Törökország szellemi kulturális örökségei – A trabzoni kazaziye

Ha valaki megkérdezné tőlem, miért szeretnék eljutni Trabzonba, az általam felsorolt okok között biztosan szerepelnének az ottani, páratlan ékszerművészeti kézműves technikák. Ezek egyike a világon is egyedülálló kazaziye, ami azonnal felismerhető a textilszövetekre emlékeztető mintázatairól és látványos csomóiról. A hasonlóság nem a véletlen műve; a kazaziye olyan fonó, szövő, csomózó eljárásokat alkalmaz fémszálakra, melyeket a textilművességből vett át.

A kazaziye története:

A kazaziye, más néven kazazlık, vagy ipek işi eredeti jelentése selyemművészet. Az elnevezés az arab kazaz, „selyemkészítő” szóból származik. Kazaznak nevezték azokat a személyeket, akik a nyers selyemből fonalat, zsinórt készítettek, a selymet szőtték vagy értékesítették.  A 17. századi török forrásokban a kazaziye még inkább selyemgyártás értelemben szerepel. A kazaziye technikával készült művek tehát eredetileg selyemzsinórból font, csomózott díszek voltak. Később ezt a technikát nemesfémhuzalok felhasználásával alkalmazták. Ma a kazaziye elnevezést az arany- vagy ezüsthuzalt használó ötvösművészeti szövő-fonó, csomózó technikára értjük.

A textilszövetek mintázatát kiadó, nemesfémszálakkal dolgozó ötvösművészeti eljárásokat már az ókorban is használtak. Ennek néhány példája található a Krőzus kincse néven ismert leletanyagban. Az i. e. 7. századi Lüdiából származó, többszáz tárgyból álló gyűjteményt ma Uşakban lehet megtekinteni. A kincsek valójában nem a legendás gazdagságú Krőzus királyé voltak, hanem zömmel egy lüdiai hercegnő sírjából kerültek elő. Közéjük tartozik az a híres, szárnyas hippokamposz (mitológiai állat, a ló és a hal keveréke) bross, amit 2006-ban elloptak az Uşaki Régészeti Múzeumból, és csak 2012-ben bukkant fel újra Németországban. Ennek a nevezetes brossnak a lecsüngő díszeit is a mai kazaziye technikára emlékeztető módon készült aranyláncok tartják.

A kazaziye az Oszmán Birodalom idején kedvelt technikának számított. A szultáni család drága ruháinak díszítésére is használták. Kaftánokra, női kendők szélére varrták a magyar zsinórozásra emlékeztető motívumokat. Eleinte a díszek inkább selyemzsinórból készültek (fentebb láttuk, hogy maga a kazaziye elnevezés is erre utal), később azonban fémszálas megoldásokat is alkalmaztak, bár ezek a szálak az akkori technika miatt a maiaknál kicsit vastagabbak voltak. A kazaziye technikával idővel különféle ékszerek is készültek. A Szulejmán sorozat több jelenetében is feltűntek a mai trabzoni kazaziye ékszerekhez hasonló aranyfülbevalók és nyakláncok a 16. századi szultánákon.

A hagyomány szerint I. Szulejmán szultán is elismert kazaziye mester volt. Mindebből annyi alátámasztható Evlija Cselebi Seyahatnaméjá alapján is, hogy I. Szulejmán szultán a kor szokásának megfelelően kitanult egy „civil” mesterséget, és az apjához, I. Szelimhez hasonlóan az ő választása is az ékszerészetre esett.

A kutatások alapján a ma használatos ötvösművészeti technika vagy a Kaukázusból, Dagesztánból került Trabzonba és környékére, vagy az itteni görögöktől maradt a mesterekre. A 20. század elejétől kezdve egyre több trabzoni kazaziye mester neve ismert. Miközben a Köztársaság idejére máshonnan kikopott a kazaziye, az első világháború alatt Trabzonban még 50-nél több műhely működött.

Az utóbbi években igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kazaziye, mint kézművesmesterség tovább éljen. A trabzoni ékszerészek szívesen foglalkoztatnak nőket is, hiszen a kézimunkákra emlékeztető kazaziye technika nem igényel fizikai erőt, kézügyességet és türelmet viszont annál inkább. Az ezzel az eljárással készült kézműves termékek népszerűségét jelzi, hogy az utóbbi években Trabzonban évente 2-300 kilogrammnyi kazaziye készült. A termékek skálája a vásárlói igényeket követve egyre szélesedik. Az imafüzérek, az imafüzérek végét díszítő bojtok, a gombok, a szalvétagyűrűk és a női ékszerek mellett ma már öveket, sőt olyan szandálokat is kínálnak a boltok, melyek pántjai kazaziyével készültek.

