Rauf – akiért a Berlinale sír

Vannak filmek, melyek nem használnak nagy szavakat, mégis nagy dolgokat mondanak ki. Amelyeket hiába láttunk már többször, legközelebb is hatnak ránk. Ilyen a Rauf is, Barış Kaya és Soner Caner filmje, mely az idei, a 66. Berlini Filmfesztiválon a nézők és a kritikusok elismerését is besöpörte.

rauf

Törökországban, Kars egyik falujában vagyunk, mérhetetlen a szegénység. A fiatalok vagy Isztambulba mennek dolgozni, vagy katonának állnak. Néhányan meg a hegyek közé húzódnak. Az öregek pedig csak várnak rájuk. A 11 éves Rauf értetlenül szemléli faluja széthullását. „Miért mennek a férfiak a hegyekbe?” – kérdezi mesterétől az asztalosműhelyben.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Vajon mikor lesznek egyenes válaszok?

A Rauf a Berlinale Generation programjában kapott helyett, melybe gyermek- és ifjúsági filmek kerülnek. „A délkelet-törökországi háborút akartuk elmesélni egy gyermek szemén keresztül, koporsókkal. A háborúktól leginkább a gyermekek szenvednek, ám ők képesek mindent kizárva létrehozni saját világukat és játszani. Amikor nekiláttunk a filmnek, béke volt, a forgatás kezdetekor újrakezdődött a háború. Egy gyereknek semmit nem mond a szabadság, a nyelv, a haza fogalma, ők csak boldogan akarnak élni a maguk módján. A rózsaszín virág valójában a békét jelképezi. Bízunk benne, hogy hamarosan eljön a béke, és a háborúnak csak az emléke marad.” – nyilatkozta a rendezőpáros a vetítés utáni beszélgetésen.

Rauf beleszeret a húszéves Zanába. Hogy szívét elnyerje, egy rózsaszín ruhát kellene neki adnia, de nem ismeri ezt a színt. A környezete sem tud neki segíteni ebben, a rózsaszín az rózsaszín, válaszolják tapogatózó kérdéseire.

És a történetről nem is mondanánk többet.

Már csak azért sem, mert a filmről szóló összefoglalót, e cikket író, valamint a forgatókönyvírásban is részt vevő Ahmet Boyacıoğlu sem mondott többet. „Különleges számomra a Rauf. Három hónappal ezelőtt egy fiatal rendező kért meg, hogy nézzem meg a filmjüket, így kezdődött a közös munka. Ha tetszik egy film, nem részletezem a sztorit. Ha nem volt jó, elejétől a végéig elmesélem. Általában unom a filmeket, nem sok tetszett még eddig.  A Rauf azonban nagy hatással volt rám. Felemelő érzés 1100 emberrel együtt nézni, hiába láttam már tizenötször.” (Ahmet Boyacıoğlu filmrendező, vágó. – A ford.)

Vége a vetítésnek, felgyúlnak a fények. Egy nő megállíthatatlanul sír. Megkezdődik a beszélgetés az alkotókkal. A mikrofon a nézők közé kerül. „Ez volt az egyik legjobb háborúellenes film, amelyet valaha láttam.” – mondja egy idős férfi. Arra is fény derül, hogy a filmet a Kulturális Minisztérium támogatta, a forgalmazóval jelenleg is folynak a tárgyalások, a tervek szerint áprilisban mutatják be Törökországban. Boyacıoğlunak persze vannak fenntartásai a török fogadtatással kapcsolatban. Egy másik filmje után így nyilatkozott ironikusan: „Ha visszamegyünk, már a reptéren felakasztanak bennünket.

Mester, miért mennek a férfiak a hegyekbe?” Amíg erre nincs válasz, nincs más, mint forgatni.

Forrás: Ahmet Boyacıoğlu – Radikal

Fordította: Fejes Edit – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here