Sziklabörtön, a Korán és dollármilliók cipődobozokban – kire szavaznak a kurdok?

ocalannnMég az 2007-es választási hadjárat idején történt, hogy egy nacionalista párt vezérszónoka kötélből kötött hurkot dobott hallgatóságának sorai közé. Eközben azt kiáltozta, hogy súlyos mulasztás terheli a török államvezetést, merthogy elfogása után “nem köttette fel azonnal Abdullah Öcalan terroristavezért”. A szónok ezzel már akkor sem aratott sikert, a nacionalista izgatás visszhangtalan maradt, lepergett az emberekről, a szónok viszont csúnyán lemaradt a választásokon. Azóta azonban nagyot fordult a világ a Márvány-tenger vidékén. Börtönszigetén az életfogytiglani büntetését töltő rab, a PKK gerillaszervezet vezére a kormány “tárgyaló partnerévé lépett elő”, miután “Törökország drága népéhez” intézett újévi üzenetében meghirdette a kurd-török testvériesülés új korszakának hajnalát. Ránk köszöntött egy olyan a virradat, amikor a “fegyveres ellenállást felváltja a politikai demokrácia szakasza.”

A “főterroristáról” alkotott hivatalos kép megváltozásához persze szükség volt arra is, hogy Recep Tayyip Erdoğan kormányfő meghirdesse az úgynevezett kurd békefolyamatot, vagyis a sokmilliós kurd népcsoporttal való békés kiegyezés politikáját, megpendítse továbbá a kurd önazonosság elismerésének alkotmányos lehetőségét, és hogy titkosszolgálatának vezetőjét tárgyalni küldje a sziklabörtön lakójához. “Önder Apo” vagyis szabad fordításban “Apó, a vezér” aztán közvetítők útján tűzszünetre utasította fegyvereseit, egyidejűleg megparancsolva nekik azt is, hogy kezdjék meg kivonulásukat az országból, s települjenek át fő támaszpontjukra, az észak-iraki Kandil-hegységben kiépített harcállásaikba. A minap éppen erről a zordon hegyvidékről érkeztek olyan “üzenetek az anyaországba”, amelyek komoly újságokban is mind a mai napig hírmagyarázatok, találgatások kiindulópontjául szolgálnak. Még a közfigyelmet elterelő olyan sorozatos és világraszóló korrupciós botrányok közepette is, mint amilyenek ezekben a hetekben már-már megrendíteni látszanak a központi kormányhatalmat, beleértve a miniszterelnök helyzetét.

De itt a dolog újszerűsége: több lap a“ kandili üzenetek” hatására odáig ment feltételezésében, hogy a kurdok esetleg felkínálkoznak a kormányfő és pártja, az AKP szövetségesének vagy “titkos koalíciós partnerének.” Sőt esetleg akár megmentőjének is a hűtlen régi szövetséges, Fethullah Gülen, a “tiszteletreméltó vallástanító” helyébe, akivel most Erdoğan kíméletlen politikai élethalálharcot vív, Miközben vészes gyorsasággal közeledik a március 30-ára kíírt helyhatósági és az augusztus végi közvetlen elnökválasztás. Kétségtelen, hogy a kurdkérdés a Gülen-féle mozgalom és az AKP-vezetés viszályának gyújtópontjába került.

Nyíltan először Leyla Zana független kurd képviselőnő vetette fel, hogy befolyása és hatalma folytán a jelenlegi miniszterelnökkel ajánlatos, hasznos és méltányos lenne tárgyalóasztalhoz ülni. Ezt kifejtette egy nagy török napilapban, s általános meglepetésre ezután Erdoğan gyorsan fogadta is a börtönviselt kurd törvényhozót, akit azért tartottak fogva tíz évig, mert kurd és török nyelvű feliratos szalaggal a homlokán kurdul is elmondta parlamenti esküjét. Ekkorra azonban már kudarcba fúltak az Oslóban a PKK-val megkezdett titkos tárgyalások, mert Gülenék mozgalma, a “Szolgálat” “finnyáskodott” amiatt, hogy a kormány egy “börtöntöltelék terrorista gyilkos”, értsd Öcalan megbízottaival lépett kapcsolatba. Állítólag ez a mozgalom szivárogtatta ki magának a titkos érintkezésnek a tényét is, és az “ügy kivizsgálásal”, lényegében felelősségre vonás céljábó államügyészt küldött a török titkosszolgálat vezetőjének nyakára. Most már – az őt is érintő korrupciós botrány kipattanása után – Erdoğan előállt azzal, hogy “puccsot tervező összeesküvők” legfontosabb célja is az volt, hogy kisiklassák a kurd békefolyamatot, s a “légből kapott korrupciós vádak” terjesztése és az egész vizsgálat kezdeményezése mögött az igazságügyi-rendőrségi apparátust át- meg átszövő gülenista hálózat áll. S ekkor vált láthatóvá az első jele annak, hogy a kurd mozgalom talán a kormány mellé áll.

