Oda a bátorságom és az egészségem is – Látlelet napjaink Törökországáról

Aslı Aydıntaşbaş cikke

asli-aydintasbas„Sub-micsoda?”– kérdeztem. Az orvosom augusztus elején magyarázta el, hogy milyen betegségem van.

„Subacute thyroiditis a betegség neve. Pajzsmirigyfertőzése van, ez okozza a lázat. Úgy véljük, vírus áll a háttérben, ám látva, hány ember szenved tőle mostanában, gyanítom, köze lehet ahhoz is, ami ebben az országban történik.”

Remek. Nem elég, hogy az ország elnyomása tönkreteszi a tévés karrierem, megbéklyózza az újságírást és az egész szellemi életteremet felzabálja, már a testemnek is nekiesett.

Mintha önmagában nem lett volna elég a kurdok lakta keleti országrész felkelése, vagy az Iszlám Állam isztambuli pokolgépes merényleteinek sora, július 15. éjjelén túléltünk egy katonai puccskísérletet is. Volt itt minden, ami a Boszporusz-parti kis lakásunkban is visszhangzott: alacsonyan repülő F16-os vadászgépek, hangrobbanás, tűzharc és a minaretekből felcsendülő hívószó az ellenállásra.

Néhány hét és rengeteg álmatlan éjszaka elteltével kész idegroncs lettem. Nyugtalan. Kialvatlan. Láz gyötört és fájdalmaim voltak.

„Meg kell tanulnod kezelni a stresszt” – tanácsolta egy alternatív gyógymódokban járatos barátom. Szerinte a pajzsmirigybetegség hátterében az áll, hogy nem tudom kibeszélni magam.

Jó vicc. Újságíróként kibeszélni magad a mai Törökországban…

Ha külföldre utazom, gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet ott íróként „túlélni”, vajon engem is fenyeget-e a meghurcoltatás veszélye. Annyit mondhatok, hogy a túlélésem záloga mindössze ennyi: a fogamat összeszorítva teszem a dolgom.

Ha egy autokrata rendszerben élsz, az első, amit fokozatosan megtanulsz, hogy kikapcsold az érzékeidet. 2011-ben még, amikor koholt vádak alapján több ellenzéki újságírót is letartóztattak, írásaimban a védelmükre keltem, haragtól elvakultan twittereztem, és tüntettem a szólásszabadság megsértése ellen. Az eltelt öt év alatt a tévécsatornánál, ahol dolgoztam, a műsorom levették a képernyőről. Az újság tulajdonosa, ahol írtam, hét év után döntött úgy, hogy megszünteti a rovatomat – beismerte, hogy publikált cikkeiben nem meri többé vállalni a török elnök nyílt támadását. Egy másik nagyreményű állásajánlatot azután vontak vissza, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) tavaly novemberben megnyerte a választásokat. „Sajnálom” – mondta a főszerkesztő, aki a főnököm lett volna. „Biztos vagyok benne, hogy megérti.”

A puccskísérletet követő megtorlás időszaka rémálommá vált Törökországban. Az önkényuralom eddig elképzelhetetlen szintjére repített bennünket, a brutális leszámolás elsősorban a véleménykülönbség felszámolására irányul. A kormány rendkívüli állapotot hirdetett, vagyis kormányerejű rendeletekkel irányít, a parlament kikapcsolásával hozhat döntéseket. Több mint 100 újságíró van börtönben, többnyire azok, akik nyíltan szimpatizáltak a kurd kisebbség ügyeivel vagy kapcsolatba hozhatók a Gülen-mozgalommal, ez utóbbit a puccskísérlet kitervelőjeként és végrehajtójaként tartják számon az országban. Törökország minden más országnál több kérvényt nyújtott be a Twitter üzemeltetőjéhez, hogy bizonyos felhasználói fiókokat elérhetetlenné tegyenek. A Twitter nyilvánosan közzétett statisztikái alapján 2 493 kérelem érkezett, melyekben közel 15 000 fiók befagyasztását kérte a kormány. A mainstream média mostanra behódolt, hisz a kiadók többsége valamiképpen vagy kötődik az AKP-hez, vagy belátták, hogy jobb nem felületet adni az erős hangú kritikának. A rágalmazás és a terrorizmus elleni jogszabályok mind remek keretet biztosítnak annak, hogy elnémítsák a kritikus szólamokat.

Az elmúlt évben számos olyan módszert fejlesztettem ki magamnak, amely segítségével képes vagyok folytatni az újságírást Törökországban: például a török elnök és a családja tabu, nem írok róluk közvetlenül. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem utalok az elnök egy-egy megnyilvánulására, nem kritizálom „Ankarát” vagy egy kormányszinten született döntést – a téma sosem a „Tudodki”. Nem írok a korrupcióról sem. Soha. Ha lehetséges, előveszek egy külpolitikai témát és azt hasonlítom össze a jelenlegi törökországi helyzettel. Nem keverem bele semmibe a gülenistákat, és nem veszek részt a tévéműsoraikban. Ennek elég könnyű eleget tenni, hisz az összesnek beszüntették a sugárzását. Ha twitterezek, akkor ésszel teszem. Nem igazán megyek már tüntetésekre sem, különösen nem a szólásszabadságért.

Fájdalommal tölt el és szégyellem, de én így kezelem a helyzetet.

A puccskísérlet óta számos szókimondó újságíró hagyta el az országot, sokukat pedig börtönbe zárták – köztük olyanokat is, akiket személyesen ismerek. Az internet cenzúrázása egyre magasabb szintre jut, a független hangoknak egyre kevesebb platform marad, ahol megjelentethetik véleményüket. A szólásszabadság kimúlt.

Számtalan módon próbálhatnám még igazolni a gyávaságot ezekben a nehéz időkben. A minap egy tucat olyan független tévécsatornát szüntettek meg, amelyek a kurd kisebbségnek sugároztak. A hálózatok teljes vagyonát az állami tévére ruházták át. Pár évvel ezelőtt az elsők között vállaltam volna szolidaritást a bezárt adók munkatársaival, most azonban elgondolkodom rajta, hogy változtatna-e valamin, ha így tennék. Nem valószínű.

Csodáltam a bátorságát annak a pár száz embernek, akik tüntetni mentek Isztambulban a bezáratások ellen. Fiatalok, idealisták és merészek.

Én már túl fáradtnak és reményvesztettnek éreztem magam, hogy csatlakozzak hozzájuk. Ráadásul baj van a pajzsmirigyemmel is…

Fordította: K. Tengeri Dalma – Türkinfo

Megjelent: The Washington Post


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here