Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül III. – A kegyelet és a vitézi múlt iránt érzett emlékezet ápolásának fontossága

Forrás: mohacsiemlekhely.hu

Felemelő és lelkesítő, ugyanakkor elkeserítő, amit a magyar irodalom korabeli írásaiban olvashatunk. A kor tragikus eseményei közepette ezeket a nincstelen, de életüket a hazáért, a kereszténységért, a túlélésért, becsületükért áldozni kész katonákat csak a legnagyobb tisztelet érdemli.

Olvasva a korabeli hiteles leírásokat, a végvárak sorsa már 1540-50-es években megpecsételődött.

A török hódításokat megelőző évek erődítési munkálatai pénz hiányában megakadtak, a környék földesurai közül néhányan a saját vagyonukból erődítették meg a kormányzásukra bízott területeken a váraikat. Külön tanulmányokat írhatnánk ezekről a többnyire földvárakról, amelyek ez időben ideig-óráig képesek voltak feltartóztatni nagyobb sereget is, így például Sziget vára, amely 30 napig volt képes ellenállni Szulejmán Bécs felé tartó seregének.

A „két pogány közt” időszak, majd Lipót császár uralkodása végképpen megpecsételi a magyarországi végvárak sorsát. Ilyen elhanyagolt föld-, fa-, kővárakban tengődött a végvári katonaság. A királyi kamara hónapokon, sőt hosszú éveken át nem fizette a végek katonáit. A szegénység lerongyolódáshoz, éhezéshez, az pedig fegyelmezetlenséghez, kegyetlenkedéshez vezet. A környék szegény földművelő jobbágyságától ragadták el az életben maradásukhoz szükséges javakat. A mélységes szegénység közepette, a két király közt elfeledve, elhanyagolva hamar odavész a vitézség, a lovagiasság, a lelkesítő bátorság, a vakmerő csatározások, a valódi végvári küldetés.

A mai ember számára a vitézség akkor nemes, ha a bátor jók legyőzik a gyáva gonoszokat, a nép pedig lelkesen ünnepli a győztes vitézeket.

Akkor bizony ez nem volt mindig így. Az igazi terhet a földet művelő, jobbágysorba visszataszított földművelő magyar parasztság, az állatokat tartó, nevelő, őrző pásztornép és a településeken csigalassúsággal kialakuló kézművesek viselték. Fizettek a töröknek, a magyar földesúrnak, a püspöknek, végváriaknak, a rabló martalócoknak, a királyi adószedőnek és mindenkinek.

A német kézben lévő végvárak, a császári haderő fenntartása ismert a számunkra. A magyar végvári katona ellátására aligha jutott forrás. Komoly tanulmányozást, bizonyítékok felmutatását követően talán kimondható lesz egyszer, hogy a magyar nép iránt érzett ellenszenv, gyűlölet, tartózkodás, megvetés, félelem mikor és mitől ered. Természetesen mindannyian azonnal rávágjuk, a honfoglalás óta, Árpád, Géza, majd István óta.

A magyar „védőpajzs” fontos szerepet tölt be, de az sem baj, ha ez  felemésztődik, amíg a Szent Liga csapatai végre elunják egymással folytatott háborúikat, és a hódító törököt vissza nem vetik egyszer és mindenkorra. Talán emiatt, talán a vallásháborúk hadi kiadásai, a császári udvar és népes udvartartásának feneketlen zsebei miatt, a magyarok állhatatos honvédő harca pénz nélkül is megy helyzet miatt a végvárak katonáinak semmi nem jutott. Mint tudjuk, a hópénzt fele részben pénzben, fele részben posztóban kapták, ha kapták. Innen a máig ismert mondás: Se pénz, se posztó.

Az erős előítélet és a bizalmatlanság miatt a német városokhoz közeli magyar végvárakba német katonákat vezényeltek.

Rimay János így ír a végvárak nyomorúságáról:

      „Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá,

      Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá.

      Föld reménységére felnevelt úrfiak

      Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak,

      Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,

      Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.”

Léva várában éhséglázadás, a kanizsaiaknál éhhalál, Újváron a végső kétségbeesés miatt a várat elhagyók földönfutó rablókká lettek, a szécsényi végváriak így írnak: „mezítelenek, költségtelenek, éhezők vagyunk”. A bányavidékek végvárainak őrsége elbocsátását kéri, mert megtartani puszta életüket sem tudják.

Az európai harmincéves háború idején a helyzet még rosszabbra fordult. A keszthelyi várparancsnok írta: „…már tizenegy éve semmi fizetséget nem kaptunk, mégis ötven lovast és ötven gyalogot kell a táborba küldjünk.”

A császári udvar, a háború kiadásaira tekintettel mintegy nyolcezer végvári katonát bocsátott el, ami óriási felháborodást okozott, amely miatt ez a császári döntést visszavonták, de az ellátás, a katonák  fenntartása ettől még nem változott.

Ilyenkor sokunkban felmerül a kérdés, hogy a Mohács után megmaradt főúri és egyházi méltóságok adta magyar rendek, azaz Magyarország miért nem tartotta fenn a saját katonaságát? A magyar kamara 1549-ben így ír: „Azaz, hogy a magyar kamarától minden jövedelmet elvontak, s idegenekre bízták, úgyhogy a magyar kincstárnak a puszta nevén kívül egyebe sem maradt.”

