Flesch István: Egy nem meggyőző „elnöki győzelem” és ami utána következhet

            A vaskézzel kormányzó Atatürk vagy Atyatörök, ahogy Mátyás király című könyvében Bajcsy-Zsilinszky Endre hű fordításban nevezte, maga is megszüntetett egyszer egy ellenzéki politikai pártot. Csakhogy annak megalapítását maga kezdeményezte, s egyik legjobb barátjára, régi harcostársára bízta. Az volt a szándéka, hogy némileg ily módon vezesse le a harmincas évek elején a részben a korábban ellene előkészített merénylet, valamint az azt követő súlyos megtorlások és tisztogatások, részben a gazdasági válság nyomán is felgyülemlett belpolitikai feszültséget. Fel akarta rázni a letargiába süllyedt török társadalmat. Amikor azonban kiderült, hogy az ötlet „túl jól sikerült”, s az ellenzéki tömörülés túl sok választót vonz magához, az elnök döntött: a Szabadelvű Köztársasági Párt (SCF) működését megszüntette. Ezzel véget is vetett a „demokráciával való kísérletezgetésnek’”, kiábrándult, megviselt barátját, Ali Fethit pedig, aki addig a pártot vezette, Londonba küldte nagykövetnek…

            Recep Tayyip Erdoğan azonban soha nem tűrte, hogy hivatali idejének államirányítási gyakorlatát szembeállítsák a köztársaság első elnökének politikai örökségével. Nemritkán hivatkozott is a török nemzet által Nagy Vezetőként, törökül Büyük Önderként tisztelt elődjére. Erre azonban most rá is kényszerült egy különös közjáték során a népszavazási kampány idején. A legolvasottabb német napilap, a Bild ugyanis kétnyelvű szalagcímben állította, hogy maga Atatürk is „nem”-et mondott volna az alkotmányos népszavazáson. Ezt a gondolatot az újságnak nyilatkozva voltaképpen az Esseni Egyetem Törökország-szakértője fejtette ki. Burak Çopur véleményét azzal indokolta, hogy Atatürk ragaszkodott ugyan a tekintélyelvűséghez, de nem volt totalitárius. Amikor Erdoğant március 27-én ezzel szembesítették több tévéállomás közös adásában, azzal vágott vissza, hogy éppen ellenkezőleg. „Ha Atatürk feltámadna, ‘igen’-t mondana az általunk előkészített alkotmányjogi szabályozásokra – vélekedett az államfő. Általában úgy cselekedett, ahogy mi is cselekedni szándékozunk, mert maga is hasonló problémákkal viaskodott, és szintén szenvedett kettősségektől.”

            Ez a „kettősség“ Erdoğan szerint arra vonatkozott, hogy Atatürk és miniszterelnöke, İsmet İnönü később több kérdést másképp látott, s ez viszályt okozott kettőjük között. Aztán egy más ügyben keletkezett összeszólalkozásuk után – a kormányfő állítólag szóvá tette, hogy „felülről páholyból dirigálnak neki” – az elnök 1937 októberében menesztette miniszterelnökét, egykori harctéri bajtársát és szívbéli barátját. Helyére Celal Bayart nevezte ki. Erről az incidensről Erdoğan nem ejtett szót, ő csak homályosan arra célzott, hogy vita támadt közöttük a Dersim, a mai Tunceli tartományban kirobbant kurd felkelés leverésének, valamint a déli Hatay tartomány Francia-Szíriától való visszaszerzésének kérdésében. A vita mibenlétét azonban egyáltalán nem taglalta.

            Az alevita kurd törzsek által lakott Dersim hegyvidékén a harmincas évek közepén a területi átszervezés, kitelepítések, katonai kormányzó kinevezése és rendkívüli állapot bevezetése kiváltotta a lakosság tiltakozó mozgolódását, amely 1937 tavaszán fegyveres rajtaütésekbe csapott át török csendőr- és katonai alakulatok ellen. Az év nyárutójáig a nagy túlerőben lévő török katonaság megtörte a lázadók ellenállását. A felkelés vezetőit kivégezték.