Öcalan ugyanis a kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) őt meglátogató képviselővel üzent kinti embereinek, vagyis a PKK-gerilláknak, hogy eszükbe ne jusson megsérteni a tűzszünetet a helyhatósági választások előtt. S aztán hegyvidéki rejtekhelyén február elején nyilatkozoitt a Vatan (Haza) című lapnak Cemil Bayık, a PKK “hadműveleti főnöke.” A PKK élni kíván azzal a ritka lehetőséggel, amely azzal tárult fel, hogy a török kormányfőt a lakosság széleskörűen támogatja a kurdkérdés megoldásában – derült ki véleménye. Igaz, hogy Erdoğan pártjának kormányzása alatt is eluralkodott a korrupció – mondotta. De a “a korrupciós vizsgálatot” azért indították, hogy puccsszerűen “Erdoğan nélküli AKP-t” hozzanak létre. Ezért Gülen a felelős, aki “mögött az Egyesült Államok ismerhető fel.” A lap szalagcíme is a “hadműveleti főnök” szavait idézte: “A Gülen-mozgalom mögött ott van Amerika. Az amerikaiak meg akarnak szabadulni Erdoğantól”,s a “Szolgálattal “együttműködnek – volt olvasható. Ilyesmit már Öcalan is mondott, arra célozva, hogy Wahingtonnak szerinte valamiféle “kifinomultabb iszlámvédőkre” , vagyis Gülenék szellemiségére van szüksége. A PKK-vezér kikelt azok ellen – s ez szinte szó szerint megegyezett Erdoğan szóhasználatával – , “akik egy puccs tüzével akarják újra lángba borítani hazánkat.” Márpedig a jelenlegi török kormányfő nélkül összedőlne az amúgy is akadozó kurd békefolyamat is. Ezért aztán az AKP-központból “meg is dicsérték” Öcalant.

Az Amerikára, illetőleg valamiféle “idegenből támogatott törökországi államcsíny előkészítésére” vonatkozó állításokra azonban nincs semmiféle bizonyíték. Gülenék önmagában nem ellenzik a kurd békefolyamatot sem, de nem is igen hisznek a sikerében, és sajtójukban bírálják is az alkalmazott módszereket. Ellenben igaz az, s – ez valóban lényegi kérdés – , hogy mozgalmuk “félti a PKK-tól” a delkelet-törökországi oktatási és jótékonysági-emberbaráti intézményrendszerét. A PKK szemében viszont a főként kurdok lakta területeken humanitárius célok jegyében tevékenykedő “Szolgálat” “elidegeníti a kurd gyermekeket, fiatalokat” a kurd radikálisoktól, s magához átcsábítva meg akarja nyerni őket a güleni erkölcsi elveknek, tanításoknak. Ez a magyarázata Gülen és a PKK lényegében régi, de sokak számára rejtve maradt konfliktusának és a gerillák felsorakozásának a Gülennel hadban álló AKP mögött a kurd békefolymat támogatásának jegyében.

Ám azt is látni kell, hogy a törökök többsége viszolyog a “terrorista” PKK-tól, jóllehet kétségtelenül támogatja a kurd lakosság egészének bevonására irányuló békefolyamatot, még akkor is, ha ennek alkotóeleme a PKK-val való alku. A kifejezetten kurd többségű elmaradott vidékeken a PKK támogatottsága is még mindig jelentős. A külföldön is nagyra becsült Mustafa Akyol török hírlapíró szerint a PKK támogatása nem fog olyan nagyon sokat nyomni a latban a kormány szempontjából. Ellenben a 26 parlamenti képviselővel rendelkező kurd BDP, amely elérheti a 6-8%-os szavazati arányt, még a nyári elnökválasztáson is igen hasznos szövetségese lehet Erdoğannak, ha úgy dönt, hogy indul. Mert akkor a szavazók Törökországban első alkalommal közvetlenül fogják megválasztani az államfőt, s így szüksége lesz minden szavazatra.

