Flesch István: Egy bátor török „Twitter-kapitány”, aki kitart a vártán az ostromlott médiában

Az isztambuli híres Taksim tér addig külföldön alig ismert Gezi parkjában 2013 májusának végén ártatlan környezetvédelmi és tájmegőrző ülősztrájk ifjú résztvevőire érthetetlenül és brutálisan rátámadt a rendőrség. A környezetvédők csendes mozgalma emiatt országos tiltakozó mozgalommá terebélyesedett, addigra azonban már a törökországi demokratikus vívmányok, a gyülekezési és szólásszabadság védelmében. Az erőszak erőszakot szült, voltak már halottak és sérültek. A külvilág is felfigyelt.

Elgin Önder és barátai számára mindez egyik napról a másikra megalapozta Twitter-forradalmukat. Hogyne alapozta volna meg. Hiszen a hatósági önkénnyel való szembefordulás és tömeges tiltakozások napjaiban az emberek, főleg az ifjabb nemzedékek tagjai ezrével fordítottak hátat a kormány által „egyenirányúsított”, gúzsba kötött tévéknek, rádióknak, újságoknak, és helyettük – szavahihető hírforrásokat keresve – a „másik médiából” tájékozódtak. A hírközlési mulasztás és bűnös nemtörődömség iskolapéldáját – mondjuk úgy, hogy világrekordját – akkor szolgáltatta világ csúfjára a CNN Türk tévéállomás, amikor a tüntetések forrpontjának idején a sarki hidegek világából mutatott képeket: a pingvinek életéről sugárzott természetfilmet… Ilyen körülmények között ekkor futott fel gyorsan és széles körben megbecsülten a 140journos Twitter-portál. A május végi tüntetések kezdetétől mintegy fél hónap alatt a náluk hiteles információt keresők száma nyolcezerről harmincezerre duzzadt, s háromfős kezdeti csoportjuk taglétszáma országosan tájékoztatást szervező önkéntes állampolgári „levelezők” kétszázötvenes taglétszámú baráti körévé bővült. Isztambulban például közéjük tartozott a 22 éves Can Pürüzsüz, maga is történészhallgató, aki a tüntetések idején ontotta helyszíni beszámolóit, tweetjeit, valamint fotók sokaságát.

Mint az Elgin Önder csoportjára elsőként felfigyelő külföldi újság, az amerikai Time magazin tudósítójának, Piotr Zalewskinek kifejtette, azért csatlakozott a csoport önkéntes tudósítóinak együtteséhez, mert megragadta a Twitter-portálon megjelenő írások tárgyilagos hangvétele, a pontos tényekhez, a jellegzetes részletekhez való szigorú ragaszkodás. „Nagy felelősséget vállaltak, hiszen a jelen történelmét írják” – mondta a lapnak a leendő történelemtudós.

A Gezi parki események sűrűjében, majd az egész országra átterjedt tiltakozó mozgalom hatására a törökországi Twitter-használók száma egy hónap alatt 1, 8 millióról 10 millióra nőtt, s Elgin Önder is pillanatok alatt 40 ezer újabb hírkövetőjének örvendhetett. Míg a Gezi parki ifjak zendülése előtt Önderék havonta mintegy 400 tweet-üzenet érkezését jegyezték fel, addig a rendőrroham és a reá adott határozott választ követően ez a szám gyorsan megötszöröződött.

A fiatal isztambuli „Twitter-forradalmárok” már olyan szilárdan megvetették a lábukat a közösségi médiában, hogy már nem szeghették kedvüket újabb nehézségek sem. Pedig ilyenek jócskán tornyosultak előttük. Például miután a kormányzó AKP 2015 júniusában a parlamenti választásokon elvesztette az abszolút többségét, Erdoğan nem hagyta annyiban a dolgot, sikerült új választásokat kiíratnia, amelyeken ismét diadalmaskodott. Ezután a török társadalomra még inkább ránehezedett a hatalmaskodó államfő súlyos keze: egyre jobban megszorongatta az ellenzéket, szaporodtak a letartóztatások, s bekövetkezett a legrosszabb: közvetlenül a végleges megállapodás előtt semmisnek nyilvánította az eddigi közeledési eredményeket, a PKK-val való fegyvernyugvási egyezséget, s szárazföldön és levegőben újra bevetette haderejét ellene.

