Refik Halit Karay: A suszter

A hajó elvált a rakparttól és távolodni kezdett a Márvány-tenger irányába. Az a pár ember, aki a kis utast kikísérte, egyszeriben nagy megkönnyebbülést érzett: mint aki súlyos tehertől szabadul.

– Arábiában jó sora lesz a kölyöknek – mondogatták tettetett vidámsággal, olyan emberekként, akik másokat már meggyőztek arról, hogy ők derék munkát végeztek. De saját szívük mégis komor maradt, miközben visszatértek házukba.

Mert az apátlan árvát – a kis Haszant – amikor az anyja is meghalt, néhány szomszédja és távoli rokona útnak indította a nagynénjéhez: Palesztínának egy világvégi kis városába.

Haszannak tetszett a hajó. Amikor a csikorgó darukat, a feliratos mentőöveket, a kötélen himbálódzó csónakokat, melyek száradó fehérneműt idéztek, vagy az őrségváltáskor megkonduló kis harangot elnézte, igazán jól érezte magát. Ötödik évében volt; kedves pöszeségével a fedélzeti utasokat is jócskán fölvidította.

A hajó itt-ott kikötött, megritkultak az utazók. S amint a forróbb vidékhez közeledtek, a gyerekre valami merevség ült. Akik a hajón maradtak, érthetetlen nyelven beszéltek, s nem mondogatták neki, mint az isztambuliak: „ Gyere Haszan! Eridj, Haszan!” – Ráadásul a neve is megváltozott: Hasszen lett belőle. „ Taal hun ya Hasszen” – mondták. Odament hozzájuk. S ha „Ruh ya Hasszen”-t hallott, visszahúzódott.

Haifában végre kiszálltak, a gyereket vonatra ültették. Anyanyelve már teljesen eltűnt: sehol sem hallotta. Meglapult hát a sarokban; ha szóltak hozzá hallgatott, égő arccal, kipirultan hallgatott. A narancsligetek nézésébe merült; a mellében valami keménységet, a torkában valami csomót érzett: mintha megakadt volna a falat.

Aztán a virágba borult, vagy gyümölcstől roskadó, öntözött, szép kertek is eltűntek. Megritkultak az olajfák. Szikkadt, kopár, naptól égő hegyek között jártak; csupán kecske legelészett. A kecskék koromfeketék, hihetetlenül feketék voltak: szőrük úgy verte vissza az izzó nap fényét, mint az újonnan festett autó.

Ennek is vége lett; lapos síkságra ereszkedtek, amely a szemhatárig nyúlt. Sem fa, sem patak, sem ház. Csupán óriási állatok tűntek föl időnként. Nagyon hosszú lábú, nagyon hosszú nyakú, domborodó hátú, púpos állatok; még csak egy pillantást sem vetettek a vonatra. Szájukból fehér habot préselve, mélán és ostobán vonultak; súlyos, de puha léptük nem hagyott nyomot és nem vert föl port.

Elhagyta türelme, nem bírta megállni, mutogatva kérdezte a mellette ülő katonát. Az mosolygott:

– Gamel, gamel – mondogatta.

A következő állomáson letették Haszant. Fekete lepelbe burkolt, összeérő, fekete szemöldökű, fekete anyajegyes asszony szorította mellére; nyakáról, homlokáról, karjáról és füléről mindenféle arany függött. Az anyjáétól merőben más, különös illatú, nagyon puha, szinte paplanszerű melle volt: gyorsan elrejtőzhetett benne.

– Ya habibi! Ya ayni!

A nagynénjét kísérő asszonyok is ölelték, csókolták; beszélgettek, nevetgéltek. Volt egy csomó gyerek is; a réklijükre ing helyett valami zakófélét húztak, a hajukat befonták, fejükön lapos sapka ült.

Haszan csak állt, lélegzete elszorult, hallgatott, hallgatott.

Hetekig tartott szótlansága.

Az arabot, amelyet pedig lassan érteni kezdett, kicsiny fejében megnyilatkozó makacssággal valahogy nem akarta beszélni. Mint aki lemerül a tengerben s a nagyobb veszélytől tartva minden áron visszafogja lélegzetét: így ő is már fuldoklását érezte, mégis hallgatott.

Öves réklit, zakófélét, lapos sapkát, piros papucsot viselt. Feje búbja simára nyírva: olyan lett, mint a tenyere; homlokába fürtök lógtak. Megszokta már a földben sütött, száraz bőr keménységű kenyeret; az étkezésnél, villa és kanál helyett ügyesen mártogatott vele.

Egy napon a nagynénje behívott egy vándor susztert, aki az utcán kiáltozott.

