Nemzeti Egyezmény – hogyan igen, és hogyan ne

Fotó: AFP/Sputnik/S. Aralov

A török nép függetlenségi harcában nem tűrt megalkuvást, és Lausanne-ban fölülírta az antanthatalmak 1920-as, sèvres-i békediktátumát – A Károlyi-féle magyar „demokratizálás” csak paródia volt – A pozitív példa: Kemal Atatürk

Talán tényleg a mi hibánk, hogy a törökökről a foguk közt handzsárral a várfalakra mászó janicsárok jutnak először az eszünkbe. Az évszázadok alatt kialakult történelmi sztereotípiák igen makacsak, és legtöbbször igazságtalanok is. Mert Magyarországon – éppen Magyarországon! – szinte teljesen ismeretlenek azok az erőfeszítések, amelyeket az első világháborúban ugyancsak vesztes és ugyancsak megcsonkításra ítélt Törökország tett területi integritása és nemzeti méltósága megőrzéséért.

Az Oszmán Birodalom utolsó parlamentje éppen 1920 februárjában fogadta el a Nemzeti Egyezményként ismert dokumentumot. Figyelem: nagyon fontos mindkét szó. Nemzeti – hiszen az ország parlamentje a nemzeti érdekek megvédésére való eltökéltségének ad hangot, és az Egyezmény – ami ez alkalommal egy nemzet egészének elhatározottságát hivatott kifejezni.

Az Isztambulban ülésező parlament által kibocsátott nemzeti akaratnyilatkozat világosan leszögezi, hogy az addigi Oszmán Birodalom nem török többségű területein népszavazás döntsön a hovatartozás felől – a török többségű területek viszont nem képezhetik alku tárgyát, azok vitán felül Törökország elszakíthatatlan részei.

Népszavazás kell, hogy döntsön további vitatott területek hovatartozása felől. A Görögországgal szomszédos, afféle „előretolt Európát” jelentő, jelentős török kisebbséggel rendelkező Nyugat-Thrákia sorsa szintén népszavazással rendezendő. A Törökország nemzetiségeinek adott jogok pedig csak addig terjedhetnek, ameddig a szomszédos országokban a török kisebbségnek biztosított jogok. Az országnak zavartalan fejlődésre van szüksége, éppen ezért nem fogadnak el megszállást, közvetlen befolyásolást, „kézi vezérlést”. Ők nagykorú nép, őket nem kell kioktatni arról, mit hogyan csináljanak.

Íme: egy egész nemzet akaratnyilatkozata, a legfelsőbb népképviseleti szerve által. Nincs ti és mi, nincs pártoskodás, nincs külön út. A nemzet érdekeinek fenntartás nélküli képviseletét valamennyi török párt és képviselő magától értetődő, elsőrangú kötelességének tekintette.

Magyarország másfél évvel előtte kísértetiesen hasonló helyzetben volt. Az ország háborút vesztett, területére, hatalmas természeti kincseire és kulturális javaira a szomszédok ácsingóztak, és e szomszédok „mentora” ugyanúgy az első világháborúban győztes antant volt.

A Magyarországon 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormány több mint negyven törvényt és majdnem négyszáz rendeletet bocsátott ki. És ezek között egyetlenegy sincs, amely a nemzet egészének akaratát és elhatározását nyilvánítaná ki arra, hogy az ország területét és a nemzet méltóságát minden körülmények között meg fogják védeni.

Persze negyven törvénybe és négyszáz rendeletbe sok minden belefér. Ezekben is benne van az általános, egyenlő és titkos választójogtól kezdve addig bezárólag minden, hogy a katonák nem „alázatosan” jelentenek többé. Részben fontos rendelkezések, amelyekkel biztosan sok hívet szereztek, és ideig-óráig meg is erősítették a támogatottságukat.

Egy dolgot keresünk hiába. A nemzeti elhatározás kinyilvánítását arra, hogy a hazánkat minden körülmények között meg fogjuk védeni.

Tragikus és sokatmondó dolog ez. Mert Károlyi és kormánya látta – persze hogy látta! – a ránk leselkedő veszélyt. Ismerték – persze hogy ismerték! – a három irányból is ránk törő területrablók eleve elhatározott szándékait. Nem voltak, nem is lehettek kétségeik afelől, mire megy itt a játék, és nem lehettek kétségeik afelől sem, hogy a történelmi Magyarországon élők döntő többsége elutasítja az idegen uralmat. Ennek rengeteg jelével szembesülhettek a nemzetiségi megyék kétségbeesett folyamodványaitól kezdve a Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről menekült magyarok és nem magyarok sokszor egészen drámai beszámolóiig bezárólag.

Az egész nemzet mozgósítása helyett mit tettek? Tiltakoztak…

Mégis csak Károlyi volt a „nagy ember”, ő fémjelezte az „új Magyarországot”, legtöbbször valóban ő írta alá a nevében megfogalmazott, gyengécske, inkább sopánkodásnak, mint megalapozott panasznak ható tiltakozásokat – amelyekkel nem értek el soha, semmit.

Mert a panaszok bármennyire jogosak voltak, ezek nyomán egyetlen esetben sem vontak vissza egyetlen megszálló katonát sem, egyetlen esetben sem orvosolták egyetlen magyar polgár sérelmét sem, egyetlen esetben sem szolgáltattak vissza egyetlen elrabolt magyar értéket sem.

