Törökország szellemi kulturális örökségei – Telkari, a török filigrán

Aki járt már török vagy balkáni bazárban, az biztosan fel tudja idézni az ékszerboltok kirakataiban csillogó, csipkeszerű ezüst és arany fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat, medálokat, díszdobozokat, tálcákat és egyéb csodákat – török nevükön telkarikat. Aki soha nem járt még bazárban, az is bizonyosan látott már filigrán ékszereket, vagy ezzel az ötvösművészeti technikával díszített tárgyakat, hiszen ez a többezer éves technika nemcsak a Földközi-tenger medencéjében ismert, hanem elterjedt szinte egész Európában – Magyarországon is gyönyörű munkák születtek az elmúlt évszázadokban — és Ázsia nagy részében is.

Beypazarı telkari

Mi is az a telkari?

Az elnevezés első tagja, a „tel”, a török nyelvben drót vagy huzal jelentéssel bír, a második tagja, a perzsa eredetű „kar” pedig művészit jelent; ezért a telkarit a drót művészetének fordíthatjuk. A törökök „vav işi”-nek is nevezik az arab ábécé egyik betűje, a vav (و) nyomán, ami gyakori motívuma a telkarinak, illetve használják még a „çift işi” elnevezést, arra a hegyes, csipesz-szerű eszközre utalva, amellyel a különféle, huzalból hajlított motívumokat beillesztik a készülő mű keretébe.

Magát a technikát, melyre Európában a filigrán elnevezést használják, már az ókortól kezdve ismerték. A filigrán szó a latin filum=fonal és a granum=gabonaszem kifejezések összetétele — arra a két eljárásra utal, melyekkel ezeket a tárgyakat kialakítják: a vékony arany vagy ezüst huzalból hajlított formákra, és a granulációra, azaz a szemcsézésre, melynek során apró gömböcskék ráforrasztásával díszítik a művet. Régészeti feltárások alapján Mezopotámiában már ötezer évvel ezelőtt használták, nagyjából i. e 2500-tól pedig Anatólia ókori civilizációi is alkalmazták. Az Oszmán Birodalomba a szír mestereknek, és a különböző mesterségeket képviselő, a céhekhez hasonlóan működő ahi szervezeteknek köszönhetően került a 13-15. század között.

A mai törökországi telkari nem csupán egy technika, hanem önálló ötvösművészeti ág is. Eredeti központja a 12. században Moszul lehetett, innen terjedt el Szíriában, ahonnan az imént említett módon Anatóliába került. A 15. századot követően az Oszmán Birodalom egyéb területein is hódított, de Délkelet-Anatólia műhelyei továbbra is kiemelt szerepet játszottak a telkari történetében. Törökországban manapság két nagy telkari központot tartanak számon. Mardin Midyat körzetében a régebbit, és Ankara Beypazarı körzetében pedig a később kialakult központot. A beszámolók alapján Mardinban ma már csak nagyjából tíz mester dolgozik. A mardini kormányzóság igyekszik támogatni ezt az egyre sorvadó mesterséget, nemzetközi vásárokon és brossúrákon próbálják népszerűsíteni ezt a különleges ötvösművészeti ágat.  Beypazarıban valamivel jobb a helyzet, optimistább források szerint napjainkban 80-120 műhely működik a környéken. Kisebb központ Erzincan Kemaliye nevű körzete, Kars Hanak nevű körzete, Eskişehir és Şanlıurfa is. Szerencsére ezek a gyönyörű ékszerek elérhetők a nagyobb városok, így Isztambul és Ankara ékszerüzleteiben is, vagy az adott régiót bemutató kézműves vásárokon. Sőt, az interneten keresztül akár külföldről is rendelhetünk belőlük.

Hogyan készül a telkari?

A telkari készítésének minden fázisa kézimunka, ezért is felbecsülhetetlen az az érték, amit egy-egy telkari ékszer vagy dísztárgy képvisel. A folyamat első lépéseként az aranyat vagy ezüstöt magas hőfokon összeolvasztják egy másik ötvözőfémmel (rézzel vagy cinkkel), ezzel határozzák meg a kész ékszer színét és karátfokát. Az olvadt ötvözetet vékony rúd formákba öntik, később ezekből a rudacskákból dróthúzással különböző vastagságú huzalokat készítenek.

