Flesch István: „Megszorongatható”-e most Erdoğan? Kiút-e számára a „kurd békefolyamat” felújítása?

            Ezekben a napokban egy tengerentúli perrel kapcsolatban sokan felteszik a kérdést Törökországban: Vajon a Reza Zarrab török–iráni kerekedő vádalkura épített New York-i bűnperében elhangzott-e olyan politikai horderejű vallomás, amely megrendítheti a török kormányt, még közelebbről Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök helyzetét?

            Tehát megfelel-e a valóságnak az az állítás, amely szerint az akkor még miniszterelnök mai államfő 2012-ben jóváhagyta a kereskedő sötét ügyleteit, a keletkezett nyereséget maga osztotta szét saját bizalmasai között, sőt személyesen rendelte el, hogy ezeket az üzleteket az állami bankokon keresztül bonyolítsák. Reza Zarrab ugyanis „elintézte”, hogy Irán a vele szemben életbe léptetett büntetőintézkedések ellenére több millió dollár értékben Törökországon keresztül kőolajat tudott eladni nyugatra. Ezért a kereskedőt aranyban fizették.. Sőt mi több, 2016 márciusa óta, amikor az aranykereskedőt letartóztatták az Egyesült Államokba történő beutazásakor, Erdoğan elnök többször sürgette, hogy állítsák le a Zarrab elleni eljárást, engedjék kiutazni, hogy Törökországban „vehessék kezelésbe”. Telefonon erre kérte előbb Obama, aztán Trump elnököt.

            A nemzetközi összehasonlításban is az egyik legjártasabb Törökország- és Közel-Kelet-szakértőnek számító Rainer Hermann szerint, aki a tekintélyes Frankfurter Allgemeine (FAZ) politikai szerkesztője, Ankara ezt a perzsa–török „közvetítőt” még a Pennsylvaniában élő Fethullah Gülennél is sokkal inkább szeretné a maga kezei között tudni. Pedig utóbbit az elvetélt 2016. július 15-i katonai puccskísérlet titkos mozgatójának tartják.

            Benjamin Weiser, a The New York Times tudósítója szerint Zarrab vallomása először keverte bele Erdoğant a szankciók kijátszásának történetébe. Az ügyet a török rendőrség már 2013-ban feltárta ugyan, de az Erdoğan-kormány akkor a nyomozást „elsikálta”, s Törökországban Zarrab ellen megszüntették az vizsgálatot.

            Zarrab most tanúsította, hogy az általa egyébként nagy összeggel megvesztegetett Zafer Çağlayan akkori gazdasági miniszter „mondta nekem, hogy a miniszterelnök úr jóváhagyta ezt a munkálatot.“ Mármint azt, hogy a Ziraat és a VakıfBank vegyen részt az iráni kereskedelmi akcióban.

            A vallomásnak erről az egyenes idézetű mondatáról azonban Semih Idiz, a Hürriyet ismert hírmagyarázója azt írta, hogy „másodkézből”, a volt gazdasági minisztertől származik, s Erdoğan nevét a bírósági tárgyaláson különben is csak ezzel kapcsolatban röviden, mintegy mellékesen említették. A kommentátor úgy véli, hogy az elnök valószínűleg „túl is éli” a Zarrab-ügyet. Az újságíró mindamellett emlékeztet: Törökországban most mindenki izgatottan várja, hogy mi történik majd azokkal, akiket az aranykereskedő megvádolt. Semih Idiz egyben azért (óvatosságból és jövendőbeli hitelességének megőrzése szándékával) nyitva hagyja azt a lehetőséget is, hogy „politikai szempontból döntő fontosságú lesz, hogy milyen ügyesen lesz képes Erdoğan menedzselni ezt az egész folyamatot”…

            A nagy példányszámú török napilap másik vezető szemleírója, Murat Yetkin egyesen lehetségesnek mondja, hogy sokan azok közül, akik túl sokat várnak a pertől esetleg Erdoğanhoz közvetlenül vezethető szálak feltárása tekintetében, a végén feladhatják ezt a hiú ábrándjukat.

            Nagyon is kézzel fogható bizonyítékokra lenne szükség ugyanis, s ezért ha hideg fejjel gondoljuk végig a dolgokat – írja –, az egész ügyből így nem sok kára származhat majd Erdoğannak – szemben bizonyos törökországi és külföldi ellenzéki körök reményeivel. Márpedig ha ilyen bizonyíték nincs, akkor a török közmondás szerint (sok vajúdás után) a hegy egeret szülhet – véli Murat Yetkin, aki szabadon bánt ezzel a szólásmondással, amely törökül így hangzik: Dağ doğura doğura fare doğurmuş, s csak a második, „egeres” felét idézte, a „vajúdásos” elejét nem. Talán még úgy is fordíthatnánk, hogy sok hűhó semmiért. Mi ezt csak nyelvi érdekességként említettük.

