Flesch István: Igazi hős volt-e a „sivatag oroszlánja”? – örmény árnyak a homokbuckák felett

            Az ember időnként félve kérdezi: a mai globális lehetőségek villámsebes internetes világában megengedhető és elfogadható-e, hogy még választott politikai vezetők is híjával legyenek kellő történelmi múltismeretnek, megfelelő tájékozottságnak, és emellett még erős szemléleti egyoldalúságban is szenvedjenek?

            De talán már a kérdésfeltevés is hamis. Mert ezeken a „magas szinteken” erről elvben nem is lehetne szó. Hiszen minden kérdés megítélésére ott van a szakértők, tanácsadók széleskörűen képzett illetékes serege. Miért fordulhat elő mégis ilyesmi? Talán nem is ismerethiány a magyarázat, hanem valami egészen más. Mert hát kinek is használhatnak a „kellemetlen” történelmi részletek elkendőzésével, divatos szóval élve „kitakarásával”? Előbb-utóbb mindenre fény derül. Ha otthon nem, hát külföldön. Egy törökországi példát vizsgálva próbálunk most erre óvatosan válaszolni. Ám átütő sikert nem ígérünk…

            Történetünk az Oszmán Birodalom balvégzetű első világháborús kalandjának utolsó éveire, az ifjútörök diktatúra végnapjaira nyúlik vissza. Képzeletben 1916 tavaszán szálljunk fel a birodalom egyik építési büszkeségének számító stratégiai hidzsázi vasút kocsijába. Ha nem pusztít a világégés, és nem robban ki közben az arab felkelés Saríf Huszajn bin Ali vezetésével, aki „Medina emírjeként” az arabok királyának kiáltotta ki magát, akkor a vasútvonal kiépült volna Mekkáig is, és a sivatagi vaspályán nyugodtan és kényelmesen végigpöföghettünk-zakatolhattunk volna a mesés Arábián keresztül. Úgy is, hogy egy kitérővel kicsit még meg is pihenünk Mekkában, a szent városban, majd valamiképpen folytatva kalandos utunkat, mégiscsak befutunk a végállomásra Medinában, a második szent városban. De Mekkában addigra már a lázadó Fejszál emír volt az úr, aki új hatalmát részben Lawrence ezredes erős fegyveres támogatásának köszönhette. A brit tisztet jól megismerhettük A bölcsesség hét pillére című saját munkájából és az Arábiai Lawrence című izgalmas kalandfilmből Peter O’Toole lenyűgöző és felejthetetlen alakításában.

            Ám Medina a konstantinápolyi birodalmi hadvezetés szempontjából akkor még „jó kezekben” volt. Fahreddin pasa, a kemény kezű, vitéz katona a hidzsázi expedíciós erők élén 1916. május 28-án megelőzte a támadni készülő arab harcosokat, és még idejében elsáncolva magát berendezkedett az ostromra. Medina és benne Mohamed próféta síremlékének állhatatos és kitartó védelméről ezekben a napokban úgy emlékezik meg a hivatalos Törökország, mint amely nagyszerűen tükrözte a Fahreddin pasa személyében megtestesült és máig tisztelt kimagasló oszmán-török katonai erényeket. Erre soron kívül az szolgáltatott alkalmat, hogy az Egyesült Arab Emírségekből váratlanul erős szóbeli támadás érte a pasa emlékét, voltaképpen az „oszmán törökség becsületét”, a mai török kormányét is. Ennek a durva diplomáciai összeszólalkozásnak az ismertetésére hamarosan visszatérünk.

            Addig azonban nézzük meg, ki is volt Fahreddin pasa, akit nyugati leírásokban inkább Fahriként említenek, s aki az 1934-es családinév-választási törvény értelmében a Türkkan (Törökvér) vezetéknevet vette fel. Ömer Fahreddin Türkkan az oszmán Ruszcsukban, a mai bulgáriai Ruszében látta meg a napvilágot 1868-ban. Családja az 1878-as orosz–török háború után Konstantinápolyba költözött. Itt osztályelsőként végezte a hadiakadémiát, majd a vezérkari akadémia befejezése után vezérkari századosként kezdte meg szolgálatát. Először jutott ki harctérre az 1911-es líbiai olasz–török sivatagi háborúban, majd 1912-ben bevetették a balkáni háború frontjain. Kitüntette magát a bolgárokkal szembeni védelmi harcokban és Edirne város visszavételekor.