            İnönü kormányfő szeptemberben parlamenti beszédében ezért már szükségtelennek mondotta új hadműveletek megkezdését. Némely török források szerint azonban ezzel a „határozatlan” és „tehetetlenségről árulkodó” magatartásával a kormányban alulmaradt azokkal szemben, akik a rebellis tartomány „még példásabb megbüntetését”, népének „szigorú megfenyítését” szorgalmazták. Nem utolsósorban ez vezetett kényszerű távozására. Az új miniszterelnök 1938 júliusában már be is bejelentette általános „tisztogató és üldöző” akciók megindítását, miután az év eleje óta ismét fellángolt a kurd ellenállás.

            Miközben a halálosan beteg Atatürk már utolsó hónapjait élte, Bayar beváltotta ígéretét. Dersim „megtisztítását” vadállati kegyetlenséggel hajtották végre, mérges gázt is bevetettek. Egész kurd törzsek, falvak pusztultak el. Tízezreket telepítettek át, üldöztek el más vidékekre. E szörnyűségek emléke, amelyekről egyszer Erdoğan is beszélt, s a török állam nevében az ottani alevi lakosság bocsánatát kérte, napjainkig elevenen él a kurdok körében.

            Talányos azonban, hogy az elnök miért tért ki egyáltalán – még ha nagyon burkoltan és érintőlegesen is – Atatürk és İnönü szembenállására, ha az okokat nem fejtette ki. Tehát nem említve meg, hogy itt állítólag szerepet játszott az anyai ágon kurd ősökre visszatekintő İsmet İnönü akkor erősen vitatott különvéleménye arról, hogy a dersimi kurdok ellen nem szükséges újabb hadművelet. Lehetséges, hogy tudat alatt saját volt miniszterelnöke, Ahmet Davutoğlu sorsa járt a fejében, akinek némely török sajtóértesülés szerint szintén „kurdügyben” kellett távoznia. Szenvedélyesen ellenezte ugyanis a délkelet-törökországi új hadjáratot, amelyet az elnök a török–kurd béketárgyalások megszakadása után indíttatott megkettőzött katonai erővel… S amely most is tart.. Atatürk idejében azonban – İnönü távozása után is – megmaradt külön a kormányfői méltóság, amely most az új alkotmányjogi elrendezésben megszűnik.

            A nagy török államalapító vitáik ellenére is mindvégig nagyon megbecsülte és tisztelte barátját, s halálos ágyán, amikor már beszélni sem tudott, e szavakat írta le neki: „Én cseppet sem haragszom rád, ma is te vagy az én legjobb barátom és testvérem.”

            Ami pedig az Erdoğan által szintén felhozott „hatayi ügyet” illeti, itt is az történt, hogy İnönü, a hűséges régi barát igyekezett visszatartani Atatürköt egy esetleges meggondolatlan erőszakos lépés megtételétől, így itt is a politikai józanságot képviselte. Az úgynevezett alexandrettai szandzsák, a mai İskenderun kerülete és Antakya városa az első világháború után a szíriai francia mandátumterület része lett vegyes nemzetiségű, túlnyomórészt török lakossággal. A török államfő egyszerre nemzeti és személyes ügyének is tekintette az úgynevezett Nemzeti Egyezmény megszabta határokon belül fekvő egykori oszmán terület visszaszerzését hazájának. Ilyen irányú hivatalos igényét 1936 novemberében meg is hirdette a nemzetgyűlésben. 1937 januárjában a sajtóban megjelentetett közlemény szerint Törökország megvédelmezi jogait, és ha „becsülete megköveteli”, akkor nem riad vissza a hadba lépéstől sem… Ekkor lépett közbe İnönü, s viharos vitáktól kísért kormányülésen megígértette az államfővel, hogy tartózkodni fog katonai akcióktól. Utóbbi megtartotta adott szavát.

