Párbeszéd a török hittudományban – jezsuita tanműhely Anatólia szívében

Amikor Ferenc pápa elődje, az azóta lemondott XVI. Benedek – a jelenlegi emeritus katolikus egyházfő – 2006 végén látogatást tett Törökországban, sok helyütt ilyen falragaszok fogadták: “Jézus próféta volt, nem pedig Isten fia.” A vendéget provokáló jelmondat szerzői csak ennyit írtak. Még csak a Koránra sem hivatkoztak, amelynek 112. szúrájában, az Isten egysége címűben ez olvasható:

A Mindenható és Könyörületes Allah nevében

1. Mondd: Ó Allah, az Egyetlen!

2. Allah, Aki örök, s akihez örökké esdekelnek!

3. Aki nem nemz, s Akit nem is nemzettek.

4. S Akivel nem egyenlő senki más.

Valóban, az igazhivők a keresztény dogmatikában sok mindent érthetetlennek és irracionálisnak találhatnak, ami persze alapulhat félreértésen vagy tájékozatlanságon is. Kétségtelen azonban, hogy olyan fogalmak, mint amilyen a “Szentháromság” és “Jézus istenfiúsága” számukra elvben botránykő. Nem kevesen akadhatnak közöttük ugyanis olyanok, kevéssé műveltek, akik akár úgy is feltüntethetik a dolgokat, mintha a keresztények a muszlim egyistenhittel ellentétben “egyszerre három istent” imádnának. Vagyis megsértik a monoteizmus (arabul al tauhid, törökül tevhit, azaz Isten egysége és egyetlensége) hittételét. Pontosan ez az, ami az iszlám teológusok szóhasználata szerint a “şirk”. Ez a szó jelenti azt a vétket, hogyha még más “lényeket” is “hozzátársítanak”. az egy és egyetlen Istenhez.

A jobbára elvilágiasult és teológiailag kevéssé képzett közép-európai keresztények többsége ma már érdektelenséggel vagy közömbösen tekint vissza rég elmúlt évszázadok elvont teológiai vallásvitáira. A legtöbb muzulmánt azonban még ma sem hagyják hidegen az ősi hitbéli viszályok, annál kevésbé, mivel felelevenítésük még ma is nacionalista irányzatok politikai eszköztárába tartozik. Szintén ezt bizonyította a fent idézett plakátszöveg is, amely hangulatkeltés szándékával vette célba Vatikánváros államának és a katolikus egyháznak a fejét, főképpen az általa képviselt vallás egyik központi tantételét.

De lehet, hogy túl szigorúak vagy egyenesen igazságtalanok is vagyunk e lényegében jelentéktelen eset megítélésében. Mert éppen ennek a fontos törökországi utazásnak az előzményeként történt valami, ami nagy műveltségű iszlám méltóságokat, vallásjogi tudósokat és elöljárókat is tiltakozásra, a pápának való ellentmondásra késztettek. Természetesen kulturált formák között, s nem falragaszok útján.

Nem sokkal az indulás napja előtt ugyanis XVI. Benedek a Regensburgi Egyetemen megtartott előadásában – megvonva a hit és az értelem viszonyáról szóló teológiai gondolkodásának, egykori professzori tanításainak mérlegét – a “szent háború” példáján igyekezett megvilágítani a kereszténység és az iszlám különbségét. Eközben azonban egy késő bizánci műből olyan mondatot idézett, amellyel akarva-akaratlanul is “civilizációs összecsapást” robbantotta ki a muzulmán világgal. Török oldalon mindenesetre teológiai közbotrányt okozott, ami veszélyeztette a küszöbönálló látogatás megtartását is. De hogyan is hangzott ez a mondat, amely oly mélyen sértette a muzulmán vallási érzékenységet, és milyen könyv az, amelyből a kárhoztatott idézet származott?

Íme a mondat: “Tessék, mutasd csak meg nekem, hogy mi újat hozott Mohamed. S akkor majd meglátod, hogy csak rosszat és embertelen dolgokat hozott, olyasmiket, mint amilyen az, hogy előírta a hit kard által való terjesztését…” Tudni való, hogy ez egy párbeszéd, jobban mondva egy hitvita része volt, amelyet a bizánci trón birtokosaként II. Manuel Palaiologosz császár (1350-1425) jegyzett fel 1400 táján. Munkáját, amelynek eredeti görög címe Dialogosz, vagyis Disputa volt, fivérének, Morea

(Peloponnészosz) despotájának ajánlotta.

