Valódi török reformok, avagy csak „hangulatjavítás” világjárvány idején?

                       

            Világszerte sok millió töröknek dobogtatták meg a szívét Angela Merkel asszonynak egy videokonferencián elhangzott szavai: „Kormányunkat hatalmas büszkeséggel tölti el, hogy olyan kutatóink vannak, mint amilyenek a koronavírus ellenanyagának kifejlesztői, Uğur Şahin professzor és dr. Özlem Türeci asszony.” A német kormányfő a mainzi BioNTech céget alapító, török gyökerű tudományos kutató házaspár elévülhetetlen érdemeit méltatta.

            Ez olyan szintű és tartalmú nyilvános dicséret volt, mint amilyet törökök valószínűleg soha vagy csak nagyon ritkán hallhattak. Szövegét fel is kapták a vezető török napilapok, közöttük a Cumhuriyet, és természetesen idézte a berlini központú Metropol FM rádióadó, amely az egykori bevándorlók leszármazottaiból álló töröknémet hallgatóságának két nyelven sugároz műsort, s amely a fővároson kívül még 16 más német nagyvárosban is fogható. A kancellár asszony állásfoglalását vezető helyen ismertette a népszerű DTJ német–török hírportál is.

            A kancellár emlékeztetett arra, hogy a két kutató – vállalkozásuk, a BioNTech megalapítása után – gyorsan a „tudományos világszínpad rivaldafényének középpontjába” került, mert minden nehézséget leküzdve kitartóan, páratlan szorgalommal dolgoztak, és egy pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy bármit is feladjanak eredeti céljaikból, elképzeléseikből. „Most, amikor látjuk, hogy milyen sok embert elragad a koronavírus járványa, világossá válik, hogy ez a Pfizer amerikai gyárral közösen kifejlesztett vakcina milyen sok emberélet megmentésére lehet alkalmas” – mondta.

            A török törzsökű házaspár tudományos sikere kétségtelenül erősítette a törökök nemzeti büszkeségét, jólesően melengette sok török hazafi szívét. S ez a büszkeség most annál is inkább jogos és indokolt, mivel a világhír két olyan tősgyökeres és romantikus csengésű török nevet kapott szárnyára, amelyeknek viselői – jóllehet egész tudatos életük, tanulmányaik és tevékenységük Németországhoz fűzi őket – munkásságukkal valóban az egész emberiség javát szolgálják, világjárvány kitörésének megakadályozását vagy tovaterjedésének feltartóztatását.

     Törökország lakosságának Atatürk 1934-ben meghirdetett törvénye a családoknak kötelező névválasztást írt elő. A törökök ebben is találékonyak voltak. Íme: a professzor vezetékneve, a Şahin vándorsólymot, utóneve, az Uğur szerencsés előjelet jelent, feleségének utóneve pedig, az Özlem, annyit tesz, mint vágyódás, vágyakozás.

            A Der Spiegel szerkesztői török gyökereik felől tudakozódva megkérdezték tőlük, mi a véleményük arról, hogy némelyek a bevándorlók példaképeiként ünneplik őket, mások szerint viszont az identitásnak ezek a szempontjai nem lehetnek lényegesek. Cégüknél több mint 60 országból származó munkatársat foglalkoztatnak, így teljesen normális számukra a migrációs háttér, ezért ennek nincs is semmilyen szerepe – válaszolták. Másfelől megértik, hogy sikerükkel éppen a törökök számára lehetnek inspirálók. Ez bizonyos felelősséget is ró rájuk, hogy észszerűen sáfárkodjanak vele – olvasható a német hetilapban.

            A világsajtó most címoldalon emlegeti őket a gyilkos kór elleni harc hőseiként. Ez némi elégtétel lehet azoknak a törököknek, akik a vezető világmédiumok nemzetközi hírforgalmában csak nagy ritkán hallhatnak jó szót országukról, vagy ha kivándorlóként máshol élnek, szeretett régi hazájukról. Régóta fájdalmasan tapasztalhatják a török kormányt érő sajtótámadások sokaságát, de azt is, hogy ezeknek nem kis hányada megalapozott is lehet. Ám bárki bárhogy értelmezi is őket, bármiképpen vélekedik is felőlük, tömegükben mindenképpen közhangulatrontók és nyomasztók.