            Az első világháború kitörésekor, 1914-ben hadtestparancsnokként már Moszulban állomásozott. Később kinevezték dandártábornoknak, és áthelyezték Aleppóba a 4. oszmán hadsereg helyettes parancsnokaként. Ezután jutott fel katonai pályafutásának delelőjére: a birodalmat irányító (és a török államot első világháborús véres pusztulásába döntő) triumvirátus egyik nagy hatalmú tagja, Cemal pasa megbízásából meg kellett védelmeznie Medinát. És nemcsak a szent várost, hanem az oda vezető egypályás, keskeny nyomtávú vasútvonalat is, amelyet az arab felkelők éjjel-nappal szinte folyamatosan támadtak. A rajtaütések és szabotázscselekmények elhárítására a pályatest mentén elhelyezett török őrállomások megfogyatkozott helyőrségei mind kevésbé voltak képesek. A török hadtörténetírás adatai szerint a romboló akciók mind jobban szaporodtak, 1917-ben mintegy 130 támadást jegyeztek fel, ezek száma 1918-ra már több százra gyarapodott. 1918. április 30-án, egyetlen napon, összesen 300 robbanószerkezetet helyeztek működésbe a pályatest mentén.

            Fahreddin pasára expedíciós osztaga élén lényegében megoldhatatlan katonai feladat hárult. A támadók sorra birtokukba vették a Medina körüli településeket, és ily módon a sivatag kellős közepén teljesen elvágták a várost hátországától, az utánpótlásától. A pasa katonáival beszorult az erődbe. Megkezdődött az éhezés. Gyötörte őket a szomjúság is, poshadt, fertőzött vizet kellett inniuk, s így betegségek ütötték fel fejüket soraikban.

            A pasa ekkor adta ki híres parancsnoki „útmutatóját” a szöcske- és sáskaevés életmentő fontosságáról. Erről évtizedekkel később, 1976-ban megjelent visszaemlékezéseiben számolt be részletesen egykori hírszerző tisztje, Nâci Kâşif Kıcıman. A szerző, aki később három évet hadifogságban töltött, Miként búcsúztunk Hidzsáztól – Medina védelme című könyvében leírta, hogy miután az ostromgyűrűben ellátmánypótlás nélkül maradtak, a tábornok megparancsolta katonáinak: tessék ráfanyalodni ezekre a rovarokra. Ő maga is jó példával járt elöl, és bevezetésképpen valóságos dicshimnuszt zengett a „szöcskehús” ízletességéről és tápértékéről. Ebből a szempontból még állatorvosi ellenőrzést-vizsgálatot is elrendelt. Ezután pedig legénysége elé tárta e szokatlan és némelyeket bizonyára viszolyogtató eledel elkészítésének több lehetséges módját: főzve, sütve, abálva stb. Receptjeihez kérdés-felelet formájában étvágygerjesztő állattani magyarázatot is fűzött: Vajon miben különbözik a szöcske a verébtől? Csak abban, hogy nincs tolla? De neki is van szárnya és repül. Továbbá növényevő, és a verébhez hasonlóan szemtelen, veszekedős és ingerlékeny. Táplálékát gondosan megválogatja, és csak azt fogyasztja el, ami tiszta. Megeszi még a dohánylevelet és a citromot is. Fő táplálékául szolgál Hidzsaz, Aszir (Délnyugat-Arábia), Jemen és Afrika arab lakosságának. A beduinok egészségüket, életerejüket és mozgékonyságukat a szöcske fogyasztásából merítik. Még a teve és a dromedár is előszeretettel választja eledeléül a szöcskét.

            A könyv szerint Fahreddin szavaiból kiderült, hogy fogyasztása hatékony gyógymód lehet legkülönbözőbb bántalmakra, betegségekre is. Ezek sorában megemlítette a reumatikus és ízületi fájdalmakat, a kimerültség okozta általános gyengeséget és az aranyeret. Az emlékiratíró szintén beszámol arról, hogy Fahreddin pasa főhadiszállásán „csaptak egyszer egy nagy rovarsütést”. A szöcske sütve igen ízletesnek bizonyult, jó étvággyal fogyasztották. Sőt jobban ízlett, mint korábban, amikor még volt, a marhanyelvkonzerv, amellyel már amúgy is torkig voltak. Most a „sivatagi szárnyas” mellé feltálaltak olívaolajjal és citromlével megöntözött ínycsiklandó salátát is…

            Fahreddin pasa expedíciós erői kitartottak a végsőkig, sőt – ha mondani lehet – még tovább is. Több mint két éven át dacoltak az ostromlók túlerejével. Amikor pedig az Oszmán Birodalom összeomlott, és vereségét elismerve a Lemnosz szigeti Mudroszban egy hadihajó fedélzetén 1918. október 30-án aláírták a fegyverszünetet, Fahreddin pasa nem hagyta magát a kész tények elé állítani: elutasította a fegyverletételt, és a megadást sürgető otthoni felszólítás ellenére még 72 napig védelmezte Medinát. Konstantinápolyból ekkor „elmozdították”, és helyére Ali Najib ezredest állították. A fővárosi katonatiszt alkudozni is kezdett a győztesekkel, de a britek és arab szövetségeseik minden hivatalos tárgyalás feltételeként ragaszkodtak ahhoz, hogy Fahreddin pasának meg kell adnia magát. Az ezredes végül belement abba, hogy az ellenségnek kiszolgáltatja oszmán tiszttársát.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here