            Az azonban már több mint érdekesség, hogy Ahmet Davutoğlu volt miniszterelnök is megszólalt, s kijelentette: mindenkit kihallgatásnak kell alávetni, akire rávetült a megvesztegetés gyanújának árnyéka. Eddig most ő volt az egyetlen olyan tekintélyes kormányzópárti képviselő, aki ilyen határozottan hallatta szavát ebben az összefüggésben – emlékeztet némely török kommentár. A világra nyitott, nagy műveltségű, mélyen hívő muzulmán, öt gyermek apja, aki a politikai tudományok doktora, egyetemi tanár, nemzeti kapcsolatokkal foglalkozó több könyv arabul, németül, angolul és malájul beszélő szerzője, állítólag azért távozott megrendülten tisztéből, mert véleménykülönbség támadt közte és Erdoğan között, amiért utóbbi a „kurd békefolyamatot” megtörve újabb török légi és szárazföldi hadjáratot indított a PKK gerillamozgalma ellen.

            A köztársaság elnöke most a kormányzó AKP parlamenti pártcsoportjának ülésén tömören nemzetközi puccskísérletnek minősítette a New Yorkban folyó Zarrab-pert, amelynek „hangszerelője” ki más lehetne szerinte, mint a fetullahista terrorista Gülen mester… A kormánypárti sajtó zenekara pedig szépen kontráz neki, és – mint a szókimondásáról ismert Yusuf Kanlı publicista megjegyzi –, ez a média folytatja sárdobálását, az igazságügy-miniszter pedig minden úton-módon be akarja bizonyítani, hogy ebben az amerikai perben minden ügyész és bíró Gülen embere.

            Az ilyesfajta megbélyegzésben azonban legmesszebbre az államelnök egy-két párttársa ment: „Törökország felett nem ítélkezhetnek cionista törvényszékek sakálok közreműködésével“ – fakadt ki tweet-üzenetében Zelkif Kazdal képviselő, aki tagja az AKP Központi Határozathozó és Végrehajtó Testületének (MKYK). E testületnek egy másik tagja pedig, Burhan Kuzu a CNN Türk adásában azzal gyanúsította meg Zarrabot, hogy „voltaképpen már kezdettől fogva az amerikai CIA ügynöke lehetett”.

            Pedig az üzletembert korábban még valóságos hősként ünnepelték és magas török kormánykitüntetésben is részesítették az „Iránba irányuló török export és a kétoldalú gazdasági kapcsolatok előmozdításáért”.

            És most változtassunk hirtelen színteret, és egy hatalmas ugrással teremjünk a kelet-törökországi Ağrı városába, amelynek közelében magasodnak a hasonnevű Ararát (törökül Ağrı Dağı) égbe nyúló csúcsai. Ez már részben kurd vidék. Pártjának itteni tartományi kongresszusán elmondott beszédének elején Erdoğan régi stílusában kifejtette: a Zarrab-perrel akarják lejáratni, megbüntetni Törökországot, amiért nem akar az USA kottájából játszani. Ezért küldték Ankara nyakára újra a PKK-t, az Iszlám Állam (ISIS) terroristáit, és legújabban a maguk céljára ezért használják fel az „árulók legfőbb pártjának” elnökét, a Köztársasági Néppárt, a CHP vezérét, aki azt a „rágalmat terjeszti”, hogy a török elnöknek és rokonainak offshore számlái vannak. Állítása szerint Erdoğan emellett végig falazott a török–perzsa aranykereskedőnek sötét olajügyleteihez. A köztársasági elnök emiatt bűnvádi feljelentést tett Kemal Kılıçdaroğlu ellen.

            Beszédében azonban váratlanul – és az utóbbi években a tőle tapasztaltaktól merőben eltérően – úgy pendítette meg a Török Köztársaság egységének problémakörét, hogy országa kurd lakosságához fordult. Mint mondta, a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK „nem képviseli a kurdokat”, s ezt a szervezetet szerinte bizonyos „külföldi körök” önmagukat helyettesítő meghatalmazottként vetik be. S ekkor az elnök azzal a fordulattal élt, hogy Törökországban a „kurdok nem szenvednek elnyomást faji vagy vallási alapon”.

            „Mi egyaránt ellene vagyunk mind a kurd, mind pedig a török fajgyűlöletnek, rasszizmusnak” – hangoztatta az elnök, felelevenítve azt az időszakot is, amikor még szövetségesi viszonyban volt Bassár el-Aszad szír elnökkel: akkoriban minden találkozójukon „rendszeresen felvetettem a szíriai kurdok problémáit…” – jelentette ki.

            Valaha egy rövid ideig valóban egyaránt – legalábbis saját szavai szerint – „szívén viselte” a határon inneni és túli kurdok problémáját. Nevezetes 2005-ös diyarbakıri nagygyűlésén a török vezetők körül elsőként ismerte el „kurdkérdés” tényleges létezését, majd a PKK-val egyeztetve indította el a „kurd békefolyamatot” is, amely magában foglalta a fegyvernyugvást is. Mindez azonban már a régmúlt.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here