Az új országgyűlés pedig nyakra-főre hozta a törvényeket és rendeleteket. Igen, valóban voltak köztük olyanok, amelyek jó, hogy megszülettek. Ám egyszerűen hátborzongató, hogy Magyarország parlamentje egy ilyen helyzetben nem tartotta lényegesnek, hogy az egész nemzet nevében megfogalmazott, mindenkire kötelező érvényű szándéknyilatkozatot hozzon. Károlyi Mihály és kormánya nem érezte szükségét annak, hogy egy egész nemzetet tudjon maga mögött.

Térjünk vissza Törökhonba, különösen, mert ott sokkal szívderítőbb hírekről értesülhetünk.

A vezetőt náluk Kemal Atatürknek hívták. Az ő vezetésével már 1919 májusában „beintettek” a sévres-i békeszerződésnek, amely Törökország antant általi szétdarabolását valósította volna meg – és amely éppen annyira volt szerződés, mint az akkoriban miránk kényszerített gyalázatos diktátumok bármelyike. Károlyiék kormányával ellentétben Atatürk nem leszerelte, hanem – elsősorban a harcolni kész csapatok megtartásával és toborzással – megerősítette a török hadsereget, amely egy tapodtat sem volt hajlandó visszavonulni egyetlen talpalatnyi török földről sem. Magyarország akkori vezetőivel ellentétben ő ismerte nemzetét, pontosan tudta, hogy a nép igenis hajlandó harcolni a saját hazájáért, még a négyévi világháborús vérontás után is.

Nem célom itt a török függetlenségi háború történetének ismertetése. Annyit elárulhatok, hogy egészen lenyűgöző, amire egy hazájáért kiálló nép képes. A hősiességnek, a leleménynek, az önfeláldozásnak és a szervezőkészségnek olyan példáit láthatjuk, amik egy életen át elkísérnek. Valahogy mindig, mindenki felül tudja múlni önmagát: az arisztokratán és a tisztviselőn át az utcaseprőig, a főtiszttől a falusi tanítóig mindenki képes a csodára – újra és újra, ha kell. Ott és akkor Törökországban megtörtént mindez. A végeredmény pedig önmagáért beszél: a törökök kiverték a betolakodókat, és megtartották a történelmi török területek döntő többségét. A Nemzeti Egyezményben leszögezett valamennyi alapelvet sikerült keresztülvinniük. Lezajlottak a népszavazások, a megszállók kitakarodtak az országból, a törökök pedig maguk döntöttek a jövőjükről.

És jól döntöttek. Törökország valóban félfeudális, fejlődésében megrekedt országból egy nyugati típusú, modern parlamentáris köztársaság lett. Területében – főleg törökök lakta területeiben – nagyrészt háborítatlanul.

Hát, így kell ezt… – mondhatnánk mi, magyarok.

Aztán az ajkunkba harapunk, mert eszünkbe jut: mi aztán éppen, hogy nem így csináltuk. Hiszen az állandó visszavonulásban és feladásban gondolkodó, kényszeresen az ellenséghez igazodó országvezetés törvényszerűen hozta a katasztrófát a fejünkre. Megdöbbentő, hogy ezt még mindig mennyien nem képesek megérteni. Hiszen Károlyi legfőbb érdeméül a mai napig az ország demokratizálását hozzák fel, ezzel mintegy felmentve őt minden ostoba és bűnös tette alól. Vitatkozhatnánk, mennyire volt valós, főleg pedig maradandó ez a demokratizálás. Azonban vegyük észre: a történelemben és a politikában a mégoly szükségesnek látszó lépéseket is a maguk idejében lehet csak megtenni. Mert a bármennyire is haladónak látszó intézkedések önmaguk paródiájává válnak egy olyan országban, amelyet külső hatalmak szabdalnak fel demarkációs vonalakkal, amelynek szuverenitását viccszámba veszik, és amelyik maga sem képes saját tiszteletének még a látszólagos megőrzésére sem.

Károlyiék nem értették meg, hogy az első a haza, az ország. Ha azt megvédtük, még millió elhatározásunk lehet. Addig azonban – csak egy. Ki kell állnunk a saját hazánkért, mert polgárként és politikusként is csak itt számítunk valamit. Legfőképpen pedig azért, mert ezt senki más nem teszi meg helyettünk. Ha az ország elvész, nem lesz államhatalom, ami mögöttünk áll, nem lesz, kinek hoznunk a törvényeket, nem lesz, kiket kormányoznunk.

Nekünk, magyaroknak azért is illene megismerni Törökország történelmének legalább ezt a részét, mert Atatürk és Károlyi szembeállítása kristálytiszta példáját adja a tehetséges és a tehetségtelen politikus közti különbségnek. Ha ezt megértjük, eljutunk az egyszerű, számunkra azonban ennyi kudarc után is igazi lelki tusát jelentő felismerésig: hogyan NE alakítsuk a saját történelmünket.

Hiszen itt a pozitív példa, ráadásul egészen máshonnan, mint ahonnan várnánk, hiszen hozzászoktunk, hogy a pozitív példákat mindig nyugati irányban keressük. Bár mindez talán nem is az égtájakon múlik. Nem kell hozzá más, mint hazaszeretet, tisztesség és egy kis józan ész. Csupa olyan dolog, ami azért simán elvárható minden politikustól.

Akkor 1920 februárját írtuk. Törökországban megszületett a Nemzeti Egyezmény. Ennek nyomán egy egész nép kelt fel, megvédte a saját országát, és megvédte a saját méltóságát. Magyarországot pedig már csak négy hónap választotta el Trianontól.

Csere Péter
Magyar Hírlap

Forrás: www.magyarhirlap.hu


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here