Miklós Gábor: „Törökök” a termelőben

Megdöbbentem, amikor kiderült: a Töröknek hívott kedves cukrász, anyám munkahelyén, a Közért Rökk Szilárd utcai termelőüzemében, valóban török. És muzulmán, mint Jumurdzsák. Ő készítette a legszebb marcipán rózsákat, amelyekkel a tortákat díszítették. Azt hiszem, ketten voltak a műhelyben „törökök”, feltehetően másodgenerációs bosnyákok. Apáik költözhettek Magyarországra a Monarchia utolsó éveiben, hogy itt folytassák a tisztes ipart, amely oly magas szintre emelkedett az egykori Oszmán Birodalomban. Ő volt az első muzulmán, akivel találkoztam, ha nem számítom a városban ekkor már felbukkanó diákokat.

Azután első bulgáriai utazásom győzött meg arról, hogy az iszlám itt van a közelben, hiába szól a romantikus irodalom a hajdani hódítók kiűzéséről, utódaik itt maradtak Európában. Sumenben bőnadrágos kendős asszonyok árultak a piacon. A rodopei Szmoljan nevű városkában pedig felkereshettem magát a helyi muftit is. Szép ajándékot kaptam tőle, egy általa festett muzulmán „házi áldást”; az arab kalligráfia betűi egy hajót mintáztak és a Teremtő egyedülvalóságát hirdették. Valamelyik költözésnél tűnt el. Sokat gondoltam a kedves muftira később, amikor híreket kaptam arról, miként akarta a hatalom először a bolgár nyelvű pomákokat leszoktatni az iszlámról, elsősorban azzal, hogy muzulmán eredetű család és utónevüket bolgárosította. Akik vonakodtak, rosszul jártak. Később a rendszerváltás előtti években a Zsivkov-féle hatalom az észak-bulgáriai törököket is nyelv- és kultúra-váltásra, a vallás elhagyására akarta kényszeríteni. Ha nem tudunk megszabadulni 300-350 ezer embertől, 15 év múlva nem lesz Bulgária – állította pártja vezetői előtt a Bolgár Kommunista Párt főtitkára. Megindították az erőszakos „újjászületési folyamatot”, azaz a törökök és velük a pomákok nagy exodusát a török határ irányába. A demográfiai pánik Európa e részén tehát már akkor megjelent, s nem is különbözött a maitól.

A vendégmunkások maradtak

Mostanában, amikor a menekültek tömeges megjelenése nyomán Európa iszlamizálódásáról értekeznek, nem árt emlékeztetni a harminc évvel ezelőtti bulgáriai történetre. Etnikai, vallási tisztogatás volt ez, előhangja a pár évvel későbbi poszt-jugoszláviai borzalmaknak. És nem az első. Hasonló elűzésekkel korrigálták többször is a balkáni kormányok a lakosság vallási összetételét az elmúlt másfél évszázadban. Európa és a muszlimok közös története a menekülések, az elűzések és a népirtások története. Ami viszont most történik, az furcsa találkozása különböző folyamatoknak.

A XIX. századi kolonizációval, majd az Oszmán Birodalom felszámolásával Indonéziától Marokkóig Nyugat-Európa a muzulmán világ jelentős részének gyarmatosítója lett. A gyarmati rendszer felbomlása után a XX. században a muzulmánok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori gyarmattartó államokban. Volt ország, ahol úgy gondolták, pár év elteltével a „vendégek” hazatérnek a megvásárolt Mercedesszel és spórolt pénzecskéjükkel. Volt, ahol a beolvadásukra számítottak. A múlt század vége felé már látszott: a vendégmunkások maradnak, a beolvadás tökéletlen és konfliktusokkal teli. A hollandok azt tapasztalták, hogy a marokkói bevándorlók nem csak, hogy nem veszik át a németalföldi szokásokat, de meg is vetik, erkölcstelennek tartják azokat. A Franciaországban született harmadik generációs észak-afrikai fiatalok pedig sajátos elővárosi szubkultúrákat alakítottak ki. Szüleik elfogadták a francia kultúrát, ők viszont az iszlám ortodoxiában keresték az identitásukat. A németek folyamatosan megdöbbennek a törökök szokásain, ha azokról a bulvársajtóból értesülnek. Ilyen a becsületgyilkosság jelensége, amikor a család megöli azon tagját, aki nyugati módra akar élni, helyi férfival randevúzik, vagy éppen vállalja, hogy meleg vagy leszbikus. Egyes nyugat-európai országokban az iszlám imahelyek a szélsőséges vallási irányzatok, a Nyugat-ellenes dzsihád központjaivá váltak. A hidegháború végével a nacionalista, szocialista ideológiák hitele elveszett, s megjelent az olajállamok által bőkezűen finanszírozott harcos, radikális iszlám. A globalizáció, az internet terjedése azt is jelentette, hogy az évezred végére eltűntek a határok. A családlátogatásra hazautazó pakisztáni hátterű britek között sokan afganisztáni kiképzőtáborokba kerültek. De a dán, német, francia és belga muzulmánok is az Iszlám Államnál kötöttek ki később.