Csakhogy ez a híres vita évekkel korábban, 1391-ben zajlott le. Manuel akkoriban nemhogy konstantinápolyi uralkodó nem volt még, hanem Yıldırım Bayezid udvarában a szultán túszaként morzsolta napjait. Később innen szabadulva sikerrrel vetette bele magát a bizánci trónharcokba. Ám abban az időben a bizáciak már régóta lényegében hűbéresei voltak az oszmán törököknek, akik győzelemről győzelemre ellenállhatatlanul törtek előre Anatóliában. Már körbezárva tartották Konstantinápolyt, ahol – minden eshetőségre készen – már egy mecset is épült.

Manuel, aki a jelzett esztendőben még túsz volt, egy Mudarrisz nevű muzulmán perzsával vitatkozik, s ekkor hangzik el szájából cseppet sem hízelgő véleménye Mohamedről. A perzsa muszlim azonban nem hagyja magát, s – ha udvariasabb formában is – visszavág keresztény vitapartnerének: “ Mindig is azt mondtam, most is azt mondom, és mindig is azt fogom mondani, hogy Krisztus törvénye jó és szép, és jobb, mint a régi (vagyis a zsidó Tóra). Ám az én vallásom hatalmasabb mindkét előzőnél.” A kereszténységben erősen hiányolta, hogy “nagyon kemény, és előírásai nehezen teljesíthetők”. Mohamed próféta ellenben megmutatta a középutat: “Törvénye szelídebb és emberségesebb” – így a perzsa.

E disputa eredeti bizánci görög szövegét, amelyből nyilvánvalóan Benedek pápa is merített, 1966-ban a párizsi Editions du cerf kiadónál jelentette meg egy Libanonból származó melkita keresztény, Theodor Khoury, a münsteri egyetem későbbi emeritus professzora. Ő fordította le franciára is, és látta el részletes történelmi bevezetővel. A kiadó felhívta a figyelmet arra, hogy a felek higgadt hangon, a gyűlölet legkisebb jele nélkül vitatkoztak, s érveltek vallási igazuk mellett – legalábbis ha hinni lehet Manuel császárnak…

A regensburgi “rossz mondat” ellenére a pápa törökországi látogatása nem várt sikerrel zárult. Egy értő hírmagyarázó megállapította, hogy Benedek a helyszínen eredményesen fáradozott a vallási vezetők kölcsönös kiengesztelődésén. Ankarában tanácskozott Ali Bardakoğluval, a török vallásügyi hivatal, a diyanet vezetőjével, Isztambulban pedig a történelmi világváros muftija, Mustafa Çağrıcı mellett állva áhítatott tartott a híres Kék mecsetben. A katolikus egyházfő szemét lehunyva, Mekka felé fordulva imádkozott. “Úgy miként egy muzulmán” – írta a Milliyet című napilap. Törökországban ennél nagyobb dicséretet aligha tartogathattak volna egy odalátogató külföldi vallási személyiség számára. A pápa és a mufti áhítatos közös imáját a tévéhíradók többször is megismételték. “A pápa történelmet írt” – mondta az egyik bemondó. Mindennek kiváltképp nagy a jelentősége, ha meggondoljuk, hogy nem sokkal korábban, közvetlenül a regensburgi előadás után az iszlám világban ugyanez az Ali Bardakoğlu, az iszlám jog professzora volt az első, aki éles támadást intézett a pápa ellen. Mustafa Çağrıcı pedig egyike volt ama 38 iszlám vallástudósnak, akik a pápának küldött levelükben elmarasztaló megjegyzéseket fűztek az előadás kifogásolt részeihez, ugyakkor azonban felajánlották, hogy készek párbeszédre is.

