Elif Shafak: Egy nyelvi vándor utazásai

A következőkben arról olvashatunk, milyen hatással volt Elif Shafakra és írásaira az, hogy több nyelvet is beszél.

„Rosszul ejted ki” – mondja 10 éves fiam, „úgy mondjuk: squirell!”

Felemelem a fejem, mint egy bokszoló, aki tudja, hogy a mérkőzésnek még nincs vége, és eltökélt szándéka, hogy a következő ütést az ellenfele állára méri, és megpróbálom még egyszer kimondani: „ Skoowerrrr”, de itt rájövök, hogy elfelejtettem a szó végéről az l-et, így veszek egy mély lélegzetet és gyorsan hozzáteszem: „eeee-L”.

A fiam csak a fejét rázza: „Nem hiszem el, hogy nem tudod kimondani helyesen, pedig olyan egyszerű!”

Én pedig azt nem tudom elhinni, hogy a királynő által használt angol egy olyan, temérdek mássalhangzót tartalmazó szót használ erre az aranyos kis állatra, amit én sohasem fogok tudni helyesen kimondani.

A fiam elsődleges nyelve az angol. Mivel az Egyesült Királyságban nevelkedett, így ez neki természetes. Én viszont csak később kerültem ebbe a nyelvi környezetbe és ez meg is látszik az akcentusomon, amit úgy viselek, mint egy talizmánt. És mint sok olyan ember, aki választása vagy életkörülményei miatt került egy másik nyelvi környezetbe, sokkal könnyebben tudom elképzelni a szavakat, mind kimondani azokat. Olyan, mintha az agyam gyorsabban járna, mint a nyelvem, soha sincsenek szinkronban. Ez a legfőbb különbség az anyanyelv és a tanult nyelv között. Egy kis szakadék van az agy és a nyelv között.

Az anyanyelvem a török, abban nőttem fel, a spanyol volt a második, és utána jött az angol. Valahol az elmém rejtekében ott van a francia is. Franciaországban születtem, a francia volt az első nyelv, amit hallottam, de nem beszéltem, mert még túl fiatal voltam, amikor elköltöztünk onnan. A regényeimet angolul írom, angolul gondolkodom, miközben kitalálom a történeteket, és ebben a közegben érzem magam a legjobban.

Író vagyok. A szavaktól függök, épp úgy, mint a levegőtől, a víztől és az ételektől. A korábbi regényeimet törökül írtam, de később, úgy tizennégy évvel ezelőtt, áttértem az angolra. Ez nem egy ésszerű döntés volt, sokkal inkább egy irracionális – talán ösztön. Helyre és szabadságra volt szükségem, és egy másik nyelven való írás pont ezt nyújtotta számomra. A szülőföldem Törökország, ami kemény, Isztambul túl komplikált. Azzal, hogy angolul kezdtem el írni, olyan távolságba kerülhettem tőle, amitől talán könnyebbnek és bátrabbnak éreztem magam.

Azóta minden regényt, amit írok, hivatásos fordító fordítja törökre, majd a kéziratot elviszem magammal és újraírom saját szókincsemmel és ritmusomban. Ha ez őrültségnek tűnik, az azért van, mert az is. Szinte kétszer annyi időt kell így eltöltenem egy regény írásával, mint korábban, mert sok olyan szó, mondat, kifejezés van, amit nem lehet lefordítani. Így ingázom én két nyelv, az angol és a török között, amelyek oly nagyon különböznek egymástól, mint a vörösbor és a kefir.

Nyelvi vándornak lenni, bár kihívást jelenthet, de segít abban, hogy megőrizzem magam mesemondóként, szólásszabadságot ad nekem és könnyebben tudok kapcsolatot is teremteni

Az anyanyelvemhez való kötődés érzelmi, az angolhoz való, értelmi. Úgy érzem, mindkettőre szükségem van az egyensúlyhoz. Idővel rájöttem arra is, hogy ha a történeteimben melankólia, vágy vagy szomorúság van, azt sokkal könnyebb törökül kifejezni. De az iróniát, szatírát és a szarkazmust legjobban angolul tudom körülírni, főleg úgy, hogy a török nem ismeri az irónia szót.