A többség is felelős

Az európai iszlám miatti kontinentális szorongást sokan a terrorizmushoz kapcsolják. A terrort pedig az európai muzulmánok különállásához és elszigetelődéséhez. Ennek a különállásnak sok szerző az okát a multikulturalizmusban látja. Abban, hogy a nyugat-európai országokban elfogadottá vált: az a jó, ha nem törekszenek beolvasztásra, asszimilációra, a különböző kultúrák harmonikusan élnek egymás mellett. Két fő koncepció van: az amerikai „olvasztótégely” elméleté, amely szerint a különböző hátterű emberek egy közös amerikai identitásba forrnak össze, illetve a kanadai „salátástál” teóriáé. Eszerint a saláta minőségi előnyét épp a tálban egymás mellett lévő, de jól megkülönböztető alkotórészek nagyszerűsége adja. (Tanult barátom azt mondja: jó dolog a multikulti, de hely kell hozzá. Távolság. Ezért működhet Kanadában, vagy Ausztráliában.)

A gyakorlat természetesen sehol sem követte ezeket az elveket, sem ott, ahol befogadó a nemzeti identitás, sem ott, ahol a származás, a kultúra, a „vér” jelentősége a fontosabb. (Ki hitte volna például, hogy a mélyen katolikus írek Leo Varadkart, egy félig indiai származású meleg férfit választják miniszterelnökké. Így ő lett hivatalos címén a Taoiseach, ami ír nyelven törzsfőnököt, vezért jelent.) Nincs bizonyíték arra, hogy a multikulti lenne az oka az európai muzulmánok radikalizálódásának. Éppenséggel sok példa van arra is, hogy a dél-ázsiai vallási-kulturális hagyományok erős őrzése a pakisztáni, indiai eredetű brit muzulmánok többségénél együtt jár a helyi politikai identitás elfogadásával. Miközben ezeknek a közösségeknek a peremén megjelennek a radikálisok, képződtek terrorista sejtek. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugat-európai többség és a bevándorolt muzulmán kisebbségek közötti bizalmi válságnak több oka van. Csak az egyik ebből a muzulmánok elszigetelődése, sajátos szokásaik, a nyelvi sorompók. A feszültség legalább annyira a többség felelőssége.

Manyasz Róbert orientalista az együttélés határairól szólva fontosnak tartja a tényt: a hívő muszlimnak, de annak is, aki csupán származásilag, kulturálisan kötődik ehhez a civilizációhoz, sajátos erkölcsi felsőbbrendűséget kódol a magatartásába annak tudata, hogy ő részese a végső, a tökéletes egyistenhitnek. Ezt megerősítik az archaikus családi viszonyok, tradíciók. Manyasz szerint a kelet-anatóliai területről Isztambulba költöző töröknek az ott tapasztaltak is kulturális sokkot okoznak, nem hogy a nyugat-európai környezet. Szerinte kevesebb a kultúrák közötti konfliktus, ahol többgyökerű a társadalom. A szerbiai Novi Pazart hozza fel erre példaként, ahol a muszlim többség van, de a lakosság ötöde ortodox szerb. Biztos vannak szerb frusztrációk, de megússzák konfliktusok nélkül – mondja a kutató.

Hiányzó közös válaszok

Lehetne úgy tekinteni erre a jelenségre, amelyet az idő, az együttélés, egymás megismerése rendez. Ám az iszlám jelenléte egyáltalában nem új. Van, aki figyelmeztet: az iszlámnak nincs válasza a kisebbségi léthelyzetre. Pedig Nagy Britanniában 200 éve, Franciaországban legalább 150 éve élnek muszlimok. A Balkánon pedig csak azóta vannak kisebbségi helyzetben a muszlimok, hogy a XIX. században létrejöttek az új nemzetállamok és az oszmán hatalmat fokozatosan kiszorították a kontinensről.

Korábban a konfliktusok elsősorban nacionalista formában jelentek meg – ma a hasonlóan gyilkos és önpusztító vallási fanatizmus üti fel a fejét. Miközben pedig sokan képesek összeegyeztetni magukban a különböző identitásokat. Muszlim hívő London főpolgármestere, több francia miniszter, német és dán képviselők, művészek, írók, sportolók sokasága. Vannak konzervatív és vannak progresszív politikusok közöttük. Ilyen példát ritkán találunk azokban az országokban, ahol a legerősebb a társadalomban gerjesztett frusztráció a muszlim jelenlét miatt.

Az európai válságállapotot nem az iszlámhívők jelenléte váltotta ki, és nem a migrációs válság. Ezek csak felszínre hozták, hogy az unióban és tagállamaiban hiányoznak a nagy modernizációs kérdésekre adandó közös válaszok. (Nagy Britannia ugyan kibújt a közös felelősség alól, de a gondokat nyilván a britek sem ússzák meg a Brexittel.) Az európai társadalmakban nem alakult ki egyetértés arról, milyen legyen a jövő kontinense. Miként oldják meg az energiaellátást, a demográfiai válságot. Hogyan váljanak versenyképessé az USA-val és Ázsiával? Európa nem tudja, hogyan kezelje a maga demokratikus értékeit. Például a női egyenjogúságot. El akarja-e viselni külföldi despoták beavatkozását ügyeibe, eltűri-e a demokrácia leépítését a maga határain belül?

A menekültválsággal és az „iszlám veszéllyel” kitört európai pánik ezeket a kérdéseket hozta felszínre és színezte át vallásközi, civilizációs konfliktussá. A válasz hiánya az igazi válság.

Forrás: nepszava.hu