Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül – A mohácsi csata és az azt követő időszak

Nem hiszem, hogy  én ott az alatt a pár nap alatt megfelelő tájékoztatást tudtam adni annak a néhány török fiatalnak. Azt azonban mindannyian éreztük, hogy 480 évvel a mohácsi csata után a két népet már nem lehet a korabeli események miatt egymás ellen fordítani. Elmondtam nekik, hogy nem sokkal a török után a magyar nép újra harcba szállt a szabadságért Rákóczi Ferenc fejedelem zászlója alatt. A szabadságharcot a Habsburg Birodalom leverte. Rákóczi és bujdosó társai, Thököly Imre és családja, és a menedéket kérők közel ezerötszázan ugyancsak Törökországban találtak új otthonra. Vajon miként alakult így a magyar történelem? Miért éppen Törökország?

A törökök szultánja azt mondta: “elvehetik a koronámat, a trónomat, de a nálunk menedéket találtakat ki nem adom! “. Vajon miként értelmezhetjük ezt ma?

Aztán az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után, újra a török föld és nép adott helyet és védelmet Kossuthnak és még sokaknak. Lehet, hogy a korabeli rokonság teremtett ehhez emberiességi alapot? Bizonyára.

A vásárvárosi rendhagyó történelemóra Zágrábban emlékezetes maradt a számomra. Mohácsiként azóta is foglalkoztat a török-magyar nép közötti különös vonzalom. Itt a csata színhelyén sok időt töltök a szakirodalom tanulmányozásával. Már sokszor megfogalmaztam a csata történetével kapcsolatos egyedi véleményemet is, mindeddig elfogadó vagy elutasító reakciót nem találva rá. A köztudatban Mohács a gyász, a pusztulás szimbolikus helye.

Én, mint a hadtörténelem iránt érdeklődő, a hadtudományokkal, a korabeli háborúk eseményeivel tisztában lévő, képzett katona vizsgálom a csata történetét. Az a véleményem, hogy a csata végkimenetele nem csorbíthatja az idők végezetéig a keresztény sereg hősies, önfeláldozó vitézségének tényét.

A Tomori alatt harcoló felderítő csapatok katonái akarták a támadást, látták, tudták az esélyeket és a lehetőségeket. A várakozást elvetették, szinte kikövetelték a rohamot. A hadtörténészek, mind a magyarok, mind a törökök, de a német szemtanúk is megírták különböző kiadványaikban a pontos eseményeket. A csata elveszett. Az okok már ismertek: a török sereg tapasztaltabb, jobban vezetett volt, a technikai erőfölényt eredményesebben ki tudta használni. A magyar, illetve a keresztény haderőnek nélkülöznie kellett az arra képzett, tapasztalt vezetőket, nem volt a harcnak tervezett dinamikája, nem alkalmaztak manővereket és a kor hadtudománya által ismert erőket, nem állt fenn a vezetés folyamatossága, nem tudták megszervezni a kitérést, az ágyúk tüzéből való kivonást, a szervezett visszavonulást, valamint az erők és eszközök összehangolását. Csak egyet tudtak tenni, frontálisan támadni, a páncélos lovas támadó tömböt mindent elsöprő rohamra küldték, és legfeljebb a szárnyakat védték a bekerítés ellen.

A csata színhelyére meg nem érkezők,  a Tiszánál tétlenül várakozó Szapolyai vezette mintegy tízezres nagyságú sereg nagy valószínűséggel nem alakíthatta volna másként a csata sorsát. A délutáni roham még magában hordozta a sikert, legalábbis átmenetileg. Ha beérkezett volna időre a horvát-szlavón sereg és Szapolyai serege, tovább tartott volna a csata, de teljes bizonyossággal állítható, hogy akkor is a török sereg győzelmét hozta volna. Nagyobb emberveszteséggel és rendezetlen meneküléssel.

Mégis mit jelent ma mohácsinak lenni? Legyen ez a következő cikkem témája.

Csordás László


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here