Amikor először kezdtem el angol nyelven kiadni könyveimet, borzalmas visszaesést tapasztaltam Törökországban, főként a nacionalisták körében. Ők egyenesen árulónak tartottak. A kritikusaim azt akarták tudni, hogyan hagyhattam el az anyanyelvemet. Ha több nyelven is tudunk álmodni, miért ne írhatnánk verseket és történeteket, szerelemes leveleket is több nyelven? Nem tagadom, hogy egy személyiséggel rendelkezem, és a több személyiség helyett inkább több vagyont szeretnék.

Íróként elbűvölnek a szavak, de még inkább a köztük lévő rések. A csend. Olyan dolgok vonzanak minket, amelyekről nem könnyű beszélni egy adott társadalomban. A titkok. A tabuk – szociális, kulturális vagy akár szexuális tabuk. Van egy részem, amely mindig kérdéseket szeretne feltenni ezekről, új vitákat nyitni, a perifériát a középpontba helyezni, hogy a hangtalan legyen hallhatóbb és a láthatatlan láthatóbb. Úgy gondolom, hogy ez egy író feladata: nem próbál meg okos válaszokat adni, hanem felteszi a leggyerekesebb, legegyszerűbb és leginkább kíváncsisággal teli kérdéseket. Felhívja a figyelmet a csendre és a belső csendre is.

Azt hiszem, egész életemben kívülállónak éreztem magam. Strasbourgban születtem és egy ideig idealista, szabad lelkű egyetemistákkal teli házban éltem. Szüleim, bár eltökélték, hogy megjavítják a kapitalista rendszert, és megmentik a világot. Saját házasságukat nem tudták megmenteni, és miután különváltak, anyám Ankarába vitt, mely anyám szülőföldje, de nem tartottam a magaménak. A bohém Strasbourgból hirtelen az anyai nagyanyám konzervatív vallási világába kerültem.

Ankarában gyakran éreztem magam nem oda valónak. A többi gyerek, akikkel kapcsolatba kerültem, kiterjedt patriarchális családból származott, testvéreik, unokatestvéreik voltak és nagy csoportokban ünnepelték az iszlám vallási ünnepeket. Az idő nagy részében egyedül voltam, a nyugati szemléletű, modern felfogású anyám, és a keleti szemléletű, spirituális nagyanyám nevelt – két nő, akik feltűnően különböztek egymástól. A köztük lévő családi kötelék nagy hatással volt rám, ennek ellenére úgy gondoltam, hogy az életem borzasztóan unalmas és érdeklődni kezdtem egy másik világ után. Úgy éreztem, máshol kell lennem.

Az iskolában a 44 fős osztályban a 2 balkezes diák közül én voltam az egyik. Tanárunk ezt olyan problémának látta, amit meg akart oldani. Arra utasított, hogy tartsam a bal kezem az asztal alatt. Annak ellenére, hogy nehezen tudtam megtanulni írni, az olvasásban nagyon jó voltam. Olvastam bármit, amit otthon, az iskolában vagy a bazárban találtam. Amikor elolvastam egy könyvet, visszatértem az elejére és újra elolvastam, akkor már úgy, hogy arra gondoltam közben, hogyan írnám meg, ha én lennék a szerző. Valahol a lelkem mélyén a képzeletem szele kinyitott egy zárt ajtót és ettől kezdve lépésről-lépésre érkeztem meg az írás különös világába.

Mint embernek, a túléléshez és a fejlődéshez egy belső kertre van szükségünk. Egy olyan hely, amit gyakran és szívesen látogatunk, egy láthatatlan búvóhely, ahol megszabadulhatunk minden negatív gondolattól és káros hatástól, nyalogathatjuk sebeinket és újból felépíthetjük magunkat. Egy hely, ahol igazak lehetünk a szívünkhöz, anélkül, hogy valakit megítélnénk vagy megítélnének bennünket. Számomra ez a hely, a könyvek földje.

A nap végén egyáltalán nem számít, hogy milyen környezetben vagyunk, addig, amíg folytathatjuk az írást és az olvasást.

A nyelv igazi varázslat. Szeretnénk azt gondolni, hogy mi formáljuk őket, de valójában ők formálnak minket. Még a hangunk is megváltozik, amikor egy másik nyelven kezdünk el beszélni. És bár még mindig nem tudom kimondani a mókust angolul, lelkesen gondolok arra, hogy senki sem akadályozhat meg abban, hogy arról álmodjak, hogy szabadon ugrálok és futhatok a történetek hatalmas erdejében.

Forrás: Vanity Fair

Kollár Kata – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here