Ezt a fordulatot kezdetben megsínylette a 140journos is. Önkéntes állampolgári levelezői egyre többet kockáztattak azzal, ha a hatalomra nézve kedvezőtlen híreket, érzékeny információkat adnak tovább isztambuli központjuknak.

Elgin Önder azonban barátaival, tanácsadóival erre is megtalálta a választ: világhálós Twitter-oldalát – túllépve a lelkes és szorgalmas önkéntes levelezők hálózatán – elsősorban kisebb kétszámú hivatásos szakemberek hozzáértésére bízta. A médiavállalkozásban nagyot léptek előre: létrehozták multimédiás állomásukat. Videókat forgalmaznak, főként a You Tube-on, cikkeket jelentetnek meg a Facebookon és a Twitteren, de élnek olyan más internetes platformok lehetőségeivel is, mint amilyen a Medium, Whatsapp, Snapshot, Periscope és Tinder. Márpedig az itt megjelenő híreket az érdeklődők akár százezerszámra is megosztják. Bár a nyugat-európai közvélemény általában jól tájékozott a törökországi sajtószabadság erős megnyirbálása, szókimondó, rendszerkritikus újságírók üldözése felől, voltaképpen csak a közelmúltban ismerték fel, hogy Törökországban kiépült, sokszínűvé és hatékonnyá vált egy második médianyilvánosság, amely szabadelvű, történelemtudatos, világra nyitott, nem utolsósorban pedig bátor. Márpedig abban, hogy egy ilyen új médiavilág kialakulhatott, úttörő szerepe volt a 140journos vállalkozóinak.

Most már meghajtotta előttük a tisztelet és elismerés zászlóját a sajtószabadság globális és országonkénti helyzetét vizsgáló tekintélyes amerikai szervezet, a Freedom House. Aztán méltatást közölt róluk a Der Spiegel isztambuli tudósítója, Maximilian Popp is, akinek elődjét a török hatóság állandó okvetetlenkedő-kellemetlenkedő írásai miatt lényegében elüldözte az országból. Popp rendkívül leleményesnek tartja a multimédiássá vált 140journos alkotóit. A média különböző eszközeivel leleplezik a munka világában tapasztalható kizsákmányolást, de nem haboznak az istentisztelet imaházi homályából fényes napvilágra hozni azt sem, hogy némely mecsetekben milyen agymosás folyik jámbor hívők körében.

Jövedelmük legnagyobbrészt a hirdetési piacról származik. Lényegében nincs olyan  kényes téma, amelyhez ne mernének hozzányúlni. Nem kenyerük azonban a durva harciasság, a becsmérlés vagy a gúnyosan lesajnáló hangvétel, amit mi is oly jól ismerünk kelet-közép-európai tapasztalatból. De az ilyesfajta nyelvezet nem is volt kenyerük már a kezdet kezdetekor sem. Ezt mindenkor következetesen kerülték, s feltételezhetően ez mentette meg őket attól, hogy a hatóság könnyűszerrel beléjük köthessen. „A mi üzleti modellünk roppant egyszerű: olyan világban keressük az igazságot, amely telítve van tudatos megtévesztéssel”– jelentette ki a német lapnak Önder. De az amerikai Time magazin már két évvel korábban az „új generációs vezető” megtisztelő címével ruházta fel Elgin Öndert. Az indoklás: úgy alakította át az újságírást Törökországban, hogy az ő you tube-os videóira ma már milliók figyelnek.

Igaztalan egyoldalúság lenne azonban hangsúlyozni Önderék kizárólagos érdemeit. A szürkülő török médiavilág igen széles színskálájú, s éppen ezekben a nehéz időkben nyújt pótolhatatlan tájékoztatást több baloldali hírportál is. Közülük kiemelkedik a Diken (Tövis). Ma már állítólag többen olvassák, mint a Hürriyetet, a legnagyobb példányszámú rangos napilapot, amely ugyan általában igyekszik megőrizni tárgyilagosságát, de némelykor mintha rákényszerülne némi „igazodásra”, sőt nem egészen „önkéntes kádercserére”… Szintén a demokratikus újságírás ellenzéki hagyományait igyekszik ápolnia a Bianet és a T24. Az eligazodáshoz nélkülözhetetlen a kemalista Cumhuriyet olvasása. Szintén aligha képzelhető el megfelelő tájékozódás a BBC Türkçe nélkül. Az angol rádió internetes szolgálata nem az angol adás szerkesztett változata, hanem önálló, és több saját tudósítója van Törökországban.