Zilált ruházatú férfi lépett be az udvarba; a hátán bőrbevonatú lapos zsák, a kezében apró kis zsámoly és egy hosszú vasdarab. A zsákból furcsa, összetekert karton került elő.

Valamit beszéltek, aztán egy csomó tépett, szakadt, szétesett cipőt hordtak a suszter elé.

Az ember a zsámolyára ült; Haszan pedig kíváncsian állt meg előtte: hiszen a körbekerített, alacsony, döngölt falú házban folyton unatkozott. Most azonban tátott szájjal bámulta, hogyan szeli a suszter a kartonszerű vastag bőrt kétélű, finom, nyeletlen késével; hogyan szorít a szájába egy maréknyi szöget; hogyan szedi ki őket a szájából egyenként, mint az Isztambulban látott majom, s veri be gyorsan a cipők talpába; hogyan áztatja a bőrdarabokat valami piszkos vízben; hogyan mártogatja az ujját a koszos edényben lévő csirizbe, s hogyan keni a csirizt a cipők talpára. Mindezt ámulva nézte; hallgatott és figyelt.

Meg is feledkezett arról, hol és kiknél van, s szórakozottságból az anyanyelvén kérdezte:

– Nem bökik a szádat azok a szegek?

A suszter elképedve nézett föl a munkából. Hosszasan bámult Haszan arcába:

– Te török gyerek vagy?

–Isztambulból jöttem.

–Én is odavaló vagyok… Izmitből.

A suszter haja és szakálla kócos volt, csupasz melle kilátszott. Térde foltos, szája foghíjas, az arca pedig sárga, egészen sárga volt: csakúgy, mint a szeme fehérje. Mivel törökül beszélt és Isztambul környékéről származott, Haszan már nem csupán a keze mozgását, de az arcát is figyelni kezdte.

Melle közepén maréknyi, ritkuló szőr volt: őszes szakállához hasonló. Most megint kérdezett.

Foghíjas szájából kissé pöszén jött a szó:

– Hogyan kerültél ide az Isten háta mögé?

Haszan ahogy tudta, előadta. Aztán a kanlıcai házukról beszélt, meg a halfogásról a szomszédék fiával, Mahmuttal. Azt is elmesélte, amikor az anyja orvoshoz ment és a földalattin utaztak; meg azt is, amikor a fehér mentőautó megállt a kapuban: miféle hordágyak voltak benne. Közben azért maga is kíváncsiskodott:

– Te miért vagy itt?

– Rossz fát tettem a tűzre. Szöknöm kellett.

De valójában Haszan beszélt: a féléve hallgató Haszan. Megállás nélkül, pihenés nélkül, lélegzetvételnyi szünet nélkül… Pofácskája ragyogott az örömtől. Üde, kristályosan csengő gyerekhangja betöltötte az udvart. Ami csak az eszébe jutott, mondta, mondta.

A suszter – miközben dolgozott – egy-egy közbeszólással: „Hűha! Tényleg? Nahát!” jelezte figyelmét: beszéltette a gyereket. Mintha elérhetetlen hazájának egy patakját, egy szellőjét, egy dallamát hallgatná: örömmel, mégis elérzékenyülten hallgatta. Elmúlt napokra, elhagyott helyszínekre gondolt s egész valójában megrendült.

Minél tovább akarta hallgatni: visszafogta hát a munkát. Végül mégis elkészült: valamennyi cipő rendben volt már. Kihúzta a földből a támfát, föltekerte a bőrt, becsukta a szöges dobozt, bebugyolálta a csirizes tálkát. Mindezt módszeresen, lassan.

Haszan összeszorult szívvel kérdezte:

– Már elmész?

– Megyek. Végeztem.

Most vette csak észre, hogy a beszédes kis jószág, a földije, pityereg. Hangtalanul, reszketve sír. Orcáján csillogva folynak a könnyek, mint a vasúti kocsi ablakán a ritkuló esőcsepp, amely tükrözi ugyan a nyári napot, mégis homályossá, elmosódottá lesz tőle a külvilág.

– Ne sírj! Ne sírj!

A suszter nem tudott mást mondani. Amikor a gyerek ezt meghallotta, fuldokló zokogásban tört ki: megértette, hogy utoljára szóltak hozzá törökül.

– Mondom, hogy ne sírj! Ne sírj már! – ismételgette a suszter; de közben saját kérges szíve is mindinkább ellágyult, fölengedett. Uralkodni próbált magán, de hiába: nedves lett a szeme. Érezte, hogy szakállán lassan szivárog a könny, s az arab forróságban égő mellére hűvös, borzongató cseppek hullanak.

Mányoki János fordítása

2012-06-27
Turkinfo