     Atatürk novemberben, a miniszterelnök októberi távozása után, még tüntető látogatást tett a szíriai határ közelében fekvő Adanában és Mersinben. A Franciaországra gyakorolt diplomáciai nyomás aztán magától is meghozta gyümölcsét. Párizs, az Európában egyre fenyegetőbb német veszély hatására is, sorozatos engedményeket tett. 1938 júliusában török katonaság vonulhatott be a szandzsákba, választásokat tartottak, majd 1939 júniusában Franciaország átengedte Törökországnak az addig népszövetségi határozat alapján „önálló entitást”. Hatay parlamentje június 29-én megszavazta az anyaországgal való egyesülést. Atatürk már nem érhette meg álma valóra válását.

            Erre az „Atatürk nem-et vagy igen-t mondana-e” mottójú vitára felfigyelt Murat Yetkin, a Hürriyet tekintélyes szemleírója. Elsősorban azt tartotta érdekesnek, ahogy amikor Erdoğan érvelésében kiállt az első török köztársasági elnök képzeletbeli feltételezett igen-je mellett, népszerű nevén nevezte őt. Egészen a legutóbbi időkig ugyanis – így a hírmagyarázó – Erdoğan nem gyakran emlegette az Atatürk nevet, helyette inkább a Gazi Mustafa Kemalt használta, vagyis annak a nemzeti hősnek a nevét, aki a török függetlenségi háború vezéreként kiverte országából a betolakodókat. Ezt Murat Yetkin azzal magyarázza, hogy a konzervatív iszlám hagyomány Törökországban idegenül szemlélte, hogy a nagy névreform idején az elnök 1934-ben felvette az Atatürk, vagyis a „törökök atyja” családnevet. Ennek a muzulmán hagyománynak a letéteményesei mindig is bizonyos távolságot tartottak Atatürktől, akinek elismerték ugyan hervadhatatlan hadvezéri érdemeit, de nem értettek egyet a kalifátus megszüntetésével, az állam és a vallás különválasztásával, s általában a szigorú szekularizmus alapjára épített kormányzással.

            A híres újságíró jó jelnek tartja, hogy az AKP-ban a mostani politikai kampány közben mind inkább tudatosult Atatürk nevének vonzereje. Pedig nem is olyan régen az illetékes minisztériumban még köznevelési vita támadt arról, hogy a tankönyvekben nem kellene-e szűkíteni az Atatürkről szóló szövegeket. „Ha az ‘igenek’ kampányában kezdett megjelenni az arra való hivatkozás, hogy Atatürk a szekularizmus és a nemek közötti egyenlőség jelképe, akkor ez csakis azt jelentheti: ez valóságos társadalmi igény” – vonta le következtetését a Hürriyet kolumnistája.

            De az igazán nagy kérdés az, hogy vajon milyen távlati következtetést von le ebből maga a legfőbb illetékes, Erdoğan. Levonja-e ugyanezt a következtetést? És főképpen mérlegeli-e kellőképpen, hogy szinte egész „Kurdisztán” harsogó nemet mondott az ő kibővítendő elnöki hatalmára? Mert afelől változatlanul senkinek nem lehet semmiféle kétsége, hogy a kurdkérdés Törökország legnagyobb megoldandó problémája.

            A kurdok, ahol csak tehették, elmentek szavazni, minden megfélemlítés ellenére. Úgy, ahogy ezt Ziya Pir, Diyarbakır város HDP-képviselője megjósolta. Abban a nagy fényképes beszámolóban nyilatkozott, amelyet az angol rádió török adása, a BBC Türkçe kelet-délkelet-törökországi tudósítója, Hatice Kamer asszony készített közvetlenül a szavazás előtt. „Cizre, Sur, Şırnak és más városok felperzselését, elpusztítását az emberek nem felejtették el, s elmennek szavazni, hogy nemet mondjanak” – mondta Pir. A képviselő megemlített még valamit: az emberek nem fogadják el azt a hivatalos állítást, miszerint egy kurdból bármi lehet Törökországban. Persze kurdból válhat államfő vagy miniszterelnök is, de nem kurd identitással, nem mint kurd, tehát kinyilvánított kurd nemzetiségűként. Ezen is változtatni kellene, hogy akár ezekben a méltóságokban is lehessen kurd önazonosságú személy – jelentette ki.