E muzulmán személyiségek egyben a török iszlám vezető képviselői is, s úgy tartják számon őket, mint a törökországi hittudomány megújítására törekvő vallásjogászokat. Mozgalmuk központja az Ankarai Egyetem teológiai kara. Nagyon hosszú út vezetett idáig: kiindulva az ősi római Ancyrából, ahol a szultán téli szállásán megesett a jövendőbeli bizánci császár és a perzsa muzulmán fent leírt híres disputája, folytatva a későbbi Angorán át egészen a mai Ankaráig, amely 1923-ban lett a Török Köztársaság fővárosa. És csak 1948-ben adtak hangot először a török nagy nemzetgyűlésben annak az igénynek, hogy “Törökországban is legyen olyan hittudomány, mint amilyen a Nyugaton is létezik” Ezzel azonban új korszak is kezdődött: a törököknek hamarosan sikerült maguk mögött hagyniuk az iszlám vallástudósok képzésében évtizedekig tapasztalt zűrzavart. Az egész iszlám világban páratlan esmény történt: az Ankarai Egyetemen 1949-ben megalakulhatott a korszerű tudományosságra épülő hittudományi kar is. Azóta tanítanak úgy muzulmán teológiát Törökországban, hogy a hallgatóságot közben szembesítik olyan modern kritikai tudományágakkal is, mint amilyen az empirikus pszichológia, a szociológia és a történelem, s ezeket a diszciplínákat hasznosítják alkotó tudományos párbeszéd rendszeresítése céljából. A hallgatók közül sokan tanulmányaik idején megfordultak európai és amerikai egyetemeken. Ankarában tekintélyes nem muszlimokat is felkérnek vallástörténeti előadásokra. Közéjük tartozott a világhírű német iszlámtudós, iranológus és misztikakutató, Annemarie Schimmel professzor asszony, akit 1954-ben hívtak meg. A tehetséges diáklány 15 éves korában már arabul tanult. Közben engedélyezték számára, hogy két osztályt átugorva 16 évesen le is érettségizhessék. 19 éves, amikor Berlinben az iszlám világ nyelveiből és civilizációjából summa cum laude doktorált, 23 évesen pedig Marburgban már egyetemi tanár. Aztán a háború végéig a külügyminisztériumban fordító, ezért 1945 után az amerikaiak több hónapra internálják. Utána azonban tudományos pályája újra tüneményesen ível felfelé, s Ankarán kívül is sorjáznak az egyetemi kinevezések: Bonn, Cambridge (Harvard), London, Edinburgh, majd a pakisztáni Lahore. A pakisztáni kormány a vallási misztika területén végzett kutatásaiért, valamint a professzor asszony kedvenc költőjéről, a pakisztáni Muhammed Ikbalről írott tanulmányaiért a civileknek adható legmagasabb kitüntetésben részesítette. Az iszlám szerelmese mindvégig következetesen tagadta, hogy Dzsamila (szép) néven titokban áttért volna az iszlám hitére is. Ezt némely muszlim barátja terjesztette róla.

A több mint ötvenkötetnyi könyvén, összesen mintegy 100 tudományos, irodalmi és művészeti munkáján kívül költeményeket fordított perzsából, urduból, arabból, szindiből és törökből. Tudományos, valamint az iszlám jobb nyugati megértetéséért és a muszlimok és nem muszlimok békés együttéléséért kifejtett munkásságáért kitüntették a német könyvkiadók békedíjával. Utolsó éveit beárnyékolta, hogy a muzulmánok “sértett érzelmeire, jogos sérelmére” hivatkozva állítólag “megértést tanúsított” Salman Rushdie üldözői iránt, akiknek vezetője, Khomeini ajatollah 1989-ben a szerző megölésére felbujtó átokkal, fatvával sújtotta A sátáni versek íróját. Ezért a magas kitüntetést értelmiségiek egy csoportja vissza akarta vonatni az NSZK elnökével.

Az Ankarai Egyetem teológiai karán évente százan végeznek. Ők lesznek a jővő hitoktatói, valamint a mecsetek, dzsámik imámjai vagy a diyanet hivatalnokai. A következő évtizedekben a tervek szerint megközelítőleg még két tucat hittudományi kart rendeznek be az ország különböző egyetemein. Az előadók gyakorta az ankarairól érkeznek. A teológiai karok függetlenek a diyanettől, nincs föléjük rendelve semmiféle ”tanítóhivatali” tekintély, felettesük csupán az állami felsőoktatási hatóság.

