Egy durva sértés előzményei és következményei – Avagy bevált Erdoğan számítása?

Mint annyi mindennek, az április 16-i alkotmányjogi népszavazásnak sem biztos a kimenetele, bármennyire biztosnak akarnak is látszani a dolgukban az ankarai Fehér Házban. Az egyre mélyebben megosztott Törökországban ugyanis ez a kérdés eldőlhet így is, úgy is; a dolgok állítólagos ismerői szerint ennek is, annak megközelítőleg mintegy 50-50 százalékos a valószínűsége. Legalábbis eddig így számoltak. Ám ez most mintha változóban lenne.

Recep Tayyip Erdoğan államfő hatalma jelenleg látszatra kikezdhetetlen. De egyáltalán nem közömbös, hogy a török állampolgárok többsége otthon és külföldön igent vagy nemet mond-e az elnök alkotmányos jogköreinek bővítésére. Leegyszerűsítve arra, hogy lehessen-e ő köztársasági elnök és kormányfő is egy személyben, s szinte korlátlanul kormányozhatna rendeletek útján. Ha több lesz az igen, akkor valószínűleg teljesülhet régi vágya, s az ő „rendezésében” ünneplik majd meg a diadalmas 1923-as esztendő centenáriumát. De még az is előfordulhat, hogy azután is hosszú évekig tisztében maradhatna, hogy a nyolcvanmilliós nemzet 2023-ban fényes ünnepségeken emlékezik majd meg az atatürki Török Köztársaság kikiáltásának századik évfordulójáról.

Az emberek most nem egyszerűen alkotmányreformról döntenek, hanem „egy második országalapító Atatürk dicsőségét” magának igénylő, egyre öntörvényűbb és önteltebb Erdoğan mind vitatottabb személyéről – és így személyiségjegyei megítéléséről is. Ha netán alulmaradna, súlyos tekintélyveszteség éri. Ha… Ha egyáltalán alulmaradna. De hát lehet, hogy győzni fog. Ezt sok minden, akár váratlan vagy nehezen feltárható és elemezhető lélektani tényezők egész sora is befolyásolhatja; a kérdés eldöntethetetlenül egészen az eredmény közhírré tételéig ott fog lebegni Törökország és az izgatott nyugati világ felett. Mi most figyelmünket egészen a legutóbbi pillanatokig csak egyetlen mozzanatra, a török államfő egyetlenegy mondatára szerettük volna összepontosítani, s az eddig tapasztaltak alapján latolgattuk volna: milyen hatást válthattak ki vagy válthatnak ki Németországban még most is ezek a sokak fülében még mindig visszacsengő szavak. Noha észleletünk így is legfeljebb csak elmosódott pillanatfelvétel lehetett volna.

Ami azonban most Hollandiában történt a világ tévénézőinek szeme láttára, némileg más megvilágításba helyezi a dolgokat, vagy talán helyesebb megfogalmazásban, különös fényt vet rájuk. Erre később térünk ki.

 Berlin visszafogottan és méltóságteljesen reagált arra, hogy Erdoğan „náci módszerek” alkalmazását lobbantotta szemére, amiért helyi városi kormányzatok „biztonsági-tűzrendészeti okokra” hivatkozva kezdtek akadályokat gördíteni török állami tisztségviselők németországi törökök buzdítását szolgáló kampányfellépései elé. Először nem is maga a kancellár asszony válaszolt, hanem átengedte a terepet gyakorlott szóvivőjének, a kiváló Steffen Seibertnek, aki éveken át a ZDF közszolgálati tévé népszerű műsorvezetője volt. Hangsúlyozottan Angela Merkel nevében szólva Seibert kijelentette: „Határozottan visszautasítjuk, hogy egy szintre helyezzék a demokratikus Németország politikáját a nemzetiszocializmuséval. Az ilyesmi mindig képtelenség és céltévesztő, mert lényegében az emberiség elleni nemzetiszocialista bűncselekmények lebecsülését, takargatását, mentegetését jelentheti.

A szövetségi kormány nem óhajtja maga kezdeményezni az Erdoğan alkotmányreformja melletti kampányfellépések betiltását, de ezeknek a jog és a törvények keretében kell maradniuk, s megrendezésüket előre nyíltan be kell jelenteni” – mondta. A szólás- és gyülekezési szabadság természetesen megilleti a török gyökerű állampolgárokat is. A kormányt nem tájékoztatták afelől, hogy Erdoğan is kampánylátogatást akarna tenni.