            Ezt a hatást feltehetően érzékelte maga a Török Köztársaság elnöke is. S ez az észlelés is valamiképpen közrejátszhatott abban, hogy – bár nyilvánvalóan nem ez lehetett egyetlen indítéka – reformok meghirdetésébe kezdett a legerősebb kritikának kitett igazságszolgáltatás-bíráskodás és a gazdaság területén. Recep Tayyip Erdoğan váratlanul akcióterv előterjesztését ígérte a „demokrácia megszilárdítása, az emberi jogok hatékonyabb védelme, a szólásszabadság szavatolása, a polgári perrendtartás egyszerűsítése végett”. Például le kívánják rövidíteni az előzetes letartóztatásban eltölthető időt, biztosítani óhajtják továbbá a „perek tisztaságát, a jogállamiságot”. Egyértelműsítette, hogy országa „Európa elszakíthatatlan része és az is marad”. A gazdaságirányításban pedig magas szintű személycseréket hajtott végre, és piacbarát lépéseket helyezett kilátásba. E reformok meglepetésszerű bejelentésével olyan hajóskapitány benyomását keltette, aki az erős tengeri hullámverésben a parancsnoki hídon állva a kormánykerék egyetlen és hirtelen lendületes elfordításával új, ígéretesebb irányba igyekszik fordítani hajóját.

            Az ellenzék, amely igazában csak a 2019-es önkormányzati választásokon a legfontosabb nagyvárosok, így Isztambul és Ankara főváros elhódításával okozott először súlyos gondot Recep Tayyip Erdoğannak, erős kritikának vetette alá az államfő kezdeményezéseit. Az elutasítás azonban most nem azonnal, mintegy „visszakézből” érkezett, hanem szélesebb kitekintés vagy egy-egy hosszabb korszak eseményeit áttekintő elemzés alapján. Ami azonban ennél is fontosabb, magában a kormányzó AKP-ban feléledt az „ellentmondás szelleme”, nevezetesen a „párt élő lelkiismeretének” ismert Bülent Arınç konzervatív iszlám államférfi és jogász személyében. Az Igazság és Fejlődés Pártjának egyik legtekintélyesebb alapító tagja az ezredforduló után a múltba révedő, nyugatellenes mohamedán táborral szembefordulva elsők között sorakozott föl az iszlám demokrácia jelszavával új zászlót bontó Erdoğan mögött. Évekig betöltötte a török nagy nemzetgyűlés elnöki tisztét, később a kormányfő helyetteseként működött, legutóbb pedig a köztársasági elnök legfelső tanácsadó testületében foglalt helyet.

            E fölöttébb bizalmi minőségében nagyobb nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a meghirdetett igazságügyi reformok értelmében valóban elérkezett az ideje annak, hogy kiengedjenek a börtönből két nemzetközi ismertségű törökországi személyiséget. Őket ugyanis – mondta – valós és elfogadható indokok nélkül évek óta fogva tartják, hevenyészve összetákolt, ezért jogilag is fölöttébb gyenge lábakon álló vádirat alapján. Egyikük Selahattin Demirtaş, a kisebbségek, főleg a kurdok jogaiért kiálló Népek Demokratikus Pártja, a HDP volt elnöke, a másik Osman Kavala civil jogvédő, nemes célokra adakozó gazdag emberbarát és könyvkiadó.

            Erdoğan erre felcsattant. Nagyon is érzékenyen érintette régi harcostársának egyszerű és ártatlannak látszó javaslatba bújtatott súlyos megállapítása a bíráskodás jelen állapotára nézve. Rögtön vissza is vágott: „Némelyek e reformokat meglovagolva köreinkben viták ártó tüzét szeretnék fellobbantani. Tevékenységünkre célzó ilyen egyéni véleményeik hangoztatása elfogadhatatlan. Visszaélnek azzal, hogy korábban közel álltak hozzánk” – mondta az AKP parlamenti csoportjának ülésén. Arınç közölte, hogy az ügyet személyesen tisztázni kívánja a pártvezér-államfővel. „Én is érzékeny ember vagyok, Erdoğan pedig megsértett, mert nagyon durván szólott” – jelentette ki az egyik legnagyobb példányszámú török napilapnak, az isztambuli Postának nyilatkozva. Négyszemközti találkozójuk után pedig azonnal bejelentette lemondását az elnök tanácsadó testületében viselt tisztéről.

