gallipoli ütközet és az arábiai sivatagi harcok résztvevőjét a „Führer” is nagyra becsülte, ritka megtiszteltetésként megengedte, hogy előzetes bejelentkezés nélkül is megjelenhet nála. A pasa ez alkalommal magára öltötte díszegyenruháját, mellére tűzte kitüntetéseit, közöttük a német Vaskeresztet, majd a megdöbbent SA-őrséget félretolva becsörtetett a kancelláriára. Ott kerített sort a hivatalos tiltakozásra… A nagykövet a következő évben Berlinben elhunyt. Hitler „első világháborús török hősnek és bajtársnak kijáró” pompás temetési szertartást és búcsúztatást rendeztetett számára. A gyászmenet hosszan kígyózva vonult a városon át.

            Történészek még csak a közelmúltban fogtak hozzá az akkori németországi török diákok emlékeinek részletes tudományos feldolgozásához.

Flesch István – Türkinfo