Flesch István: Egy vallomás jegyzőkönyve – egy börtönlevél – „Kurdisztán, az elfeledett hadszíntér”

            A legújabb jelentések szerint súlyos munkaerőhiány hátráltatja az ügyintézést a török igazságügyi intézményekben. A letartóztatási hullám következtében ugyanis, amely a tavaly nyári katonai puccskísérlet leverése után indult el, oly mértékben felszaporodtak a bírósági perek, hogy számos letartóztatottnak az átlagosnál sokkal tovább kell várnia, míg egyáltalán bíróság elé kerül. Ez történt Emre Soncan újságíróval is, aki egyike a török sajtó még mindig mintegy 160 börtönben tartott „képviselőjének”. Az ellenzéki, majd hatóságilag kormánybaráttá átváltoztatott Zaman című, nagy példányszámú napilap korábbi ankarai irodavezetője, még korábban a konzervatív Star és a CNN Türk munkatársa nyolc hónap múltán kapott először lehetőséget arra, hogy törvényszék előtt védekezzék. Még szerencsésnek is mondhatta magát, mert némely rabtársa már évek óta vár ilyen pillanatra.

            A saját ügyében előadott védőbeszédét valamilyen úton-módon megszerezték vele szolidaritást vállaló török kollégái a németországi Deutsch-Türkisches Journal hírportálnál, s teljes terjedelmében nyilvánosságra hozták. Mi most ebből az általuk közölt hosszú védőbeszédből közlünk néhány jellegzetes szemelvényt a dtj-online.de oldaláról.

„Tisztelt Bíró Úr! Igen tisztelt törvényszéki tagok! Akartak már Önök valaha is meghalni? Mert én igen, én már akartam! Méghozzá azon az éjszakán, amikor tizenhármunknak kellett hálnunk egy olyan zárkában, amely eredetileg csak három fogoly számára volt méretezve! – kezdte mellbevágó védőbeszédét Emre Soncan. – A vizsgálati fogság után más újságírókkal együtt szállítottak át a börtönbe. A börtöncellát, ahol szorongtunk, vesztegzárnak, karanténnak nevezték. Az első éjszakán az ágyra vetettem magamat, miután előzőleg szörnyű dolgot műveltek velünk, de amiről itt nem óhajtok szólni. Dante az Isteni színjátékban úgy nevezi a 35. életévet, mint az emberélet útjának felét. Én éppen 35 éves voltam, és életemben először azért fohászkodtam Istenhez, hogy meghalhassak. Ó, Uram, ma éjjel vedd el tőlem az életemet, hogy ne kelljen megérnem a reggelt! Mert azt gondoltam – folytatta –, hogy ez a világ egy másik bolygó pokla lett. De amidőn reggel mégiscsak felébredtem, tudatára ébredtem, hogy minden új nap új reménnyel kecsegtet. Amíg lélegezhetek, nem szabad elbúcsúznom az élettől – így győzködtem magamat. Azzal a szándékkal érkeztem erre a helyre, hogy tántoríthatatlanul kitartok nézeteim, meggyőződésem mellett, s addig védekezem, amíg csak nem győz az igazság. Egész életemben mindig valaminek a pártját fogtam. Mindig az élet, a szabadság, a demokrácia és az igazságosság mellett foglaltam állást.”

            De – mint említette – soha nem lett tagja valamilyen szervezetnek, vallási közösségnek, rendnek vagy ideológiai egyesületnek. Csak az újságírók szövetségének volt tagja, de ezt is nagyon megbánta, mert a szövetség nem törődött kellőképpen a bebörtönzött újságírókkal, és nem is védelmezte megfelelően jogaikat.

            Mint emlékeztetett, hivatása gyakorlásának 12. évében hirtelen letartóztatták azzal a váddal, hogy tagja egy „felfegyverzett terrorszervezetnek”. Cselekedték ezt pedig annak ellenére, hogy egyetlenegy erőszakos cselekmény elkövetését sem lobbantották szemére. Viszont korlátozták jogát látogatók fogadására, a védőivel való megbeszélésekre, telefonhasználatra, könyvek kívülről való beszerzésére. A börtön belső udvara felett láthatták az égnek egy darabját, de most már ettől is megfosztják őket, úgy látszik, ez már túl sok volt a nekik juttatott szabadságból…

