A meddah művészete: a hagyományos török történetmesélés

A hosszú időkre visszanyúló, hagyományos török történetmondás képviselői, akik „meddah”-ként ismertek, a kávéházakban, palotákban és a piacokon léptek fel, bizonyos témákat feltárva, miközben kritizáló és szatirikus történetekkel szórakoztatták a közönséget.

A meddah művészete (meddah a nyilvános történetmesélő) egy ősi foglalkozás, amelyre az Abbászida-dinasztia nagy befolyással volt. A meddah arab szó, amely bizonyos mértékig dicshimnuszra utal, aqassegoo perzsa szó jelentése pedig „az, aki mesél”. A meddah-ok kezdetben az uralkodókat, valamint más jelentős személyeket, vicces és izgalmas történetekkel szórakoztató és éltető személyek képében éltek a köztudatban. Azonban később, a meddah önálló és tiszteletreméltó művészetté nőtte ki magát.

A Ramadán szent hónapja alatt a meddah-ok szórakoztató műsorai voltak a legnépszerűbbek. A kávéházakban ültek és az esti órákban léptek a színpadra. A fellépés színhelyét mindig előre bejelentették. Mindenkinek volt kedvenc meddah-ja, a kávéházak pedig megpróbálták leghíresebbeket magukhoz csábítani.

Még mielőtt egy meddah színpadra lépett volna, az emberek már a Tarawih imát követően a kávéházakban gyülekeztek. A kávéházak olyan zsúfolttá váltak, hogy a pincéreknek (törökül „çırak”) nehéz dolguk volt kiszolgálni az összes vendéget. A hely tele volt díványokon üldögélő, pihenő és a meddah-ra váró emberekkel. Több ember próbált bepréselődni a kör alakú asztalok köré, mint akik ténylegesen be tudtak férni. Azok, akik a Tarawihi mát követően egy távoli mecsetből érkeztek, már csak messzebb találhattak ülőhelyet, habár ők is próbáltak közelebb férkőzni. Mivel abban az időben a tea még nem volt a mindennapi élet szerves része, a vendégek kávét és vízipipát rendeltek. Télen a törzsvendégek kiváltságának számított, hogy a kályha melletti helyeket elfoglalják. Egy kis idő elteltével, a vízipipák elkezdtek buborékokat eregetni, a pincérek pedig sürögve-forogva szolgálták a csésze kávékat és a piros csöves vízipipákat. A vízipipa szén izzítása is a felszolgálók feladatai közé tartozott.

Amikor eljött az idő, a meddah egy magas székre ült, hogy mindenki láthassa. A nyomott szövet zsebkendőjét átvetette a vállán, botjával háromszor a földre koppantott, összecsapta a kezét, majd így kezdte: „Igaz, barátaim, Allah igazsága!” („Hak, dostum, Hak!”). Megpróbálta kihangsúlyozni, hogy a szavai igazak és ehhez közvetve Istent tanúként idézte meg. Hak, Allah egyik neve az Iszlámban. Aztán a meddah belekezdett a történetébe. A kezében lévő botot gyakran használta, akár a tömeg elcsendesítésére, vagy bizonyos hangok, tárgyak utánzására, mint például hangszer, seprű, puska, ló, valamint volt nála egy fejfedő vagy egy csörgődob, attól függően, hogy éppen kit személyesített meg.

A meddah tanoncokat mesterek képezték. A meddah-ok intelligenciája, memóriája, ékesszóló beszédük és mimikájuk meghatározó volt.  Sok jó történetet ismertek és mindenki csendben hallgatta őket. A történetmesélők mindenkit megleptek, amikor elképzelhetetlen és még sosem hallott történetekkel álltak elő. A meddah beszéde rögtönzött volt. Hallgatóságát ősi időkbe és messzi földekre kalauzolta. Mielőtt elkezdték mesélni a történetet, kielemezték a közönséget, így a megfelelő időben szólaltak fel és terelték a közönséget a megfelelő irányba. Előfordult, hogy a meddah kiszemelt valakit a közönség soraiban és úgy beszélt, mintha a történetet csak annak a bizonyos személynek mesélné. Ezzel a közönség még nagyobb figyelmet fordított az előadóra.