Hogyan készül?

A technika alapját egy speciálisan csavart, színtiszta arany- vagy jóval gyakrabban ezüsthuzal képezi, amit úgy hoznak létre, hogy selyemszálakra (ma már inkább nejlonszálakra) teljes hosszukban hajszálvékony, gépi húzással előállított arany- vagy ezüstszálat csavarnak fel.  A megmunkálhatóság érdekében fontos, hogy az arany 24 karátos legyen, az ezüst pedig 999 ezrelékes. Az ötvözők nélküli színarany és ezüst ugyanis puhább és könnyebben alakítható, nyújtható, mint a kisebb karátszámú, illetve ezrelékszámú ötvözeteik. A kazaziye eljárás különlegessége abban rejlik, hogy az így létrehozott, selyemszálra csavart huzalok további alakításakor nem használnak sem hőt – az egyes részeket nem forrasztással illesztik össze –, sem savakat, ezek ugyanis megrongálnák a huzalokban rejtőző selyemszálakat.

A kazaziye mindössze pár alapformával és technikával dolgozik, ezek a következők: görgő, golyó, halszálka, azsúr, és a különböző csomók (Nap vagy szerelem, lóhere).

A görgő elkészítéséhez egy fanyelű, a vége felé keskenyedő tűhöz erősítik a csavartmintás ezüsthuzalt, majd a tűre feltekerik az alapot. A huzal másik végét befűzik egy varrótűbe, és meghatározott irányú öltésekkel áthúzzák az alapszálak fölött vagy alatt. Az első körrel párhuzamosan addig végzik a további öltéseket, míg el nem készül a mű. Méretük alapján megkülönböztetünk rövid és hosszú görgőket, sőt létezik „esküs” görgő (yeminli sürgü) is. Ez utóbbi elnevezés arra utal, hogy a mesterek esküt tesznek rá, hogy ezt a technikát nem tanítják meg akárkinek, csak egy-egy arra érdemes tanulónak adják tovább.

A halszálka technikával készülnek a zsinórok vagy láncok, a görgőhöz hasonlóan egy nyeles tű és egy varrótű segítségével. Amellett, hogy itt az öltések mintázata eltérő, az is különbséget jelent a görgőhöz képest, hogy míg a görgő hosszát meghatározza a tűre felvitt alap nagysága, a halszálka mintával tetszőleges hosszúságú zsinórt készíthetünk.

A golyó a görgőhöz hasonló eljárással készül. A nemesfémhuzalt ilyenkor egy műanyag- vagy fagömbhöz rögzítik, és ennek felszínén egy varrótű segítségével fűzik át egymás felett és alatt a szálakat. Egy kisebb golyóhoz 70 cm huzalt használnak, a nagyobbakhoz azonban legalább 120 centiméternyi kell.

Azsúrnak nevezik a selyemszálakra kézzel felcsavart huzalt. Ez épp úgy néz ki, mint a kazaziye alapját képező huzal, csak vastagabb. Az egyes részek összeillesztésénél van nagy szerepe.

A rafinált csomók tűk nélkül, a csavart alaphuzalok (vagy akár halszálkamintás zsinórok, összefont szalagok) kézi hajlításával készülnek. Ezek a szeldzsuk korban is népszerű csomók leginkább a makraméból vagy a zsinórozásból ismert társaikra emlékeztetnek, és általában a kazaziye dísztárgyak, ékszerek végét díszítik.

Kazaziye ékszerek, főleg karkötők készülnek többszálas, sokágú kézi fonással (tűk segítsége nélkül) is. Az így készült karkötők mintázata nagyon változatos.

Miután a kazaziyével készült tárgyakat és ékszereket ezekből a különböző mintázatú golyókból, görgőkből, csomókból és azsúrokból összeillesztik (semmiképpen sem forrasztják), a kilógó selyem- vagy nejlonszálakat egy öngyújtó segítségével elégetik.

Szerencsére ma már nagy hangsúlyt helyeznek ennek az óriási türelmet és kiváló látást igénylő művészetnek az életben tartására és tanítására, amit az interneten fellelhető számos oktatató videó is bizonyít. Reméljük, még sok generáció leli örömét a kazaziyében.

Felhasznált források:

https://www.ktu.edu.tr/dosyalar/karendergi_01893.pdf

https://edebiyatvesanatakademisi.com/altin-gumus-telkari-bakir/kazaziye-el-sanati-tarihcesi/19037

https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=09cl13rl-wM

A képek az internetről származnak.

Nagy Marietta