            A védelmébe vett Selahattin Demirtaşt a török államügyész azzal vádolta, hogy a HDP elnökeként kapcsolatban állt a terrorszervezetnek nyilvánított PKK fegyvereseivel, másrészt pedig 2014-ben a háttérből felbujtóként ő irányította azokat az országos tüntetéseket, amelyeken főleg kurd tömegek követelték az Iszlám Állam terroristái által ostromlott szíriai Kobanȋ kurd határváros török katonai segítséggel való felmentését. Amikor a hős védők megsegítése elmaradt, a megmozdulások erőszakba torkolltak. A rendfenntartó erőkkel való összecsapások áldozatainak száma meghaladta a harmincat. „Nem dolgom beleszólni az igazságszolgáltatás ügyeibe, de biztos vagyok abban, hogy bíróságunk egy ilyen terroristának nem fog szabad utat engedni a börtönből” – mondta minap a tévében Erdoğan, akinek a környezetével a bírák – Bülent Mumay isztambuli publicista értesülései szerint – még tárgyalások közben is szoktak konzultálni. Ilyesmi éppen a közelmúltban is megesett: elfelejtették ugyanis lekapcsolni a mikrofont, s egy egész tárgyalóterem hallhatta az elnök egyik tanácsadójával folytatott ilyen eszmecserét. 

            Osman Kavala jogvédő üzletemberre azt próbálták rábizonyítani, hogy ő szervezte meg természetvédőknek az isztambuli Taksim téri Gezi park beépítése elleni megmozdulását. Az erőszakmentes akció részvevőit a rendőrség kegyetlenül szétkergette. A rendőri erőszak ellenhatásaként a környezetvédők helyi fellépése az Erdoğan-kormányzással szembeni országos politikai mozgalommá terebélyesedett, valóságos történelmi korszakhatárt jelölve értő török hírmagyarázók szerint.

            A BBC török szerkesztősége részletes elemzést szentelt a két AKP-alapító volt elvbarát felerősödött viszályáról, hosszan sorolva az őket fokozatosan mind inkább elválasztó vitapontokat. Lassú elhidegülésük egyik oka éppen a Gezi parki környezetvédő tüntetőkkel szembeni indokolatlan hatósági brutalitás volt. Arınç miniszterelnök-helyettesként 2013-ban tárgyalásos rendezést javasolva józan mértéktartást tanúsított a „másként gondolkodó, nem a kormányra szavazó” fiatal természetvédőkkel szemben, akiknek soraiban az erőszakra hajlamos radikálisok száma nem volt meghatározó. Az első rendőrroham kárvallott sérültjeitől még bocsánatot is kért. Az éppen külföldi útjáról hazaérkező Erdoğan azonban a „rendezésről” másként határozott, s a mozgalom „mindenfajta alkudozás nélküli” letörése mellett döntött.

            Még élesebb szembenállásra vezetett kettőjük politikai szemléletkülönbsége a kurd–török békefolyamat kérdésében. Amikor több mint két éven át folytatott titkos tárgyalások után 2015-ben az isztambuli Dolmabahçe-palota konferenciatermének asztalán már csak aláírásra várt a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK fegyveres felkelői megbízottainak és a kormány képviselőinek megállapodása, Recep Tayyip Erdoğan hirtelen megmakacsolta magát, s többek között bizonyos részletekről való információk hiányára hivatkozva váratlanul elhatárolódott az egyezségtől. Bülent Arınç ekkor a békefolyamat megakadásáért részben magát a köztársaság elnökét tette felelőssé, részben a PKK-t kárhoztatta. Nem sokkal később pedig egy értekezleten kijelentette, hogy Erdoğannak mindenről tudnia kellett, mert mindenről tájékoztatták. Márpedig Törökországnak – mondta – nagy szüksége lett volna a megállapodás teljesítésére. S „a békefolyamatot már másnap azonnal el kellett volna kezdeni” fűzte hozzá.

            Az államfő ennek hallatán „mélységes szomorúságának” adott hangot, tagadva, hogy „minden a tudtával és hozzájárulásával” történt. Ilyen pontatlan állításokat megfogalmazni elfogadhatatlan, mert „nem egyenes és becsületes eljárás olyasvalaki részéről, akivel ezekről a dolgokról még csak nem is beszéltünk” – jelentette ki.

