Flesch István: Miért és hogyan vontak vissza német tudósítókkal szembeni török rendszabályokat?

Mégiscsak van demokrácia Törökországban – ezt a címet adta már otthon a törökországi helyhatósági választásokat elemző hírmagyarázatának Thomas Seibert, a Der Tagesspiegel című berlini napilap tudósítója. A veterán újságírónak, aki immáron 22 éve él Törökországban, váratlanul ugyanúgy nem hosszabbították meg tartózkodási, illetve munkaengedélyét, mint két másik német kollégájának, a televíziós Jörg Brase ZDF-tudósítónak és Halil Gülbeyaz NDR-tévésnek. Az intézkedést hivatalos helyen nem indokolták, az első két német újságíró kényszerűségből rögtön vissza is utazott hazájába. A harmadik, aki török születésű, nem tartózkodik mindig Törökországban, s a bejelentéskor ez alkalommal sem volt jelen.

 Annál nagyobb volt a csodálkozás és a megkönnyebbülés, amikor török részről – legalábbis az első két német újságíró esetében – rövid idő elteltével visszavonták az intézkedést, és lehetővé tették további törökországi tevékenységüket. A hivatalos indoklás ezúttal is elmaradt. A harmadikról nem esett szó, így törökországi jogállása egyelőre ismeretlen. Német részről a tudósítókat sújtó korlátozást Berlintől megszokott mértéktartó határozottsággal fogadták, ismervén a török partner indulatosságát és gyakori érzelmi hullámzásait, kitöréseit. Valószínűleg ez a megfontoltság is kedvezően hatott az ankarai döntéshozókra. A szociáldemokrata Heiko Maas külügyminiszter kinyilvánította, hogy a „sajtószabadsággal összeegyeztethetetlen és ezért elfogadhatatlan, ha újságírókat akadályoznak hivatásuk gyakorlásában. Változatlanul kiállunk azért, hogy az újságírók Törökországban is korlátozások nélkül dolgozhassanak. S annak érdekében, hogy ilyen vitás kérdéseket megbeszélhessünk, erősen érdekeltek vagyunk abban, hogy gyümölcsöző párbeszédet folytathassunk Törökországgal”. Felemelte tiltakozó szavát a német újságírók szervezete, valamint az érintett tévéállomások is. Ám valljuk meg őszintén, az esetről szóló híradások azért ott szerénykedtek a Brexit-vita, az újabb líbiai erőszakkitörés, valamint más világesemények médiaárnyékában.

De röviden térjünk vissza Thomas Seibert idézett cikkére és személyére. Írását – noha közvetlenül a végtelenül igazságtalannak és méltánytalannak érzett „kiutasítás” után született – ugyanolyan tárgyilagosság és mértékletesség jellemezte, mint 1997 óta egyfolytában Törökországban végzett egész tudósítói munkáját. Nyoma sem volt benne sértődöttségnek vagy valamiféle burkolt „visszavágási” szándéknak.

Tartósan még maga Recep Tayyip Erdoğan sem helyezheti hatályon kívül a politika természeti törvényeit – állapította meg. Pártját, az AKP-t a hatalom birtoklásának 16 éve után változást sürgető hangulat szele söpörte ki az ankarai és az isztambuli városházáról. A törökországi helyhatósági választások eredménye ily módon megmutatta, hogy a demokrácia szelleme Törökországban még nagyon is eleven. Tehát igenis, van olyan erő, amely képes feltartóztatni a populisták diadalmenetét Törökországban éppúgy, mint Szlovákiában, ahol a Zuzana Čaputová liberális ügyvédnő győzött az elnökválasztáson. És ez az erő: a választók. Erdoğan először ítélte meg tévesen a választók hangulatát. Az ízig-vérig populista Erdoğan most rosszul fogadott, elhibázta a tétet…

Thomas Seibert értékítéletei mindenkor megbízhatónak bizonyultak. Ő aztán valóban jól ismeri az ankarai Fehér Palota lakójának politikai pályafutását. Hiszen azóta követi nyomon, sőt ismeri is, hogy mint vallását gyakorló hithű muzulmán Isztambul főpolgármestereként ritka népszerűségre tett szert a sokmilliós világváros szegényeinek istápolójaként és téli segélyezőjeként. És azóta is folyamatosan tudósított tevékenységéről, hogy Erdoğan pártja élén és kormányfőként társadalmi reformok élharcosa lett, később azonban hazája legmagasabb államvezetői méltóságaként politikai gyakorlatában is mind inkább a történelmi tradíciót és a vallási hagyományokat helyezte előtérbe. A most „visszafogadott” tudósító tekintélyét mutatja, hogy korábban szabadúszóként dolgozott a Rheinische Post-nak, a The New York Times-nak, a Reutersnek, az AFP-nek, az abu-dzabi The National-nek és más médiumoknak is.

Seibertet nagyon fájdalmasan érintette kényszerű távozása állandó állomáshelyéről, Isztambulból, ahol leánya tanul, és ahol lakásán két kedvenc örökbe fogadott török kóbor macskáját is kényezteti. Búcsúzóul akkor azzal a kijelentéssel vált meg szinte második hazájának tekintett kedves Törökországától, hogy a változatos évek alatt mint tudósító sohasem zengedezett dicshimnuszokat az országról, de soha nem is volt kenyere a kemény megfeddés vagy ledorongolás sem. Mindenkor az lebegett a szeme előtt, hogy megértesse olvasóival, hogy mi is történik a Boszporusz partján. „Mert nincs a földön még egy olyan másik ország, amely annyira közel állna a németek szívéhez, de amely egyszerre annyira idegen is számukra.” Mint elmondta, tizenöt vagy még több évvel ezelőtt a külföldi újságírók működési engedélyének évenkénti megújítása teljesen formális eljárás volt. Most azonban a központból szemlátomást befolyásolni szeretnék a tudósításokat, s a mostani eset alapján gyanítható, hogy valamiért elrettentésül hoztak intézkedést. De miért? Erre máig nincs válasz.

Ezalatt a németországi „háttérben” különös, mondhatnánk rejtélyes, de mindenképpen fölöttébb szokatlan dolog történt: a Török Köztársaság nagykövetsége kapcsolatba lépett a Der Tagesspiegel szerkesztőségével. Mint Mathias Müller von Blumencron főszerkesztő bejelentette, e megkeresésnek az volt a célja, hogy a török fél felajánlja egy másik tudósító Isztambulba való kiküldetésének lehetőségét. Vagyis: Seibert hivatalosan visszahívandó, és akkor megtárgyalható lesz, hogy ki legyen az új tudóstó. A szerkesztőség ezt az „erkölcstelen ajánlatot” határozottan visszautasította mint a sajtószabadság korlátozására irányuló megengedhetetlen és először előforduló befolyásolási kísérletet. Seibert különben is Törökország kitűnő ismerője, akit általános szakmai megbecsülés övez.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here