A meddah  rímes verspárral indított, mint például: „Most figyeljetek a történetre, mert az elbeszélt kalandokat, a közönség élvezni fogja.”Azt is kihangsúlyozta, hogy az elmeséltek réges-régen, egy messzi földön történtek. A meddah szerény ember volt, aki a történet befejeztével, így kért elnézést a közönségtől: „Amennyiben szándékomon kívül mondtam valami rosszat, bocsássanak meg nekem.” A történet lezárása után, mindig a közönségre hagyta, hogy levonja a tanulságot.

A történetmesélők nem csak a nyilvánosságot szórakoztató emberek voltak. Szinte mindegyikük általános ismeretekkel rendelkezett a kultúráról, kiválóan beszéltek és nagyra értékelték a jó költészetet és zenét. Képesek voltak elemezni az emberek személyiségét, mint a pszichológusok és a szociális eseményeket, mint a szociológusok.Iróniával érintették a politikai ügyeket és kulturált módon kritizálták az állam férfijait, ha szükséges volt, ellenzéki módon.  Az emberek nem haragudtak meg a történetmondókra, mert a meddah-ok véleménye fontos szerepet töltött be a társadalom életében.

III. Murád Szultánnak volt egy meddah-ja, akinek neve Eğlence, azaz szórakozás volt. İncilli Çavuş, aki híres volt vicceiről, szellemes megjegyzéseiről és szultánokkal való párbeszédeiről, volt a legnépszerűbb meddah IV. Murád Szultán uralkodása alatt. A 17. században, olyan történetmondók léptek színpadra, mint Tifli és a költő Medhi, valamint a 18.században, Dilencioğlu, Şekerci Salih, Kör Osman, Âşık Hasan, Güzel Emin, Tesbihçioğlu Nazif, Musahip Nuri és Kız Ahmed.

Nedim, a tulipán korszak neves költője, költeményeiben említést tesz a meddah-ról. Néhány utolsó képviselője ennek a művészetnek Mahmud Baler, becenevén „Bal Mahmud,” és a nemrég elhunyt színész, Erol Günaydın. Bizonyos szemszögből a talk show-k mutatnak némi hasonlóságot a meddah művészetével.

Abdul Hamid szultán 1876-tól 1909-ig tartó uralkodása alatt Ismet Efendi volt a leghíresebb meddah. A másik híres történetmondó Aşki volt, aki mielőtt elkezdett volna valakit utánozni, belenyúlt a kosarába és kivette a megfelelő fejdíszt. Fezt viselt, ha egy Karamanból származó görögöt játszott; arab kendőt (keffiyeh), ha egy arabot vagy kurdot; filc sapkát, ha albánt, papakha-sapkát, ha egy cserkeszt és más hagyományos fejfedőt, ha egy örményt.

Süruri meddah 1908. után lett híres, ami egybeesik a második alkotmány elfogadásának évével. A viccek, amiket a hosszú történetekbe beépített, nagyon tetszett a nézőknek, különösen, amikor egy jelenetet utánzott, amelyben egy fekete hárem aga leckéket vesz egy örmény mestertől. Ezen a jeleneten az egész kávéház jól szórkozott. A katonai mozgósítást követően Sürurit behívták a katonaságba és megkezdte a kiképzését a Beyazit-toronynál. Amikor a parancsnok felsorakoztatta a katonákat és Sürurit előre helyezte, a katonák féktelen nevetésben törtek ki. A katonák ismerték az előadásait, és amikor meglátták, nem tudtak mást tenni, csak nevetni. Még Süruri mozdulatai is nevetést váltott ki belőlük. A parancsnok mérges lett, hiszen még akkor is, amikor Süruri felvette a kellő pozíciót, a katonák csak tovább nevettek. Amikor a parancsnok rájött, hogy nem tudja a helyzetet kezelni, Süruri katonai szolgálatát gépíróként folytatta tovább. Az ismeretlen, hogy más hivatalnokok hogyan reagáltak rá.

Forrás: Daily Sabah

Fordította: Petrovics Bianka