            A mindig is nyílt és szókimondó Arınçról még ezek után is nehéz elképzelni, hogy sértődötten átállna az ellenzék táborába. Például a közelmúlt olyan „nagy átállói és szakadárjai” közé, mint amilyen a volt miniszterelnök és külügyminiszter, Ahmet Davutoğlu vagy a korábbi miniszterelnök-helyettes és gazdasági miniszter, Ali Babacan, mindketten Erdoğan egykori kegyeltjei. Ők új politikai szervezetet is alapítottak, előbbi a Jövő Pártját (GP), utóbbi a Demokrácia és Fellendülés Pártját (DEVA). Felmérések szerint kedveltségük egyelőre csak szerény 2-3 százalékon áll. Ám biztosak abban, hogy még van elegendő idejük az erőgyűjtésre, csak 2023-ban lesznek elnök- és parlamenti választások. Viszont addig is megkísérlik, hogy minden lehetséges fórumon és helyszínen kemény ítéletet mondjanak a kormányzó AKP politikájáról.

            Babacan például először Erdoğan „kurdpolitikáját” választotta ki támadásának fő célpontjául. Új pártjának főként a kurdok lakta Diyarbakır városában megtartott kihelyezett kongresszusán szenvedélyes beszédben ostorozta az államfőt. Javára írta ugyan, hogy 2005-ben ugyanitt mint miniszterelnök a török vezetők közül elsőként mondta ki, hogy igenis létezik kurdkérdés. Tíz évre rá azonban köztársasági elnökként ezt a kijelentését már „teljesen elfelejtette”, s hallgatóságához fordulva 2015-ben már ezt mondta: „Testvéreim! Milyen kurd problémát emlegettek? Ez a probléma már megszűnt, s akarhattok-e ennél többet?” A szónok szerint az államfő a legnagyobb törökországi kisebbség ügyét „nemzetbiztonsági kérdésre” szűkíti le. Ennek megfelelően a társadalmi kérdéseket „szükség esetén” vízágyúk felvonultatásával, rendőrség riadóztatásával, katonaság bevetésével, nem utolsósorban pedig „terrorizmus támogatásának” vádja alapján kurd önkormányzati képviselők önkényes és tömeges leváltásával véli megoldhatónak. A bajokat tetézi, hogy Erdoğan mindinkább politikai túszává válik választási szövetségesének, a kurdellenes és mélységesen antidemokratikus beállítottságú Nemzeti Cselekvés Pártjának, a szélsőjobboldali MHP-nek, s maga is a sajtó- és szólásszabadság szűkítésének, a jogállami normák korlátozásának útjára lépett. Márpedig a kurdkérdés csakis erőszakmentesen, demokratikus politikával és okos nemzetközi diplomáciával oldható meg.

            A nagy példányszámú konzervatív Hürriyet jelentősnek ítélte meg Babacan szerinte kedvezően fogadott diyarbakıri látogatását és ottani megnyilatkozását. A lap ennek alapján lehetőséget lát a DEVA és a hozzá közeli vagy hasonló elveket valló legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) esetleges szövetségére.

            Vahap Coşkun publicista, a diyarbakıri Tigris-parti (Dicle) Egyetem jogi karának docense szerint a DEVA-elnök szavai arra szolgáltak, hogy saját pártja oldalára csábítsa azokat a konzervatív kurd szavazókat, akik korábban az AKP-ra adták voksukat.

            A radikális kurd oldal azonban határozottan elutasította Babacan kezdeményezését. Leyla Güven asszony, a HDP legendás hírű volt képviselője kijelentette, hogy ezek az új pártok mind egyformák, beállítottságuk is a régi. „Bennünket nem lehet megtéveszteni szép szavakkal: vezetőik első útja régen az Anıtkabirhoz, Atatürk emlékművéhez vezetett, most elzarándokolnak Diyarbakırba. A kurd kérdésről nem elég kongresszusokon szavalni, konkrét gyakorlati lépésekre van szükség” – mondta. Az 56 éves Leyla Güvent korábban már megfosztották képviselőségétől, és börtönfogságra is ítélték, amiért nyilvánosan megbélyegezte az észak-szíriai kurd Afrín város térségében indított török hadműveletet, az agresszív területfoglalást. Fogsága idején 80 napig tartó éhségsztrájkot folytatott azzal a követeléssel, hogy a török hatóságok enyhítsenek az életfogytiglani büntetését töltő Öcalan PKK-vezér tarthatatlan börtönviszonyain. Részben az akkor iránta megnyilvánuló nemzetközi szolidaritás hatására Güvent szabadlábra helyezték, a közelmúltban azonban újra elítélték, pontosan 22 évet szabtak ki rá, „terrorszervezettel fenntartott kapcsolataiért”. A HDP fellebbezni készül.