Maradt ránk néhány pontos, hiteles iratanyag váraink gazdasági életéről, pontos kimutatások a felhasznált forintokról, dénárokról, a legalapvetőbb kiadásokról is, így tudjuk, mennyibe került a végvárak éves fenntartása. Hatalmas a különbség a költségek és aközött az összeg között, amelyet a magyar kamarától a bécsi udvari kincstárba raboltak. A magyar kamara számításaiból jól kivehető, hogy például II. Lajos özvegye, Mária királyné 1526 és 1548 között hány százezer forintot elvett Magyarország jövedelméből azok után, hogy a királyi kincstárat, minden értéket, ami csak Budán számára értéket jelentett, elvitt menekülése során német földre.

Ezeket a százezreket csak a harmincadokból és a bányák jövedelméből fizették ki, a többi jövedelemforrás meg sem említve.

A magyar rendek 1580-ban azt írták a királynak, hogy minden végvári katonát rendesen fizetnének, még tizenötezer lovast és ugyanannyi gyalog hajdút is tartanának, a királyi udvarba, annak konyhájára tizenötezer, a tornajátékokra négyezer forintot adnának évenként, ha Magyarország maga rendelkezhet a marhakereskedelem jövedelmével.

A magyarországi jövedelmek a császári arzenált erősítették, jutott bőven az évekig tartó háborúkra, az udvari pompára, várak, várkastélyok, paloták, templomok, kolostorok építésére, a kultúrára, a művészetekre, a fejlődő iparra, a városi polgárság gyarapodására .

Ugyanakkor Magyarország élt, termelt, vetett, aratott, állatok tízezreit nevelte és fizetett, mindenét odaadta. Amije maradt, elvette a saját földesura, az egyháza, a török és a végszükségbe esett végváriak.

A vitézség mindezek ellenére, vagy talán sok esetben éppen a körülmények miatt mégis felcsillant és mint a szentjánosbogarak éjnek idején egyre nagyobb számban csillogott a végvárak környékén.

Melyek a vitézség ismérvei? A kor erre is magyarázatot adott. A magyar ifjak korán megtanulták, mi a vitézség. Legyőzni az ellenfelet, az ellenséget. Mindegy, hogy mivel és hogyan, de le kell győzni, mert vagy mi maradunk életben vagy ők. A nemesek fiai apródokként tanulták a férfivá válás tudományát. A várkapitányok mellett fegyverhordozóként szolgálni, előbb egymás közt párbajt vívni a várudvaron, majd a katonákkal, megismerni a bajvívás lovagiassági szabályait, erőt venni a gyilkos indulatokon, vagy megadni a kegyelemdöfést a szenvedő legyőzöttnek, lovat megülni, irányítani, tanítani, gondozni, gyógyítani, ápolni, mert a ló a vitéz legfontosabb társa, menekülésének eszköze, ha úgy adódik. Fegyverekkel bánni, minél jobban, mert ez az életben maradás eszköze és módszere.

A lesvetés, a felderítés, a martalékban teljesített katonai feladat mind több mint kockázatos vállalkozás. Ahogy a töröknél is az. Híres szpáhik, bégek éltek a magyarországi szandzsákokban, sok derék magyar vitéz hagyta el a fejét a csatározásokban.

A bajtársiasság szép példáiról maradtak ránk emlékiratok, legendák. Sok esetben mindenüket odaadták, vagy életüket és vérüket ígérték a katonatársuk kiváltására kapott kölcsönért.

Ez jellemző volt a végváriakra, elterjedt a híre mindenütt. A török fogolyért is súlyos pénzeket, értékeket, lovat, ruhát, fegyvert kértek és kaptak. A kisnemesi címek is sokasodtak, mert aki török fejet tudott beszolgáltatni, egyéb híján ezt kapott, de a dicsőség fontosabb volt a semminél.

A bajvívás is mindennapos volt. Elkerülhetetlen volt a végváriak csapata és a török csapat közötti találkozás éppen a köztes területek kifosztása céljából. Ilyenkor gyakran a bajvívás volt a jobb megoldás. A szabályok ismertek voltak mindkét oldalon. Sokszor még a szép török lovak nevét is tudták a magyar vitézek. Egy szép paripa éppen elég volt a bajvívásra, ahogy a legyőzött török vitéz ruhája, fegyverei, egyéb értékei is. Nem volt ritka a párbaj utáni közös mulatozás, még ha halálos is volt a párbaj.

Híres bajvívó magyarokról olvashatunk Takács Sándor Bajvívó magyarok című könyvében. Török Bálint, Majláth István, Nádasdy Ferenc, Thury György és Eörsy Péter és még sokan mások öregbítették a bátorságot, harci felkészültséget és a lovagiasságot. Sorsukat amúgy nem övezte dicsfény, mindegyiküket a korszak háborúskodása határozta meg, ki török rabságban, ki a törökkel vívott becsületes harcban vesztette életét.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here