Integráció vs. izoláció

„Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, inkább azt kérdezd, mit tehetsz te a hazádért.
(John F. Kennedy)

Berlin-Gyöngyös, Frankfurt-Sátoraljaújhely. Látszólag az egyetlen közös bennük, hogy városok az Európai Unióban. Ám a helyi szociális struktúrákba kissé belemélyedve felfedezhetünk még egy közös nevezőt, amely nemcsak magyar és német, hanem már régóta páneurópai probléma is: a kisebbségek helyzete.
Mindegy, hogy roma, török vagy afrikai kisebbségekről beszélünk, a gondok azonosak: nem együtt, hanem egymás mellett élünk. Mintha két állam lenne egy ország területén, vagy párhuzamos társadalmak léteznének egymás mellett, amelyek saját kultúráikba burkolózva rekesztik ki magukat a demokráciából.
Ez első hallásra keménynek, sőt talán rasszistának is tűnhet, de nem is szeretném álliberalizmussal kezelni a témát, inkább összehasonlításokkal világítanék rá egy akut problémára. Szinte az összes európai állam küzd a saját kisebbségének vagy bevándorlóinak „integrálódni nem akarásával”.
Csadoros lányok müncheni gimnáziumokban, fiatal roma nők kisgyerekükkel kéregetve az aluljáróban, vagy a családi becsületért saját húgát fejbelövő fiatal török férfi – ők mind ugyanabban a csapdában vergődnek. A beilleszkedést bűnnek, erkölcstelennek, istenkáromlásnak (vagy csak eleve lehetetlennek) tekintik, és ezzel felépítik saját valós és belső kulturális gettójukat.
*
Hol rejlik a probléma? Szerintem, és nálam sokkal okosabb emberek szerint is, az iskolázottság és a családi háttér a kulcsa az integrálódásnak, azaz a társadalomba való beilleszkedésnek. Nézzük pl. a már sokadik generációs török kisebbséget Németországban. A gyermekeket legtöbbször Dél-Anatóliából (kurd területekről) jött szülők nevelik, akik nemhogy a német nyelvet nem beszélik, de a sajátjukon is nagyrészt analfabéták. Amikor a gyermek bekerül egy német iskolába, nyelvtudása egyenlő a nullával.
Mivel senki nem maradhat le a tananyaggal, az iskola csökkenti a tempót, ami viszont a többi gyermek számára unalmassá teszi az órákat. Hamarosan klikkek alakulnak, amelyek nyelvi, vallási és kulturális hasonlóságból jönnek létre. A német elsős nem utálja török, albán vagy éppen egyiptomi kis társát, csak nem érti meg, mert nem beszélnek egy nyelvet. Ő viszont otthon előadja, hogy senki nem beszél velem a suliban, engem lenéznek. Ezzel kezdetét is veszi a konfliktus.
Sokan még a nyolcadik osztály végére is csak törik a nyelvet. A továbbtanulás esélyétől, a jobb munkák lehetőségétől mindörökre elzárva maradnak. Marad a bandázás, sokan bűnözői karriert kezdenek, jó esetben egyszerű gyári munkásként dolgoznak.
Sok bevándorló úgy látja, nincs is szükség a beilleszkedésre, hiszen a hentes török, az újságos török, a pék török, szóval elég a saját anyanyelvem. Valóban, vannak városrészek Berlinben, amelyek inkább idézik Isztambult, mintsem egy német nagyvárost. Nagyvárosi közösségeik a bevándorlók számára egy komplett infrastruktúrát biztosítanak.
*
Ez a kulturális csapda érezhető a magyarországi romáknál is. Az elsődleges probléma a családi szocializálódás. Ha a kisgyerek előtt nincs egy normális családi minta és értékrend, hogy apu és anyu dolgoznak, a testvéreim iskolába járnak, akkor a további életútja már szinte kiszámítható. Amit ő nem tapasztal meg, azt sosem fogja tudni viselkedési mintaként továbbadni saját gyermekének. Sajnos rengeteg roma családnál az átlagos kép a munkakerülés, a segélyek felvétele, a nyerőgépekbe dobott utolsó forintok – és a bűnözés.
Szívszaggató látvány kisgyermekeket látni, amint nagy forgalomban az autók közt koldulnak, vagy éppen zsebtolvajlásokat követnek el a villamosokon. Meglehet, ott és akkor lenézzük vagy egyenesen gyűlöljük őket, holott számukra ez a normalitás, ők így szocializálódtak. Számukra a munkába siető ember a „más”, a „préda”.
Értelemszerűen nem kívánja senki, hogy egy kisebbség szakítson a saját nyelvével, kultúrájával és asszimilálódjon, hiszen annak mindenki csak a kárát látná. Viszont az egészséges beilleszkedés, a nemzethez vagy a vendéglátó országhoz való tartozás érzése elengedhetetlen, ha változtatni szeretnénk a fennálló társadalmi problémán. Legyenek jogaik a kisebbségeknek, de vegyék komolyan a kötelezettségeiket is.