Egy BDP-képviselő még tavaly nyáron “kikottyantotta”, hogy az AKP-kormány “négyszemközt megígérte”, hogy közkegyelmet fog hírdetnia kurd raboknak. Így szabadlábra kerülhet számos bebörtönzött PKK-gerilla, valamint sok olyan személy is, akit a hatóságok azzal vádolnak, hogy a gerillamozgalom értelmiségi, városi szárnyának, a Kurdisztáni Népközösségek Szövetségének (KCK) tagjaiként voltaképpen szintén “terroristák.” E “nagylelkűségnek” az lenne az ára, hogy a kurd szavazóknak az amnesztia fejében az AKP-t és adott esetben Erdoğant kellene támogatniuk a 2014. márciusi helyhatósági, illetve az augusztusi elnökválasztáson. A kormány azonban erélyesen tagadott mindenfajta erről szóló híresztelést, s később maga a hír elterjesztője is “etikátlannak” nevezte ezt a “kormányzati felajánlkozást.”

A kormányfőre, kormányára és környezetére zúduló korrupciós és pénzmosási vádak özönében a külföldi sajtó mintha megfeledkezett volna a törökországi igazságügyi és kormányválság “kurd tényezőjéről”. Nem így a török értelmiség legjobbjai, közöttük Murat Belge, a Taraf című napilap szemleírója. Február közepén megjelentetett írásában, melynek címe, “Erdoğan és a kurdkérdés”, tisztázta: Ő is “ellenzéki” lett, amióta az isztambuli Taksim tér Gezi parkjában a rendőrség megengedhetetlenül durván feloszlatta fiatalok lényegében környezetvédő tüntetését. Pedig az AKP kormányokat mindig is támogatta azzal a veszéllyel szemben, hogy a haderő esetleg újabb államcsínyt hajt végre, és a társadalmat – mint korábban – a “tábornokok megint katonai gondnokság alá helyezik.” A demokratikus szocializmus hívének vallja magát, aki azonban hibásnak és megalapozatlannak tartotta az első AKP-kormány megalakulása után rögtön tapasztalt “túlzott ellenzékiséget”, és a török társadalom iszlámbarát vagy ebben a szellemben politizáló részére soha nem úgy tekintett, mint egy “eltaposandó kígyófejre”. Nem osztozott szocialisták és marxisták “baloldaliságában” sem, deTörökországon kívül és belül mndenkor bírálta a demokráciahiányos szocializmus minden válfaját. Határozottan visszautasította a kormányfőnek azt az állítását, hogy az őt érő támadások, vagy ahogy ő fogalmaz, rágalmak, voltaképpen azt a titikos indítékot hívatottak elleplezni, hogy meghiúsítsák a kurdkérdés békés úton történő megoldását.

Belge szerint – mint a Gezi parki események is mutatják – éppen Erdoğan fordított hátat a demokratikus politizálásnak, miközben ő, a cikk szerzője megmaradt a demokrácia hívének, védelmezőjének. Most erősen aggódik amiatt, hogy látván, tapasztalván a miniszterelnök antidemokratikus hozzáállását, megoldható-e a kurdkérdés. Nincs “félig-meddig való demokrácia” – írja – , teljes demokráciára van szükség, mert éppen egy olyan bonyolult és súlyos probléma követeli meg a határozott demokratikus felelősségvállalást, mint amilyen a kurdkérdés. Enélkül nincs megoldás. Márpedig jelenleg úgy fest, hogy maguk a kurdok is elégedetlenek a kormányfő politikájával – írta Murat Belge. A befolyásos publicista, aki a Bilgi Egyetemen az összehasonlító nyelvészet tanára és ismert műfordító is egyben, legutóbb abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a kormányfő meghívta, legyen tagja a “bölcsek tényfeltáró bizottságának”.

A feladatot elvállalta, s más kiváló értelmiségiekkel, népszerű művészekkel, tudósokkal, véleményformáló személyiségekkel együtt meg is kezdte a munkát, amelynek meghirdetett célja az volt, hogy az országban utazva tájékoztassák a közvéleményt a kurd békefolyamatról. Megbízatásáról azonban 2013 nyarán hirtelen lemondott a Gezi parki események után. Lépését indokolva kijelentette: a miniszterelnöknek a tüntetőket megbélyegző durva szavait – “csavargók, fosztogatók csürhéje!” – személyes sértésnek veszi. Szintén lemondott a Taraf szerkesztőségének egyik vezető tisztéről is – tiltakozásul az ellenzéki újságra nehezedő egyre erősebb kormányzati nyomás ellen. Tárcaírónak mindamellett megmaradt a lapnál. Belge baloldali polgárjogi aktivista is. Másokkal együtt ő szervezte az örménykérdésről rendezett első nemzetközi nyilvános tudományos vitát Isztambulban. Irodalmárok, újságírók és diplomaták patinás oszmán családjából származik. Apja, Burhan Asaf Belge unokatestvére volt Yakup Kadri Karaosmanoğlu híres írónak és diplomatának, 1937 és 1941 között pedig első férje Zsa Zsa Gabor színésznőnek, aki a török külügyi tisztviselővel és újságíróval való házasságának felbontása után összesen még nyolcszor nyújtotta kezét főként tengerentúli dúsgazdag kérőknek.