A törökországi iszlám teológiának és így az Ankarai Egyetemen oktató-kutató hittudósok “ankarai iskolájának” máig legavatottabb külföldi ismerője egy német jezsuita szerzetes. Felix Körner, aki rendje ankarai közösségének 2003 óta tagja, már doktori disszertációjában is a Korán-értelmezés török elméleteivel foglalkozott. A helyi teológiai fakultáson kívül előadásokat tart a főváros másik híres felsőoktatási intézményében, a Közép-Keleti Műszaki Egyetemen is (ODTÜ). Tanulmányait Münchenben, Londonban, Bambergben és a svájci Freiburgban végezte, tanult filozófiát, katolikus teológiát, iszlámtudományokat és turkológiát. Saját fordításában elsőként közölt összeállítást kortárs török iszlámteológusok szövegeiből. Ezek jól tükrözik, hogy napjainkban igenis létezhet intellektuálisan igényes és alkotó szellemű iszlám hittudomány – ellentében azzal, ami hovatovább megszokottá vált az arab világ bizonyos részében, s amire leginkább az jellemző, hogy “ – mint Rainer Hermann iszlámszakértő írja – “ősi ismereteken kérődzik, korunk eredményeinek figyelembevétele nélkül.” Félix Körner tanulmánykötete egyben azt is bizonyítja, hogy Törökországnak kiemelkedő a jelentősége a keresztény-muzulmán párbeszéd elmélyítése szempontjából. A világot látott fiatal török teológusokra tanulmányaik során a legnagyobb hatást az 1988-ban bekövetkezett haláláig a Chicagói Egyetemen oktató Fazlur Rahman pakisztáni születésű muzulmán hittudós gyakorolta.

Az ő hermeneutikai (értelmezéstani) alapkérése ez volt: Miként lehet komolyan venni a Koránt mint kinyilatkoztatást anélkül, hogy a szent könyv részben már nyilvánvalóan elavult előírásait napjainkban alkalmazni kellene? Azt vallotta, hogy a Korán olyan etikai kézikönyvnek tekintendő, amely nem különálló utasításokat tartalmaz, hanem elveket mutat fel. Ahhoz, hogy megértsük, a Koránt bele kell helyezni kinyilatkoztatási idejének összefüggéseibe. Rahman úgy tartotta, hogy a Koránból le kell szűrni, le kell párolni az általánosan érvényes etikai elveket, s az így nyert “párlatot” időről időre újra “fel kell önteni.” Így jutunk el mindig a jelenbe. Félix Körner Régi szöveg – új összefüggés – Korán-hermeneutika a mai Törökországban című kommentált szöveggyűjteményében felsorakoztatja a mai fontos török teológusnemzedék, az “ankarai iskola” legkiválóbb tagjainak jellemző írásait. Így ismerteti Ömer Özsoy (szül.1963), Mehmet Paçacı (szül. 1959) és Burhanettin Tatar (szül.1965), valamint a némileg idősebb generáció képviselője, Yaşar Nuri Ötürk (szül.1945) egy-egy munkáját. Utóbbi nem csak teológus, hanem ügyvédként is dolgozott, sőt kirándulás tett a politikába is, először a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) kéviselőjeként, majd Népi Felemelkedés Pártja (HYP) néven önálló balközép politikai szervezetet alapított. Az “ankarai iskola” kisugárzó hatást gyakorol az egész iszlám világra, jóllehet egyelőre inkább a Balkánon és a Közép-Ázsiában részesül elismerésben, kevésbé az arab országokban és Iránban.

Özsoy például rámutat arra, hogy a Korán nem a jelen fogalomtárával közelíthető meg, és nem is korunk problémáira utal. A koráni kinyilatkoztatás és a külvilág között ezért nincs “egy az egyben való” megfelelés. Ezért a Korán laapjait, szövegeit nem is lehet csak úgy találomra valahol felütni, hogy megfelelő választ keressünk korunk kérdéseire. A szent könyv ugyanis a transzcendens isteni ige történelmi formája, s minden onnan való idézet kimondott szó. Megértéséhez azonban érteni kell a szövegen kívüli összefüggést is. Paçacı viszont a Korán értelmezéséhez igénybe veszi a Bibliát és a későbbi hagyományokat is. Így elmélyülten foglalkozik az 1791-ben elhunyt evangélikus teológus, Johann Salomo Samler történetkritikai hermeneutikájával, aki megkülönböztette Isten Igéjét és a Szenírást. A török muzulmán teológus arra a következtetésre jut, hogy a Korán számára térben és időben léteztek kinyilatkoztatási indíttatások, alkalmak. Most viszont az a fontos, hogy az Ige történetisége mögött felfedezzük a rejtett etikai-vallási elveket, s a jelen számára hasznosítsuk őket. Paçacı egyenlőségjelet tesz a hermeneutika és az “içtihat”, vagyis a Korán önálló értelmezése között, amelyet az iszlám teológia befejezettnek nyilvánított a 12. században. Miután “bezárult az ‘içtihat’ kapuja”, a teológiában a “taklit” következett, ami utánzást jelent, de úgy is értelmezhető, mint “az egyszer már meglelt elvek iránt tanúsított hűség.”