E sorok írójának véleménye szerint azonban a felsorolásból úgyszintén kihagyhatatlan az Eufrátesz Sajtóiroda (ANF). Ez a több nyelven sugárzó kurd hírügynökség nemritkán a PKK közvetlen szócsöve, ezért elővigyázatosságból központja nem is Törökországban, hanem a nagyon távoli és biztonságos Hollandiában működik. Nyilvánvalóan és szemlátomást elfogult a PKK fegyveres harcosai javára. Ilyen szemlélettel sorolja folyamatosan és részletesen délkelet-törökországi sikeres hadműveleteiket, de szintén beszámol veszteségeikről, miként a török fegyveres erők harci repülőgépeinek és különleges csendőr- és katonai alakulatainak partizánvadász támadásairól, nemkülönben emberéletben és technikában elszenvedett veszteségeiről.

Napjainkra persze indokoltan vita tárgya lehetne, hogy vajon megfelel-e még mindig a valóságnak az a hivatalos török minősítés, amellyel Erdoğan kormányzata a PKK tevékenységét „terroristaként és szakadárként” jellemzi, s ennek alapján továbbra is elvárhatja-e szövetségeseitől, hogy e szervezetről szólván el ne mulasszák ennek az állandó kísérő jelzőnek a hangsúlyozását. Mert ehhez az epitheton ornanshoz való makacs ragaszkodás fölöttébb sajátságos: Erdoğan titkosszolgálata több éven át – egy ideig nem is eredménytelenül – intenzíven tárgyalt a gerillák megbízottaival – akkoriban igencsak hallgatván amazok „szakadár terroristaságáról”. Ezt akkor nyugodtan meg is tehették, hiszen a tárgyaló fél – az iraki Kandil-hegységben megbúvó partizánvezérkar és a kurd népesség nagy része által még ma is a „kurd nép vezetőjeként” tisztelt Abdullah Öcalan, aki életfogytiglani börtönbüntetését tölti – maga is tisztázta: változtattak céljaikon, már nem akarnak kihasítani területet Törökország testéből önálló állam megalakítása céljából, és a fegyveres harc helyett áttérnek az elsősorban önkormányzatiságért folytatott politikai küzdelem megvívására. Ám tény az is, hogy a kurdok között vannak terrorista szakadárok és muzulmán fundamentalista fanatikusok is.

A nyugati közvélemény egy része – alighanem még mindig csak kisebbségi rétege – talán hajlana a fenti minősítés megváltoztatására. Bizonyos jelek már erre utalnak. Még szeptember közepén például a brüsszeli fellebbviteli bíróság ítéletet hirdetett egy immáron egy évtizede húzódó ügyben. Az ügyészség azzal vádolta meg a Kurdisztáni Nemzeti Kongresszus (KNK) 36 tagját, hogy kiskorúakat toboroztak Belgiumban és több más nyugati országban azzal a céllal, hogy a PKK iraki és görögországi kiképzőtáboraiba vigyék el őket. A KNK kurd politikai és társadalmi csoportosulások ernyőszervezete, amelyet Törökországban „terrorszervezet alvállalkozásának” tartanak.

Az ítélet szerint, amelyet a De Morgen című flamand lap és a Brüsszeli Kurd Intézet „A PKK nem terrorszervezet” cím alatt ismertetett, megállapítja: A fellebbviteli bíróság úgy határozott, hogy Törökországban olyan belső fegyveres konfliktus zajlik, amelyben a PKK az egyik hadviselő fél. Nem minősíthető terrorszervezetnek, mert nem az a célja, hogy terrorizálja a lakosságot, hanem a kurdok jogaiért küzd. A bíróság úgy véli, hogy a PKK fegyveres szárnya, a HPG nem az állampolgárok ellen lép fel, még akkor sem, ha török katonai létesítmények ellen végrehajtott támadásainak civil áldozatai is lehetnek. A bírák nem tartják bizonyítottnak azt sem, hogy a 2004-ben megalakult Kurdisztán Szabad Sólymai nevű szervezet, a TAK, amely ténylegesen elkövetett terrorcselekményeket, összefonódik a PKK-val, miként ezt török részről állítják.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here