Erdoğan öröksége

ÁTALAKULÓBAN A TÖRÖK BELPOLITIKAI ERŐTÉR?

A mesterségesen is feszültségben tartott török közélet csaknem megnyugodhatott, ugyanis rendben lezajlottak a helyhatósági választások. Isztambul, Izmir és Ankara azonban némi meglepetésre nem a 2002 óta sziklaszilárd kormánypártként szereplő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kezébe került, hanem az önmagát régóta kereső és nemigen találó Köztársasági Néppárt (CHP) ölébe hullott. A 16 éve lopakodó iszlamistának tartott, de az országot alaposan átformáló AKP legyőzhetetlenségi imázsa így talán megtört, bár az is igaz, hogy ahogy mindig, most is Erdoğan szervezetére szavaztak a legtöbben.

Törökország XXI. századi történelmét érdemes Recep Tayyip Erdoğan személyén keresztül szemlélni, figyelembe véve persze a hősi múltat is. Törökország ugyanis olyan rendszert épített fel, amelyben a CHP, Kemal Atatürk, az államalapító pártja a szekuláris országeszmény őre és letéteményese volt, kiegészülve a nagyon erős hadsereggel, amely bármilyen lopakodó iszlamizmus esetén beavatkozhatott. Ezt legalább három alkalommal meg is tette a XX. század folyamán, így gúzsba kötve az összes politikust, akik annak tudatában végezték munkájukat, hogy a katonák bármikor keresztülhúzhatják számításaikat. Ezt a rendszert építette le 2002-es első győzelme óta a folyamatosan iszlamizmussal vádolt, de ennek csekély jelét mutató AKP, valamint Erdoğan, aki ma már az elnöki rendszerű, összehasonlíthatatlanul stabilabb Törökország első embere.

Az AKP 2002 óta minden választást megnyert Törökországban, a mostani helyhatósági választásokat is, a meglepetést inkább az okozta, hogy a szimbolikus nagyvárosokat kisebb-nagyobb arányban elveszítette. Ankara és Izmir esetében ez nem is nagyon kérdéses, Isztambulnál viszont igen. A régi Konstantinápoly nem csupán egy török város, hanem regionális központ, kontinensek közötti kapcsolódási pont, a török gazdaság motorja. Az ottani választáson pedig néhány ezer szavazat különbséggel tudott győzni Ekrem İmamoğlu, a CHP jelöltje Binali Yıldırım korábbi miniszterelnök fölött. 1994 óta egyszer sem történt meg, hogy Isztambul a kemalista egykori állampárt kezében legyen, azt a bizonyos, immáron 25 évvel ezelőtti választást maga Recep Tayyip Erdoğan nyerte meg.

A jelenlegi helyzet nem feltétlenül segít a török kormánypárton, hiszen amilyen sikeres volt az ország nagyjából 15 éven át, manapság a török líra kifejezetten gyengélkedik, az infláció a 20 százalékot is eléri, nő a munkanélküliség, az általános gazdasági helyzet pedig rosszabb a stagnálásnál is, ha lehet hinni a számoknak. Persze számos ütőkártyája van az AKP-nek, amelyeket soha nem fél kijátszani. Ezek egyike a 2016. nyári puccskísérlet, amelyet ugyan az ellenzéki erők igyekeznek jelentéktelen epizódként bemutatni, ám valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi áll a bizarr és véres közjáték hátterében. A kormány álláspontja szerint a török hadseregen belül mindig voltak olyan erők, amelyek puccsra készültek, titkos társaságot alkotva a megfelelő pillanatra vártak, amikor megdönthetik a demokratikusan megválasztott kormányt.

A puccsisták érvei között a demokrácia Erdoğan általi lebontása, az ország nemzetközi hitelességének erodálódása, az emberi jogok sárba tiprása voltak. A kísérlet kudarcba fulladt, a kormány pedig fel tudott lépni a hatalomra törő katonák mögött sejtett egykori szövetséges, a Fethullah Gülen vezette szervezet ellen. Ezt a puccskísérletet követően terrorszervezetnek nyilvánították, és engesztelhetetlen harcot vívnak ellene. Minthogy a szervezet nem hivatalos klub, a tagok sejtések szerint csak egymást ismerik, nehéz valakire rábizonyítani érintettségét, ahogy annak ellenkezőjét is. Így a puccskísérlet ügyében is megjelent az az elmélet, hogy valójában maga Erdoğan tervelte ki az egészet, így igazolva a letartóztatásokat és a gülenista mozgalom letörését, amely a sajtót is érintette. A török hadseregen belüli puccsista sejtek létezésével kapcsolatban 2002 óta folynak vizsgálatok, tábornokok egész sora ült a vádlottak padján, de soha nem derült ki hitelt érdemlően bűnösségük, ahogy ártatlanságuk sem.

Az Erdoğan fémjelezte 16 év viszont egyértelműen nyomot hagyott a török politikai életen.

A parlamentbe 2002-ben mindössze két párt, az AKP és a CHP jutott be, azóta két tömb alakult ki Nemzeti Szövetség és Népszövetség néven. Előbbi a szekuláris erőket tömöríti, a CHP mellett az új erő, a Jó Párt (Iyi Parti) otthona, utóbbi közösség az AKP-ből és társából, a nemzeti radikális, a Szürke Farkasok terrorcsoporthoz kötődő Nemzeti Mozgalom Pártból (MHP) áll. Mindkét közösségtől távol áll a mindössze hat éve létező Népi Demokratikus Párt (HDP), amely a kurd ügyek képviselője, így főként az általuk lakott keleti országrészben számíthat a legtöbb szavazóra, valamint az olyan nagyvárosokban, mint a több mint másfél millió kurdnak otthont adó Isztambul. Nem véletlen, hogy a HDP nem áll a többi párt mellé. A gyanú szerint a kurd közösség demokratikus képviselője szoros kapcsolatban áll a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) vezetőivel, márpedig ez a csoport terrorszervezetként van bejegyezve Törökországban, s ahogy az a többi esetben is történt, nem zárható ki, hogy a PKK évtizedek óta folyó gerillaharcának is valamilyen szinten részese az új párt, bár a HDP természetesen tagadja a kapcsolatot. Az viszont beszédes, hogy a HDP képviselte a PKK-t a török kormánnyal folytatott béketárgyalásokon 2013 és 2015 között.

A HDP élesen elítélte a 2016-os puccskísérletet, és nem mondhatni, hogy nem tud együttműködni az AKP-vel, egyes elképzelések szerint az sem zárható ki, hogy később épp a kurdokkal fogják kibővíteni az együttműködést, igaz, erre jelenleg semmi szüksége nincs a kormányzó pártnak. Ez viszont ideológiailag is nagy ugrás volna, hiszen az AKP alapvetően jobboldali és konzervatív török nacionalista, a vallást pozitív szervező erőnek elismerő párt, a HDP pedig szélsőbaloldali gyökerű, a kommunista múltat épphogy elhagyó szervezet, miként a kurd politikai szervezetek szinte teljes egésze.

Forrás: Magyar Nemzet


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here