A korrupciós leleplezések bombái már a kormányfő és családtagjai, így egyik fia és leánya közvetlen közelében robbannak, de Recep Tayyip Erdoğan nem hátrál meg, változatlanul rettenthetetlen és kíméletlen politikai harcosnak bizonyul. Sőt újabban egyre találékonyaban puhatolja ki ellenfeleinek eddig a közvélemény előtt kevéssé ismert vagy egyenesen ismeretlen “gyengéit”, a mostani ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) hosszú uralmának, egypártrendszerének “történelmi bűneit.” Nem sokkal korábban még abból vélt politikai hasznot húzhatni, hogy nácibarátnak próbálta feltüntetni az atatürki köztársaság második elnöke, a felszabadító háború hősének számító İsmet Inönü kormányzását: a parlamentben korabeli újságokat és okmányokat lobogtatott, amelyek ünnepi alkalmakkor a “vezér és kancellár” Hitlernek küldött török állami üdvözletek szövegeit tartalmazták. A napokban azonban propagandaszempontból “még pusztítóbb csapásnak” gyürközött neki. Méghozzá olyannak, amellyel várhatólag “egyszerre két legyet” üthetett. A nyugat-törökországi Afyonkarahisar város főterén rendezett nagygyűlésen szónoklata közben ismét elővett és meglobogtatott egy régi nyomtatványt, amilyent eddig még senki nem mutatott be a nyilvánosságnak; ez annak az 1949. július 15-ei minisztertanácsi határozatnak a másolata volt, amelyet Inönü elnök aláírásával láttamozott, s amely elrendelte Said-i Nursî, más néven Saidi Kürdi könyveinek betiltását, majd a vallástudós bíróság által való elítéltetését.

“Ez annak a CHP-nek az uralma alatt történt – folytatta a miniszterlnök – , amely most az állítólag Said-i Nursi szellemiségét követő ‘párhuzamos állammal’ (Fethullah Gülen-féle mozgalommal) kart karba öltve menetel. Annak idején az itteni börtönben kínozták Nursit, nem adtak neki enni, kiéheztetéssel akarták elpusztítani. De próbálkoztak azzal is, hogy megmérgezik. Most Said-t Nursi forog a sírjában” – jelentette ki a kormányfő, majd méltatta az AKP szempontjából kiemelkedő fontosságú város lakosságának egykori történelmi érdemeit a felszabadító háború diadalmas befejezéseként kivívott győzelemben. “Afyonkarahisar az ellenállás, a győzelem, a függetlenség, a demokratikus küzdelem hős városa – emlékeztetett. Innen indultunk a köztárságba vezető útunkon, Isten áldjon meg benneteket támogatásotokért, eskütökhöz való hűségetekért, irántunk való kegyes hajlandóságotokért.”

