Mai szóhasználattal élve Széchenyi Ödön igazi lobbista volt.
1862-ben kezdte szervezni a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet, mindenkit megkeresett, akitől pénzt remélt. Az éppen itt időző Alexander Dumas-tól is kapott 110 frankot, amelyet nagyvonalúan egy díszkard ajándékozásával köszönt meg saját költségén. 1865-ben megalakult az egylet.
A következő években a gróf gyárak alapításával volt elfoglalva (Magyar Svájci Gépgyár Rt., a későbbi MÁVAG, Újpesti Hajógyár), de a tűzoltóélet iránti érdeklődése töretlen maradt. 1870 márciusában azt írta Pest város tanácsának: Az önkéntes tűzoltócsapat a belvárosi tűzoltó-szertárt elfoglalta, és tűzesetenként rendes szolgálatot teend.
Ezzel párhuzamosan alakult meg a 12 tagú hivatásos, vagyis fizetett tűzoltóság, amelynek parancsnoka lett, ő azonban fizetést nem fogadott el. Egy évvel később hatalmas ünnepséget rendezett, 800 tűzoltó jött külföldről, az impozáns felvonulást a magyar tűzoltók, valamint 35 fecskendő és szerkocsi felvonulása zárta.
A bemutatót hamarosan igazi tűzoltás követte.
A Nemzeti Színház díszlettára égett. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök is meggyőződhetett a tűzoltók hősies munkájáról, a színészek pedig hálaelőadást rendeztek, A peleskei nótáriust játszották, és a bevétel felét, 1107 forintot a tűzoltóknak adták.
1874 hozta meg a nagy fordulatot Széchenyi Ödön életében: a török szultán meghívta a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezésére. Október 21-én indult, és november 23-án már ő volt a szervezendő tűzoltóság főnöke, a szultánnak ugyanis nagyon kedvére volt a magyar tűzoltók bemutatója, és elnyerte tetszését a speciális, magyar gyártmányú fecskendő is. Széchenyi eredetileg egy évet szánt arra, hogy 1500 emberrel létrehozzon egy tűzoltóezredet, majd vissza akart térni hazájába, de Abdul Hamid szultán 1878-ban ezredessé nevezte ki, hogy ezzel is maradásra, no meg a tűzoltóság fejlesztésére csábítsa.
Csábítás érkezett máshonnan is, mégpedig Japánból, az ottani tűzoltóegylet megszervezésére, de sem az ajánlott magas katonai rang, sem a még magasabb fizetés nem kellett neki.
Maradt Törökországban. 1890 nyarától sorozatban fordultak elő tűzesetek Isztambulban. Széchenyi kétezer katonájával gyakorlatilag a teljes pusztulástól mentette meg a várost. Egy fatelepen lobbantak fel a lángok, az ott lévő petróleumos hordók is berobbantak. Több ezer faház lerombolásával lehetett csak megfékezni a lángokat. Széchenyi Ödön maga is súlyosan megsérült egy másik nagy tűzben, akkor egy petróleumraktár gyulladt ki, de sérüléseivel mit sem törődve addig a helyszínen maradt, amíg a tüzet teljesen el nem oltották.
1892-ben a budapesti tűzoltóegylet tiszteletbeli elnökévé választották, beletörődve, hogy Törökországból nem tér haza többé. Második hazájában Yagin pasának, Tűz pasának szólították. 1899-ben, 25 éves konstantinápolyi szolgálatának jutalmául a szultántól megkapta az Osmaniye rend nagyszalagját. 1910-ben, gyors egymásutánban két hatalmas tűz pusztított Isztambulban, az elsőben nyolcezer, a másodikban csaknem ötszáz ház égett le. Széchenyi a kudarc okát a felszerelés hiányosságaiban jelölte meg, hangsúlyozván, hogy a legénység jó, önfeláldozó, felkészült, de mindez kezdetleges eszközökkel keveset ér. Fejleszteni és fejleszteni, mondta a szultánnak, aki végül erre is szánt pénzt. Németországból rendelt kocsikat. Széchenyi átszervezte az őrséget, a figyelőpontokat telefonnal kötötték össze. Az eredmény nem maradt el, 1913-ban már sokkal kisebb kárt okozott az újabb tűzvész. Az első világháború megritkította a sorokat, 165 török tűzoltótisztből 160-at vittek el a frontra.
Egyre inkább elhatalmasodott a betegsége, érszűkület kínozta, 83 éves korában, 1922-ben halt meg. Végakarata szerint a Feriköy temetőben helyezték örök nyugalomra. A korabeli krónika szerint az udvari lovas gárda díszegysége, két-két zászlóalj tűzoltó és gyalogos kísérte Széchenyi Ödön pasának, ottomán táborszernagynak, a török katonai tűzoltódandár főparancsnokának, a Lipót-rend lovagkeresztesének, a Gyémántos Osmaniye rendjel és a Mecidiye rend tulajdonosának koporsóját.