Török lakodalmas szokások – Bartha Júlia

A Korán egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy az iszlámhívők számára a házasság kívánatos dolog: (Alláh) saját magatokból feleséget teremtett nektek, hogy velük lakozzatok, és szeretet és irgalmat rendelt el közöttetek. (30:21). A férfiak egy fokkal magasabban állnak a nők felett, tudniillik kötelességük megvédeni és eltartani őket gyermekeikkel. Ez már önmagában egy fontos kitétele a jogalkotásnak arra utalván, hogy a többnejűség állapota csak azokat illette meg, akik tudtak több nőről és utódjairól gondoskodni.

A házasulók kölcsönös egyetértésével megkötött házassági szerződés alapvető részét alkotja a hozomány meghatározása, amire a menyasszonynak joga van, saját tulajdona, válás esetén magával viheti. A menyasszony vételára, a kendőpénz, (baslik parasi) vagy kalim, eredetileg a hozomány kompenzálására szolgál azért, mert a vőlegény elvette a családtól a leányt. Az értékhatár koronként és vidékenként változott. A jogszokást mindig a helyi közösség alakította a vallás értékrendje mentén, a táj ökológiai gazdálkodási keretein belül.

A törökországi szokásrendekben, így a lakodalmas szokásokban is a vallás szerepe nagyon erős, a mélyen gyökerező tradíciók miatt nagyobb súllyal esik latba a hodzsa előtt tett fogadalom, mint a hatóság előtti frigy. A 20. század nagy változást hozott a társadalom életében, a házasság jogi formáit is megfogalmazta. Mivel a lakodalmas mulatozások ideje olykor nagyon eltérő volt, szinte felborította a gazdálkodási rendet, 1921-ben hoztak egy törvényt , ( Dügünlerde Men-i Inafat Kanunu), amely egy hétben határozta meg az események időtartamát. A polgári jog ( Madeni Kánunu) a házasság jogi feltételeit rögzítette. A 89. cikkelye kimondja: alapkövetelmény az, hogy a házasulandók szabadok legyenek, tehát a többnejűséget a jog nem ismeri el. Követelménye továbbá az is, hogy a házasulandók épelméjűek legyenek, mert a legenyhébb elmebaj is kizáró oka a házasságkötésnek. A polgári jog 13. cikkelye kimondja, hogy aki nem érte el a házasulandó korhatárt a férfiaknál 17. életév, a nőknél 15. év az alsó határ nem köthet házasságot, illetve az alsó korhatáron lévő házasulandóknál is kikérik a szülők szóbeli véleményét. Más esetben pl. nőrablás alkalmával a hivatalos korhatár alatt is, (pl. 14 éves lány, és 15 éves fiú) házasodhat, de a szülők utólagos beleegyezésével. ( Arslan, Gazi. BT. 63.1993.101-102.Ankara Üniversitesi)

A törvényes házasságot hivatalos személy előtt kötik aki az önkormányzat anyakönyv-vezetője, vagy a falugazda, a muhtar de külföldiek esetében a konzul is lehet. Van még néhány kitétel, ami a házasság akadálya is lehet, ilyen a rokonok közötti házasság. A Mádeni Kánunu 92. cikkelye rögzíti, hogy testvérekkel, vérrokonokkal, pl. az anya testvérével és az apa testvérével tilos házasodni. A levirátust is tiltja a törtvény, tehát az elhalt férj testvére nem veheti el a megözvegyült asszonyt, a férj halála után annak apja sem veheti el egykori menyét.

Nem véletlen a szigorú törvényi szabályozás, hiszen még napjainkban is gyakori a rokonházasság, főleg a yürük (nomád) csoportoknál, ha nem is közvetlen konszangvinikus rokonsági fokon, hanem az unokatestvérek között. Ez kétségtelen torzulása a török társadalomnak, elsősorban a nehéz vagyonszerzésre vezethető vissza, mert ha a közép-ázsiai valóban nomád társadalmakat nézzük, közöttük a kazakokat, kirgizeket, azt tapasztaljuk, hogy a rokonsági fokokat hetedíziglen számon tartják, nem nő fel úgy gyermek, hogy ne tudná az ágat, s azt, hogy ő azon hányadik leszármazott.

Ez azon túl, hogy az identitástudatot és az ősök tiszteletét erősíti, azt is szolgálja, hogy az egyenes ági rokonok ne házasodjanak a vérfertőzés elkerülése végett. A nyolcadik íznél szétválik az ág, nagy kötélvágási ünneppel teszik ezt emlékezetessé s ez után már házasodni is lehet, az amúgy rokonként számon tartottakkal.( Bartha Júlia,1998.40.)

A későbbiekben látni fogjuk, hogy az erős tradíciókon alapuló török társadalomban a törvényi szabályozást a jogszokás sok tekintetben felülírja. A nem csak a rokonházasság, de a levirátus intézménye is él még jó néhány etnikai csoportnál, elsősorban Anatólia keleti délkeleti részén. A már említett polgári jog tiltja a fogadott gyermek (evlát) és a nevelőszülő házasságát is. Az elváltak újraházasodása nem tilos, de a bírósági végzés felmutatása elkerülhetetlen, és egyúttal gátat vet a korábbi gyakorlatnak, amely szerint a férj csak úgy egyszerűen elküldhette a feleségét. A már megidézett Mádeni Kánunu 95. cikkelye azt is rögzíti, hogy ha a nő megözvegyül vagy elválik, az újabb házasságkötéssel 300 napot várnia kell.(Gazi, Arslan, BT. 63. 1993.103.)

A névviselést illetően is új törvény született. Amíg a korábbi gyakorlat az volt, hogy a férj a nevére vette a feleségét, 2000-től a nő, ha akarja, megtarthatja a lánykori nevét, vagy a sajátja mellé felveheti a férje családnevét, úgy, hogy azt a sajátja után írja.(Pl. Sevginar Güngörmüs Sezgin, itt a Güngörmüs a lánykori név, a Sezgin a férj családneve. )