Az elmondottakból látszik, hogy a törökországi iszlám hittudomány az utóbbi időben megújult, s jelentős eredményeket ér el. Eközben nagymértékben támaszkodik a nyugati iszlámkutatásra, egyúttal gyümölcsöző párbeszedet folytatva a keresztény, elsősorban a katolikus teológiával. Ennek legújabb kézzelfogható példája az “ankarai iskola” és az ankarai jezsuita közösség együtműködése. Mindez a többi muzulmán országétól teljesen eltérő társadalmi környezetben megy végbe: a Török Köztársaság az Iszlám Együttműködés (korábban konferencia) Szervezetének 60 állama közül az egyetlen, ahol már hosszabb ideje demokratikus intézmények működnek, és a súlyos és változatlanul meglévő problémák ellenére haladást értek el liberális gazdaság, szabad társadalom és politikai rendszer megteremtésében. Más vonatkozások mellett ezért is aggasztó, hogy napjainkban milyen erőszakos módon feszül egymásnak a muszlim erkölcsi elveket hirdető Fethullah Gülen “tiszteletreméltó vallástanító” (hocaefendi) és prédikátor “Szolgálat” (Hizmet) nevű mozgalma és Recep Tayyip Erdoğan kormányfő vallásos muzulmán konzervatív demokratákat tömörítő kormányzata. Némely pártfüggő publicista most éppen egy súlyos törökországi belpolitikai válság közepette tesz kísérletet arra, hogy a “két muzulmán tábornak” ezt az éles szembenállását “vallástörténeti-politológiai”keretbe ágyazza. Legutóbb például úgy, hogy egyikük szerint a muzulmán prédikátor mozgalma a befogadó, civil és toleráns iszlám szellemiséget testesíti meg, tehát a “legnemesebb anatóliai muzulmán hagyományokat”, míg az ellenpólus a “politikai iszlám mentalitását”. Állítólag ez utóbbi bellítottságot képviseli – több “hasonló gyökerű” előfutár párt feltűnése, majd elsüllyedése után – az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP). A kormányfő pártjára ráaggatják “a politikai iszlamista mentalitás” megbélyegző jelzőjét, amit azzal tetéznek, hogy ezt a gondolkodásmódot rokonítják olyan “erőszakos, forradalmár, illegális és marginális hálózatokkal”, mint amilyen a szélsőjobboldali és szunnita szalafista Nagy Kelet Iszlám Hódító Harcosainak Arcvonala (İBDA-C), amely párt iszlám uralom megeremtésére törekszik Törökországban, vagy amilyen a török Hezbollah, amely kifejezetten terrorszervezet. A “ Szolgálat” – írják – azért “szakított az AKP-val, mivel utóbbi “hirtelen visszatért politikai iszlamista hagyományához”.

Az ilyesfajta törökországi “vallásviták” szokatlanul heves fellángolása, nemkülönben síiták és szunniták mindennapos öldöklései, véres öngyilkos merényletei Irakban és az egyre inkább “vallásháborúként” megvívott kegyetlen szíriai polgárháború sokak szemében végképp aláássa az iszlám nemzetközi tekintélyét. Némi vigasztalásul ezért talán érdemes idézni az iszlám világának nagy tisztelőjét és ismerőjét, Bernard Lewis brit-amerikai orientalista professzort:

“Az iszlám a világ egyik nagy vallása, amely méltóságot és értelmet kölcsönzött fénytelen szürkeségben és szegénységben élőknek. Megtanította különböző fajok embereit és különböző vallások népeit arra, hogy testvérként és méltányos toleranciát gyakorolva éljenek egymás mellett. Ihletője volt egy nagy civilizációnak, amelyben a muzulmánok mellett mások is alkotó és hasznos életet élhettek, s amely vívmányaival gazdagította az egész világot. Más vallásokhoz hasonlón azonban az iszlám is ismert olyan koszakokat, amikor híveinek mémelyikében gyűlöletet és erőszakot gerjesztett. Balszerencsénkre a muszlim világ egy részével éppen egy ilyen időszakában kell szembesülünk, amidőn ez a gyűlölet – bár semmiképpen teljesen – főként ellenünk irányul.”

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014. február 22.