Példás az Egyesült Államok módszere, amely állampolgári vizsgára kötelezi a bevándorlókat. Itt meg kell tanulniuk az USA történelmét, himnuszát, komoly nyelvi vizsgát kell tenniük, majd végezetül esküt kell tenniük az alkotmányra. A nyelv és az új haza múltjának ismerete már egy nagy lépés a beilleszkedés felé. Ezt sajnos sok nyugat-európai ország még nem alkalmazza. Így gyakori, hogy bevándorlók 30 év után is éppen csak alapkifejezéseket tudnak, ám társalgási vagy ügyintézési szintre nem jutnak el.
Hiába élnek egy szabad, demokratikus országban, törzsi, vallási és kulturális problémáikat magukkal hozzák és ezek árnyékában élnek. Nagyon gyakoriak a „becsületgyilkosságok”: ha egy fiatal lány ki szeretne törni ebből az ördögi körből, akkor az életével fizet, hiszen családja becsületén csorbát ejtett. Sok esetben a testvérek hajtják végre az apa ítéletét, gyakran hónapokkal vagy akár évekkel később, amikor nyomára akadnak a „szökevénynek”.
Merőben más a helyzet az ország „saját” kisebbségeivel. Ők ugye állampolgárok, az összes ezzel járó joggal és kötelességgel. Ám az utóbbit sajnos sokszor csak az „apró betűs” résznél találjuk.
*
Fontos az oktatási törvény betartatása, hiszen az oktatás a jövő kulcsa. A család mint példakép szintén elengedhetetlen. Ám senkit sem lehet erőszakkal rávenni, hogy jó, példamutató szülő legyen. Viszont legyen az állam kezében retorziós lehetőség is.
Segély? OK, de lehetőleg csak akkor, ha az iskolaköteles gyermek be is jár a tanórákra és a szülők elfogadják a közmunkát. A roma családok egy része emberi jogokra és méltóságukra hivatkozva ezt alapjáraton elutasítja. Milyen jogon? Miért magától értetődő kötelessége a becsületes adófizetőnek eltartania a tisztességes munkát elutasító polgártársát?
Nyugat-Európában a szociális segély kifizetését közmunkához kötik. Aki ezt végzi, még plusz pénzt is kap a hivataltól, igaz, csak 1 eurót óránként, de hónap végére 200-250 euró (kb. 70 ezer Ft.) is összejön belőle. Emellett hasznosnak is érzi magát, hiszen nem esik ki a normális élet rutinjából. Kevesebben válnak alkoholistává, játékgép-függővé és depresszióssá, s a családjuk szemében is megmarad a pozitív példa: „apu dolgozik”.
Nagy fontos lenne viszont egy hazai kisebbségi elit réteg kialakulása. Londonban pakisztániakból, indiaiakból vagy jamaicaiakból is megtalálhatunk egy gazdag kereskedői réteget, a drága üzletek és éttermek tulajdonosai példaképek a többieknek. Magyarországon ez hiányzik. Vannak híres zenész családok, ám a gazdag kereskedőréteg, üzlet- vagy étteremtulajdonosok nem léteznek.
Németországban, akárcsak Magyarországon, a kisebbségek nem fogadják el a rendőrt, hanem a hatalom eszközének tekintik, és rögtön faji előítéletekkel vádolják. Még akkor is, ha jogosan jár el, mivel mondjuk éppen tetten érte egy bűncselekmény kellős közepén. Ezért Berlinben, Hamburgban és Frankfurtban a rendőr szakiskolák és főiskolák célzottan török és arab fiatalokat verbuválnak soraikba. Ez a bűnügyi gócpontokon sikerhez is vezet. Nincsenek nyelvi vagy vallási gátak a rendőr és a problémás csoportok között, ráadásul sok gyermek példaképnek tekinti egyenruhás honfitársát.
Sok török lány is dolgozik nyomozóként vagy járőrként, és ezzel ráébresztik sok vallási szigorban nevelkedő társukat, hogy nem muszáj 16-18 évesen férjhez menni és gyerekeket szülni, hanem egy izgalmas hivatással a társadalom hasznos tagjai is lehetünk. Az egyenruha, illetve a bűnügyi jelvény viselése viszont már az integráció „magasiskolája”. Akár az életünk árán is szolgálni a befogadó országot nagyon is példaértékű a többiek számára. Ezt a projektet érdemes lenne Magyarországon is bevezetni, és finanszírozni a tehetséges roma fiatalok oktatását a rendvédelmi szektorban.
*
A helyzet nem egyszerű, hiszen jelenleg a magyar a társadalom politikailag, ideológiailag is megosztott. Ahhoz, hogy a kisebbségi problémákra érdemi válaszok, új gondolatok szülessenek, nyugodtabb politikai légkörre és anyagi biztonságra lenne szükség. Ez a két faktor elengedhetetlen az egészséges nemzeti öntudat kialakulásához.
E sorokat írva egy üzbég származású amerikai barátom ugrott be. Gimnázium után éveket szolgált az amerikai haditengerészeknél, majd az egyetemen történészként végzett, jelenleg magas rangú FBI-ügynök. Büszke amerikai, üzbég kulturális gyökerekkel.
Jó lenne hasonlót látni nálunk is. Például vadászpilótát, aki büszke rá, hogy roma származású magyar, és példaképe a következő generációnak.

Gerog Spöttle, hírszerzo.hu
A szerző biztonságpolitikai szakértő.