            A külföldi média által felvázolt kép azért nem egyértelmű. A The New York Times egyik riportjában egy megözvegyült többgyermekes kurd asszony kegyetlen sorsáért, férje elvesztéséért, erőszakos haláláért a PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt fegyveres terroristáit kárhoztatta. Nyilvánvalóan nincs egyedül.

            Jelenleg megjósolhatatlan, hogy változik-e valami, hogy a kurdok ellen Törökországban és Észak-Szíriában hadakozó Erdoğanban egyáltalán felülkerekedik-e a józan belátás, és ha igen, mikor. Teljes megelégedettséggel, kellő önbizalommal tölti-e el a választási győzelem ahhoz, hogy újítson, kezdeményezzen, jobb, megfelelő irányba fordítsa el a kormánykereket – annyi okozott szenvedés és viszály után. Lehet, hogy érlelődik már benne a felismerés, hiszen látszólag elérte, amit akart. S ilyen hatalommal egy kézben már megengedhet magának nagylelkű, önzetlen, hogy ne mondjuk, nemes cselekedeteket. Például az ellenzék, sőt valódi és vélt ellenségek irányában.

            Egyelőre még nem észlelhető ilyesmi, de talán még korai is lenne ilyesmit feltételezni, igényelni. Legalábbis a szavazás előtt a hivatalos török média a kurdlakta vidékekről 33 PKK-partizán ártalmatlanná tételéről, valamin 414 gerilla letartóztatásáról adott hírt. Az elnök maga pedig arról beszélt, hogy miután Észak-Szíriában el-Báb helységnek az ISIS terroristáitól való megtisztításával befejezőzött az Eufrátesz Pajzsa koalíciós hadművelet első szakasza, „Törökország más területeken készül újabb katonai bevetésekre terrorista csoportok ellen. Védelmi minisztere, Fikri Işık pedig büszkélkedett: meghiúsították a kurd népvédelmi alakulatoknak, a YPG-nek, vagyis a terrorista PKK „helyi lerakatának” az álmát, hogy egybefüggő övezetet alakíthassanak ki az észak-szíriai kurd kantonokból…

            Három nappal a népszavazás előtt az ARA hírügynökség azt jelentette, hogy az Aleppótól északnyugatra fekvő Afrin térségében – válaszul a török fegyveres erők számos halálos áldozattal és sok ember sebesülésével járó korábbi támadására – a YPG harcosai tűzcsapást mértek a török hadsereg állásaira a szíriai–török határ mentén. Két török katonai gépjármű megsemmisült, több török katona meghalt – jelentették kurd források.

            Törökországban – szintén még a népszavazás előtti napokban – folytatódott a Gülen-mozgalom terrorizmussal vádolt állítólagos „szekértolói” elleni hajsza. Az Aktifhaber hírportál közlése szerint a bíróság súlyos ítéletekre készül a kormány által már korábban lefoglalt és AKP-pártivá “egyenirányúsított” Zaman című volt gülenista napilap korábbi munkatársai ellen. Közöttük van Orhan Kemal Cengiz ügyvéd, újságíró és világhírű emberi jogi aktivista, valamint 29 társa. A tavalyi katonai puccskísérletben való közreműködéssel vádolják őket. Büntetésük akár „háromszoros életfogytiglan” is lehet.

            Mindezek nem jó előjelek. Tény azonban, hogy a felsorolt események még korábbiak. Ezért remélni lehet, hogy a népi támogatással most aládúcolt, bár semmiképpen sem meggyőző szilárdsággal megerősített ankarai Fehér Házban a Török Köztársaság elnöke és szakértői csapata kiterjedt és mélyenszántó analízisnek veti alá a tapasztaltakat. A stratégiai-taktikai elemzés mindig is erős oldala volt Recep Tayyip Erdoğannak. Ezt 2003 óta többször bebizonyította. Most kiváltképp itt az ideje, hogy valóban újra bizonyítson. Tét még soha nem volt ekkora. Egy nyolcvanmilliós ország reményteljes jövőjének szavatolása függ attól, hogy képes lesz-e a megkerülhetetlen politikai módosításokra, sőt némely vonatkozásban kifejezett irányváltásra. Mindenekelőtt a kurdpolitikában.

Flesch István – Türkinfo

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here