A miniszeterelnöknek sikerült oly módon egyszerre “ráncba szednie” két fő választási ellenfelét, Gülen mozgalmát és a CHP-t. hogy közben azért az atatürki örökség védelmezőjeként is feltűnhetett. A kurd születésű Said-i Nursi, akinek nevét a Bediüzzaman (a kor legkülönb és legmagasztosabb személyisége) állandó jelzővel ékesítették fel, Fethullah Gülen és hívei számára is állandó hivatkozási pont. Úgy méltatják, mint a “köztársasági korszak legjelentősebb iszlám gondolkodóját, aki muszlim modernségre törekedve írásaival hidat akart verni az alkotmányos demokrácia , az egyéni szabadság és a vallásos hit között.” Különböző okokból mind az oszmán időkben, mind pedig a fiatal köztársaság idején üldöztetés jutott osztályrészéül. Az első világháború alatt tagja volt az Oszmán Birodalom Különleges Szervezetének, amely titkos műveletek végrehajtására alakult. 1916 márciusában orosz hadfogságba esett, ahonnan csak az 1917-es októberi forradalmi fordulat után tudott megszökni. Szökésének és Petrográd-Varsó-Berlin-Bécs-Szófia útvonalon történt kalandos hazajutásának történetét eddig titkokban tartották. Mustafa Kemal Atatürk kezdetben szerette volna igénybe venni szolgálatait, kinevezte volna “általános hitszónoknak a keleti tartományokban”, ő azonban a kettőjük között vallási kérdésekben megmutatkozó nézeteltérések miatt az ajánlatot elutasította. Szerinte ugyanis Atatürköt “iszlámelleneség” jellemezte. Nursi szorgalmazta, hogy a nép elől nem szabad eltitkolni sem a vallási, sem a tudományos ismereteket, és üdvözölte a tudományos és műszaki haladást. Legfontosabb műveként az Isteni fényesség levelei (Risale-i Nur) című munkáját tartják, amely a Koránhoz fűzött magyarázatait tartalmazza. Politikailag “kora legnagyobb veszedelmének” a kommunizmust tartotta.

“Manapság bizony nem könnyű tanúságot tenni Bediüzzamanről, az iszlámról, nem könnyű muzulmánként élni, ha a Bediüzzamanra hivatkozók a pénteki imára négykerék-meghajtású dzsipekkel érkeznek. Miközben pedig a nép éhezik, és munkanélküliségtől is szenved, ti úszómedencés luxusvilláitokban fényes fogadásokat adtok. Ti, akik így cselekedtek, nem vagytok igaz muzulmánok” – jelentette ki Selahattin Demirtaş, a kurd BDP általános elnőke a bitlisi Ulu Cami előtti téren megtartott választási gyűlésen. Mindenekelőtt őszinteségre, szívbéli melegségre és istenfélelemre lenne szükség. Mint mondta, a gyűlés színhelyéül azért választotta ezt a helyet, mert Bediüzzaman Said-i Nursi vagy Saidi Kürdi szülővárosából, Bitlisből kívánt üzenni Ankarába. Emlékeztetett a lelepleződött visszaélésekre, arra, hogy némelyek – ajkukon állandóan Isten nevével – miképpen osztogatnak kenőpénzeket, hiteleket, és korrupciós alapon miképpen hirdetnek ki közbeszerzési pályázati nyerteseket. “Ilyenkor ki mocskolódik be? – tette fel a kérdést. Az iszlám? Beddiüzzaman? Vagy a korruptak becsülete? S adja Isten, hogy a választók március 30-án reggel Allah nevével megadják majd az általuk jól ismert helyes választ. Mert milyen világ is az, ahol egy miniszter fiánál cipődobozokban több milió dollárt rejtegethettek?

A “kurd fővárosban”, Diyarbakırban eközben már teljes gőzerővel folyik a szavazatszerző választási kampány. A kormányfő által annak idején meghirdetett “demokráciabővítő intézkedéscsomagnak” megfelelően az AKP falragaszainak szövegét már nem csak törökül fogalmazták meg, hanem a különböző kurd helyi nyelvjárásokban is. Így a török miniszterelnök és a helyi politikai vezetők óriási fényképei alatt a legelterjedtebb zaza és kurmanci dialektusban olvashatók a kormánypárt jelszavai: “A békét szolgáljuk!”, “Amed (Diyarbakır kurd neve) békét és változást akar, a demokratikus megoldást óhajtja!”. Hasonlóképpen nagy plakátok hirdetik a kurd BDP jelmondatait: “Szavunkat adtuk, ígéretünket beváltottuk, együtt dolgoztunk, együtt arattunk sikereket!” Nem hiányoznak azonban a vallási tartalmú hirdetmények sem, amelyeken kurdul és törökül a fiatalok figyelmét arra hívják fel, hogy mennyire fontos Mohamed, valamint tanítványai, kortársai, tehát a Próféta “fül- és szemtanúi” tanításainak követése. Az AKP diyarbakıri főpolgármester-jelöltje, Mehmet Galip Ensarioğlu nyilatkozatban méltatta az anyanyelv megvalósult szabad használatának jelentőségét a politikában: a nyelv és a nemzeti önazonosság poblémája korábban az elkülönülés, a megosztottság és félelelem forrása volt, ami súlyos viszályokra, összecsapásokra vezetett.

Hamarosan eldől, hogy ez a derűlátás indokolt-e. Törökország jövőjét hosszú időre befolyásolhatja, hogy ki mellé áll a kurdok többsége.

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014. március 3.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here