            A baloldali török sajtó ezekben a napokban felrótta az igazságszolgáltatásnak, hogy egy mostani esetben váratlanul úgy ítélkezett, mintha soha nem hallott volna Erdoğan történelmi jelentőségű és annak idején a határon túl is széles körben méltatott állásfoglalásáról a törökországi alevik harmincas évekbeli szenvedéseinek ügyében. A török államfő, akkor még reformszellemű miniszterelnök, 2011-ben mindenfajta előzetes beharangozás nélkül a „nemzet színe előtt és a török állam nevében” bocsánatot kért a mintegy 14 milliós alevi közösségtől azokért a rémtettekért, amelyeket a török haderő katonái 1937–1938-ban követtek el a hegyvidéki Dersim, a mai Tunceli tartomány főleg alevi kurd lakossága ellen az ott kirobbant felkelés megtorlásaként. Ilyen állami bocsánatkérés korábban még soha nem hangzott el. A megemlékező szónok a történteket a köztársasági múlt egyik legtragikusabb fejezetének nevezte. „Valóságos humanitárius tragédia történt, s aki ezt tagadja, az kivetkőzött emberségéből” – mondta, majd ismertette a szörnyű részleteket: „Földről és levegőből ágyúztak, még gázbombákat is ledobtak. Mindenkit pusztítottak, aki csak élt és mozgott, nőket és gyermekeket egyaránt”. Az áldozatok száma több tízezerre rúgott, 50 ezer embert más vidékre hurcoltak el.

             Erdoğan ezzel megtörte a sokáig tabunak számító dersimi eseményeket megülő csendet, s ez kedvezően hatott a történeti kutatásra, az eseményfeltárásra. Nemcsak Törökországban, hanem más európai országokban is, elsősorban Németországban kezdődött adatgyűjtés, ahol a Dersim-közösség 200 ezer tagot számlál. Megszólaltatták az események kortárs tanúit vagy leszármazottaikat. Tunceliben, a volt Dersimben is éppen tavaly alakult meg a Dersimi Kulturális és Történelmi Alapítvány. Tevékenységének azonban most hirtelen véget vetett a tunceli közigazgatási bíróság tiltó határozata. A döntés indoklása szerint egyfelől Dersim hivatalosan nem elismert név, másfelől pedig az alapítvány céljai nem felelnek meg a török alkotmányos alapelveknek, ellentmondanak továbbá a jó erkölcsöknek, a nemzeti egységnek és a nemzeti érdekeknek. Eme utóbbi állítás lényegében tartalmazza a szeparatizmus burkolt vádját is. A bírák határozatuk indoklásában átvették a vallásügyi hivatalnak még azt azt újabban hangoztatott, ám erősen vitatott jogértelmezését, miszerint nem is létezik önálló alevita vallás. Politikai kommentátorok szerint az alevita közösséggel szembeni korlátozó bírói intézkedés hátterében jól kivehető az AKP „rossz szelleme”, a „szürke farkasoktól” leszármazott szélsőségesen nacionalista MHP, amelyre a török államfő egyre jobban támaszkodik politikájában a meghiúsított 2016-os katonai államcsínykísérlet óta.

            Az Agos című török–örmény napilap szomorú cikkben foglalkozik Dersim tartomány alevitáinak történetével és a dersimi alapítvány sorsával. A cikk szerzője, Baskın Oran az egyik legismertebb török publicista, jogvédő aktivista, volt egyetemi oktató. Egymás után két katonai puccs is elűzte katedrájáról, de soha nem adta fel a harcot a török demokráciáért. Egyike volt azoknak, akik 2008-ban internetes körlevélben kérték az örmények bocsánatát a közösségük ellen elkövetett bűnökért. A körözvényt ezrek írták alá.

            Mostani cikkének ez volt a címe: Teljes gőzerővel folyik az igazságügyi reform: betiltották a dersimi alapítványt!

Flesch István – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here