            Emre Soncan ezek után idézte Albert Venn Dicey híres brit alkotmányjogászt, aki a Bevezetés az alkotmányjog tanulmányozásába című, 1885-ben közreadott alapművében megállapította: csak olyan személy ellen lehet bírósági pert indítani, aki megszegett egy törvényt. „Önök jobban tudják, mint én – jelentette ki az újságíró –, hogy ez a jogállamiság alapja.” Következésképpen sem kormányok, sem az igazságszolgáltatás tagjai nem büntethetnek meg embereket csak azért, mert cselekedeteik vagy véleményük nem egyezik az ő személyes ízlésükkel. „Ez a mostani, 21. századi vádirat, amely most Önök előtt fekszik, nagyon távol áll az említett 19. századi jogfelfogástól. A tisztelt Çağlak államügyész úr ugyanis azzal vádol, hogy véleménynyilvánításaim bűncselekményt valósítanak meg. De hiszen ő maga követi el a legnagyobb bűncselekményt azzal, hogy egyáltalán ezt állítja. Ám a tisztelt államügyész úr figyelmen kívül hagy valamit: vélemények és eszmék golyóállók és nem férnek be börtöncellákba. Mindig szökésben vannak…”

            Védőbeszédének utolsó szavait szintén szó szerint idézzük:

            „Tisztelt Bíróság! Önök előtt nem egy terrorista áll. Önök előtt olyasvalaki áll, aki soha még csak a közelébe sem lépett terrornak, erőszaknak és gyűlöletnek. Önök előtt egy ízig-vérig újságíró áll. Mostantól fogva az Önök kezében a döntés. Az én lelkiismeretem tiszta. Egy napon a történelem felment engem, mert sohasem léptem át az újságírás kereteit. Mert soha nem tiportam sárba hivatásom méltóságát. Igen, egy napon a történelem fogja kimondani felmentő ítéletemet, mert szabad gondolataimat soha nem vittem vásárra a rabszolgapiacon. Tisztelt Bíróság! Beszédemet annak kifejezésével végzem be, hogy bízom lelkiismeretük szerinti döntésük igazságosságában. Egyben követelem felmentésemet”.

            A sajtószabadság önkényes korlátozásának tárgyában napvilágra került egy másik sokatmondó kordokumentum is.

            Az amszterdami központú ANF kurd sajtóiroda nyilvánosságra hozta azt a levelet, amelyet Meşale Tolu német újságíró küldött a törökországi Bakırköy női börtönéből. Ebben kérte a nemzetközi médiát és közvéleményt, hogy vállaljon vele szolidaritást. Mint török nyelvű levelében emlékeztetett, amelyet angolul és kurdul is is közöltek, őt is ugyanúgy megvádolták Németország javára kifejtett kémtevékenység folytatásával, mint a szintén letartóztatott és fogva tartott Deniz Yücel német–török kettős állampolgárságú Die Welt-tudósítót.

            „Németországban születtem, s ottani tanulmányaim során tanárnak készültem – írta. Törökországban a baloldali ETHA hírügynökség riportereként s fordítóként és tolmácsaként dolgoztam. Úgy véltem, hogy a szabad sajtó törökországi hagyományainak keretei között működhetem. Ezt hihettem egészen addig, amíg április 30-án éjjel le nem tartóztattak előzetes őrizetbe vétel címén.

            Tehát annak a május elsejének az előestéjén, amely a munkásosztály egységének, szolidaritásának és küzdelmének ünnepe. Váratlanul támadtak rám saját házamban. Férjem, Çorlu, hasonló sorsra jutott már korábban, amikor letartóztatták néhány nappal a népszavazás előtt. Ugyanaz az államügyész rendelte el az én letartóztatásomat is. Noha tudták, hogy egyedül vagyok otthon kétéves gyermekemmel, erőszakkal hatoltak be a lakásba. A rendőrség különleges műveleti osztályának emberei rögtön a földre parancsoltak. A zajra fiam felébredt szobájában, és sírni kezdett. Nem engedték meg, hogy felálljak, és megnyugtassam a gyermeket. Egy rendőr ment be a szobájába, fegyverrel a kezében. Hiába kérleltem őket, hogy legyenek tekintettel rá. Rövidesen teljesen feltúrták a házat. Máig sem értem, hogy miért törtek be egy olyan házba, ahol egy nő egyedül él gyermekével, és mit akartak megtalálni.

            Mégis sejtem, hogy nem amiatt váltam célponttá, mint amit megalapozatlanul állítanak rólam. Az igazi ok, hogy a szocialista média számára dolgozom, amely az állami cenzúrával szemben védelmezi az információhoz való szabad hozzájutás jogát. A török kormány még nem érte el a célját azzal, hogy betiltott ellenzéki újságokat, tévé- és rádióállomásokat. Támadásait most újságírók, írók és karikaturisták bebörtönzésével folytatja. E támadások kiterjesztése közben engem hatnapos őrizet után május 6-án letartóztattak.