A dróthúzás során egy különleges eszközön húzzák át a fémszálakat. Képzeljünk el egy vastagabb acéllapot, amelyen különböző átmérőjű lyukak sorakoznak. A lyukak bemeneti átmérője nagyobb, mint a kimeneti, így amikor a drótot egy fogó segítségével áthúzzuk rajtuk, csökken a drót átmérője, azaz a huzal elvékonyodik. Egyetlen drótot több ilyen (egyre kisebb átmérőjű) lyukon is át kell húzni, mire a kívánt méretet elérjük. A fárasztó művelet alatt a mester egy bivalybőrből készült övet visel, melyen karikák lógnak, és ha a karjának ereje nem elegendő, a drótot átfűzi ezeken a karikákon, és a törzse erejét is beleadja a munkába. A dróthúzás művelete addig tart, amíg a fél centi átmérőjű kis rudacskákból nagyjából 1 mm-es, vagy annál is vékonyabb huzalt kapunk. Ezt a munkafázist egyre többször hagyják ki, hiszen ma már minden ékszerész könnyen beszerezheti a kívánt méretű, készen kapható arany- vagy ezüsthuzalt.

A telkari ékszerek két fő részből állnak. Az egyik a vastagabb huzalból készülő keret, törökül muntaç (kalauz, vezető), a másik a belső terek kitöltésére szolgáló motívum, melyet vékonyabb, összesodort fémszálak hajlításával, kilapításával, feltekerésével vagy megcsavarásával képeznek. A motívumok alakítása során az ezüst vagy arany huzalt újra és újra melegíteni, lágyítani kell, a kihűlt drót ugyanis merev és kemény, tehát kevéssé alakítható. A különféle kacskaringós motívumok vagy minták mind saját névvel bírnak; ilyen a már említett vav, a rózsa, a kukac, a levél, a mandula, a csillag vagy az árpa.

Az ékszer vagy dísztárgy kialakítása a keret elkészítésével kezdődik (ezt megelőzheti egy 1:1 arányú tervrajz elkészítése, amelyhez igazítva hajlítják a keretet). A keretet alkotó huzal vastagsága általában a motívumokat kirajzoló drót vastagságának a kétszerese. Miután a keret elkészült, a kitöltő motívumokat a mesterek kizárólag egy csipesz (a már említett çift) és az ujjaik segítségével illesztik a keretbe. Ez a folyamat rendkívüli türelmet és precizitást igényel. Az elkészült darab annál értékesebb, minél vékonyabb a minta kialakításakor felhasznált sodort huzal, és minél dúsabb, bonyolultabb a csipkeszerű motívum.

Az így előkészített darabot ezután ezüst-bórax keverék segítségével összeforrasztják. Az ékszerre vagy dísztárgyra további díszítésként apró fémgömbök – granuláció –, vagy befoglalt kövek is kerülhetnek. A forrasztás után az elkészült ékszert forró kénsavas vagy salétromsavas oldatban megtisztítják a rárakódott szennyeződéstől, majd puha kefével kifényesítik mielőtt a kirakatba kerül.

Ha nincs módunk eljutni Mardin vagy Beypazarı ékszerboltjaiba és műhelyeibe, akkor is szert tehetünk gyönyörű filigrán ékszerekre. Isztambulban és Ankarában is nagy a választék, de a legkönnyebben a közeli balkáni országokban (Boszniában, Koszovóban, Macedóniában, Albániában, Horvátországban) juthatunk hozzájuk. Ezen országok bármelyikében is jártam, a mesterek, törökországi kollégáikhoz hasonlóan mindig szívesen tartottak bemutatót és meséltek a munkájukról. Az sem meglepő, hogy ugyanazok a motívumok egymástól igen távoli helyeken tűnnek fel, hiszen a Földközi-tenger mindig is jó közvetítőnek bizonyult. A velencei aranyművesek motívumai éppúgy eljutottak Máltára és Mardinig, mint a szír mesterek mintái Ohridba vagy szárazföldi úton akár Oroszországba. Vásárláskor, ha tehetjük, mindig a kézzel készített ékszereket, dísztárgyakat részesítsük előnyben! Bár a precíziós öntéssel készült darabok olcsóbbak, támogassuk a mestereket azzal, hogy kézzel készült, és ezért valóban egyedi ékszereket veszünk.

Felhasznált források:

Dr. Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története, Műszaki Könyvkiadó, Budapest 1996

http://www.unutulmussanatlar.com/2012/10/telkari-sanat_36.html

https://aregem.ktb.gov.tr/TR-51141/telkari-sanati.html

http://www.edebiyatvesanatakademisi.com/altin-gumus-telkari-bakir/mardin-de-telkari-19024.aspx

http://www.suryaniler.com/kultur-sanat.asp?id=369

Nagy Marietta


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here