A szóvivő szorgalmazta, hogy a meglévő nézeteltéréseket szövetségesekhez méltó módon kell megvitatni. „Őrizzük meg hidegvérünket” – hangzott felhívása. Egyben újra jelezte, hogy kormányát súlyos aggodalommal tölti el a vélemény- és sajtószabadság törökországi korlátozása, valamint az újságírókkal való bánásmód. „Ezzel párosul most a vizsgálati fogságban tartott honfitársunkért, Deniz Yücelért érzett aggodalmunk. A német kormány elvárja mielőbbi szabadlábra helyezését” – jelentette ki. Maga a kancellár asszony mindehhez a szövetségi gyűlésben még hozzáfűzte: a nácizmussal való ilyesfajta összehasonlítgatások oly mértékben igazolhatatlanok és címtévesztettek, hogy komolyan kommentálhatatlanok is.

E sorok írója a történetben eddig a pontig jutva véli úgy, hogy a mai németekkel kapcsolatban bármilyen indokból is felemlegetni a nácizmus gyakorlatát nemcsak bárdolatlanság, kulturálatlanság és tapintatlanság, hanem felkelti annak gyanúját is, hogy aki legszorosabb európai szövetségesével és hagyományos gazdasági-politikai partnerével szemben ilyen általánosító, durva és nemtelen vádaskodásra ragadtatja magát, nem tudja, hogy mit beszél. Vagy ami még rosszabb, elfogadhatatlan tájékozatlansága miatt alkalmatlan jelenlegi tisztjének betöltésére. Sokak szemében pedig főként szégyenletes dolog ilyen magatartást tanúsítani abban a legmagasabb állami méltóságban, amelyet egykor Gazi Mustafa Kemal pasa, a későbbi Atatürk töltött be, ő, aki a kezdeti elszigeteltséget és kitaszítottságot leküzdve hihetetlen kitartással, türelemmel, példaadással és diplomáciai-politikai bölcsességgel tekintélyt és biztos helyet küzdött ki hazája-országa számára az európai államok közösségében. A „lenácizás” és „lefasisztázás” dermesztő hatása azonban feltehetően nem korlátozódott kizárólag a „csak németekre”, mélyen megbánthatta a török-németeket is, akik közül sokan török szülőktől e német hazában születtek, itt nőttek fel, itt tanultak egyetemeken is. Diplomázva a legkülönbözőbb foglalkozásokat-hivatásokat űzve tömegesen és sikeresen beilleszkedtek a német társadalomba, amelynek elismert és egyenrangú tagjai. Sokan német pártokra is szavaznak, nagyrészt baloldali pártok tagjaiként.

Az eddigiek alapján arra lehetne következtetni, hogy a fenti sértegetéseket érthetően magukra is vették, hiszen itt élve jól tudják, hogy a német társadalom egésze hosszú évtizedeken át milyen hatalmas erőfeszítéseket tett és tesz ma is a „barna múlt” gyökereinek, a kegyetlen rendszer működésének feltárására és az általa Európa-szerte okozott tömeghalál, mérhetetlen gyötrelem és pusztulás ismertetésére, a német ifjúság demokratikus szellemű nevelése érdekében. Ezért joggal gondolhatjuk, hogy az ilyen török-németek, akik a német demokrácia neveltjei, aligha szavaznak majd igennel az elnök jogkör- és hatalomhalmozását szentesítő alkotmányreformra. Ellentétben egyébként a legtöbb, kevésbé történelemtudatos németországi törökkel, aki eddig mindig is az AKP hívének bizonyult. De számít-e majd egyáltalán e fenti német-török értelmiségi kisebbség elfordulása Erdoğan pártjától a népszavazáson?

Németországban a demokrácia és a sajtószabadság időszerű témájának megvitatására gyakran meghívnak törököket tévés kerekasztal-beszélgetésekre, amelyek tanulságait-hozadékát a minőségi sajtó már másnap tévékritikában elemzi. Legutóbb például az ismert műsorvezető, Maybrit Illner asszony vendégeként németek, törökök, török-németek vizsgálták németül azt a kérdést, hogy „Németország és Törökország viszonylatában mennyit enged meg magának Erdoğan?”. Ott volt a Németországban nevelkedett Mustafa Yeneroğlu, a török kormánypárt, az AKP képviselője. Illner asszony az ő mellének szegezte a kérdést: „Vajon bűncselekmény-e az újságírás?” Ez Deniz Yücel német-török újságírónak, a Die Welt isztambuli tudósítójának lefogásával kapcsolatban hangzott el. Yeneroğlu azt válaszolta, hogy majd bíróság fogja eldönteni, hogy valóban bűnös-e. Törökország elnöke viszont vele ellentétben köztudottan már mindenfajta bírósági végzés előtt is „tudta”, hogy – mint hangoztatta – „Yücel terrorista, a PKK embere, és a német konzulátus egy álló héten át rejtegette”.


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here