            Ám tévednek, ha azt gondolják, hogy letartóztatásunkkal el is némíthatnak. Mi, újságírók, nem hallgatunk, éppoly kevéssé, mint ahogy minden nyomás ellenére nem hallgatott el a DIHA hírügynökség, valamint több napilap, a Cumhuriyet, az Özgür Güindem, a BirGün és az Evrensel sem. Jóllehet a kormánybarát média semmibe veszi a bebörtönzött újságírókat, az a sajtó, amely védelmezi a nép jogát a tájékozódás szabadságához, továbbra is közösen, egymást támogatva lép fel. Ez a remény éltet engem letartóztatásom óta.

            Egyike vagyok annak a 159 újságírónak, akiket fogva tartanak Törökországban. Kétéves fiammal megalapozatlan állítások és irreális vádak miatt vagyok börtönben. Ha fiam egykor már képes lesz megérteni ezt a helyzetet, el fogom neki mondani, hogy szabadságunktól azért fosztottak meg, mert védelmeztük ezt a szabadságot.

            Elképzelhetitek, hogy a börtönből nézve még fontosabbnak látszik a cenzúra felszámolásáért vívott küzdelem. Ezért úgy érzem, hogy számíthatok a helyzetem iránti megértésetekre, és arra, hogy ügyemet napirenden tartjátok. Reménységgel és ellenállással: Meşale Tolu Çorlu, Bakırköyi Női Börtön, Isztambul.”

            Tolu asszony nem csalatkozott reményeiben, mert Európa több országában feliratos táblákkal kisebb-nagyobb embercsoportok vonultak utcákra a török születésű baloldali német újságírónő védelmében. Az ANF kurd hírügynökség összesítő jelentése szerint ilyen tüntetést tartottak az isztambuli Kadıköy negyed egyik örmény temploma előtti téren, a svájci Lausanne Saint-Laurent-templománál, a Neuchatêl kantonbeli La Chaux-de-Fonds város vasútállomásán és Bázelban.

            Ugyancsak rokonszenvtüntetés volt Meşale Tolu mellett Németországban, így Mannheim főpályaudvarán, Stuttgartban és Majna-Frankfurtban. Ezzel egy időben Európa számos városában vonultak fel ott élő kurdok a sajtószabadság védelmében, egyúttal tiltakozva amiatt, hogy felszámolás fenyegeti az Eutelsat által működtetett kurd Stêrk és Ronehȋ tévéadókat. Ilyen megmozdulásokról adtak hírt Brüsszelből, Torinóból, Firenzéből is.

            A török igazságszolgáltatást azonban korántsem csak a politikai baloldalról érik súlyos bírálatok Törökországban. Legújabban botrányos jogi esetek sorozata után sorompóba állt annak az oldalnak a sajtója is, amely a mi fogalmaink szerint talán konzervatív polgárinak lenne nevezhető. Vezető újságja, a nagy példányszámú Hürriyet szinte egyszerre emelte fel szavát a baloldali-kemalista érzelmű Cumhuriyettel.

            Előbbi napilap ismert szemleírója, Murat Yetkin a napokban kifogásolta, sőt köznevetség tárgyává tette, hogy a török AKP-kormány a bíróságokon egyes esetekben alig leplezetten részlehajló gyakorlatot folytat. Vagyis az egész földrajzi környezetét izgalomban tartó katari válság kellős közepén a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja azzal volt elfoglalva, hogy elsimítson egy olyan válságot, amelyet szinte rossz tréfába illő módon maga okozott. Az ügy a török politikatörténetbe egykoron majd feltehetően a politikai „nagyfejűek vejeinek” eseteként fog bevonulni. Török állami vezetők ugyanis a látszat szerint többször befolyást gyakoroltak bíróságokra, hogy közeli rokonaik javára ítélkezzenek.

            Például a bíróság hirtelen szabadlábra helyezte a nagy hatalmú isztambuli főpolgármester, Kadir Topbaș vejét, mégpedig azon az alapon, hogy orvosai szerint epilepsziában szenved. Ezt a vőt azért küldték börtönbe a meghiúsult 2016-os puccskísérlet után, mert vezető állást töltött be egy gülenista üzleti érdekeltségnél. Ezt a vállalkozást Erdoğanék korábban „kedvelték”, de miután szakítottak a tengerentúli emigrációban élő muzulmán emberbarát, hittudós és prédikátor „terroristáinak hálózatával”, feketelistára tették.

            Erre azonban már a kormányt egyébként sokban támogató szélsőjobboldali ellenzék is morogni kezdett: a Nemzeti Cselekvés párjának (MHP) elnöke „fájlalta a dolgot, mert bántja a nép igazságérzetét”. A Köztársasági Néppárt (CHP) már keményebb volt. Vezére kijelentette, hogy a háttérből nyilvánvalóan a kormány intézkedett, Szerinte ugyanis ugyanúgy, ahogy az említett „vő szabadult orvosi lelet alapján”, százával lehetne kiengedni olyan foglyokat, akik nálánál sokkal betegebbek…


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here