Németország hovatovább zsúfolt központi befogadóhelye lesz menekült török újságíróknak. Azoknak a zömükben teljesen világi beállítottságú vagy vallási hitükben jó muzulmán török lapszerkesztőknek, akik főként a tavalyi katonai puccskísérlet óta folyamatosan szembesülni kényszerülnek nyíltan kimondott vagy csak sejtetett vádakkal. Hazájukban mind több társukra, kollégájukra sütötték rá már eddig is a terrorizmus bélyegét, azt állítván róluk, hogy titokban cimboráltak a már évtizedek óta törvényen kívüli PKK-szervezetének mindenütt felbukkanó kurd fegyveres felkelőivel, esetleg fizetett ügynökeivé szegődtek a „puccsrendező” gülenisták mindent átszövő hálózatának. Ha maradnának, hosszú vizsgálati fogságban, teljes bizonytalanságban várhatnák ki – ki tudja, milyen – bírósági ítéletüket – mint oly sok más szerencsétlen törökországi társuk.

Valaha, nagyon régen Párizs volt a szabadságra vágyók gyűjtőhelye, akik Franciaországra tekintettek úgy, mint a szabad gondolat, szabad művészet, szabad politikai tevékenység eszményi őshazájára. Már az oszmán szabadgondolkodók is ott gyülekeztek, szervezkedtek a 19. század végétől. Mi magyarok is hosszan sorolhatnánk Párizsba elvágyódó vagy oda elzarándokolt költőinket, íróinkat, festőinket. A két világháború között, főként a harmincas években pedig egy időre nemzetközi támaszpontja lett ez a város a legordasabb eszmék ellen harcba szállóknak, kommunistáknak, más humanista baloldaliaknak, közöttük nem kevés német emigránsnak, magyarnak, angolnak, amerikainak, spanyolnak, de töröknek is. Felejthetetlen regények, versek, festmények, visszaemlékezések tanúskodnak erről a korról, nagy művészek hagyatékai, bátor politikai harcosok ránk maradt üzenetei.

Most azonban a sajtószabadság otthoni korlátozása idején ilyen üzenetek abból a Németországból érkeznek haza külső vagy „belső” emigrációba kényszerített török írástudóktól, amely lehetővé teszi számukra a szabad kibontakozást. Például úgy, hogy rendszeresen közli cikkeiket a törökországi közállapotokról – egyszerre eredeti török és fordításban német nyelven. Bülent Mumay ezt a Frankfurter Allgeimeine (FAZ) kiadói testületének köszönheti, mely felkarolta az otthon elhallgattatott ismert újságíró ügyét. Bülent Mumay 2015 októberéig a Hürriyet internetes kiadását vezette. Az akkori fojtogató politikai légkörben elbocsátották, majd a 2016. nyári katonai hatalommegragadási kísérlet után rövid időre őrizetbe is vették. Az Isztambuli levelek című németországi rovatát rendszeres időközönként otthonról tölti meg írásaival. Olvasóinak tábora nemcsak a 3,5 milliónyi lélekszámú németországi török közösségben, hanem otthon is népes lehet. Ha valaki törökül akarja olvasni írásait, akkor a német változat első bekezdése után csak rá kell kattintania arra a vastag betűs török nyelvű megjegyzésre, amely szerint „az eredeti török szöveg itt olvasható”. A művelet természetesen Törökországban ugyanúgy elvégezhető, ha valaki lehívja az FAZ-NET tárcarovatát.

Tehát Bülent Mumay hazájában, a maholnap nyolcvanmilliós Törökországban, ahol az ő kezéből egy időre kiverték a tollat, bárki elolvashatja saját nyelvén is a „belső emigráns” műveit. A publicista voltaképpen „belülről ír a távolba, és írásai a messzi távolból érkeznek így vissza belülre”. Persze mindenkor kulturáltan fogalmaz, ahogy ez az FAZ-nél mindenkor szokás. Bülent nem tesz lakatot a szájára, s nem is bánik kesztyűs kézzel a hatalommal. Kérdés, meddig tűrik. Vagy talán valamit jelezni akarnak ezzel a „toleranciával”? Jelenleg nem így fest a dolog. De majd elválik…

Most álljon itt mutatóban egy nemrégiben megjelent cikke, amelynek német címe így hangzott: Aki lő, azt szabadlábra helyezik, aki twitterezik, azt letartóztatják. A török cím pedig így: Törökországban lehetséges akár 55 másodperc alatt is terroristává átváltozni… Nem óhajtunk belőle túl hosszan idézni, csak egy-két jellegzetes részt szeretnénk kidomborítani. A szerző egy olyan Korán-idézettel kezdi cikkét, amelyre gyakran emlékeztetnek, és amelynek igazságtartalma mindenkor újra meg újra beigazolódik: „Minden visszatér eredetéhez”. Teológiai értelemben ezek a szavak Allahra mint mindennek a lényegére utalnak, hétköznapjainkban azonban ezt a mondást annak leírására alkalmazzák, hogy az ember mindig visszatér saját lényegéhez, s ennek a teremtménynek a lényege alapjában véve soha nem változik. Az ilyesmi a politikai arénában sokkal inkább megfigyelhető, mint az élet más területein. Gyakran megesik, hogy politikusok a változtatás igényével lépnek fel, aztán gyorsan visszatalálnak régi önmagukhoz. Ilyen déjà vu érzésünk már kétszer is volt Erdoğan kormányzása alatt. Végtelen csalódottsággal tapasztaltuk, hogy visszatért kiindulási pontjához. Ezért nagy árat fizettünk – írja Bülent Mumay.

Erdoğan 2001-ben felmondta azt az iszlámista hagyományt, amelynek alapján társaival együtt éveken át politizált. Ihletet merítve az európai kereszténydemokratáktól, a politikai középen támadt vákuumot akarta elfoglalni vele hasonló gondolkodásúak magukat „muszlim demokratáknak” nevező csoportjával. Ez sikerült is. A szeptember 11-ét követő időszakban Erdoğan mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában példaadónak számított. Bel- és külföldön egyaránt kedvező visszhangot keltettek az Európai Unióval való tárgyalások idején megkezdett demokratikus reformjai, valamint a javuló gazdasági mutatók. Ahogy azonban erősödött a tapsvihar, úgy kevesellte egyre inkább megszerzett hatalmát Erdoğan: a demokratikus mázfesték kezdett lepattogzani a „muszlim demokratikus” önazonosságról – olvashatjuk a cikkben.

Az analízis ezután kíméletlen leleplezésbe fordul át, amikor kifejti: Erdoğan akkoriban még az országot nem hivatalos koalícióban kormányozta a Gülen-mozgalommal. S vele együtt veselkedett neki, hogy csapást mérjen a hadsereg kemalista szárnyára, amely még utolsó akadályként tornyosult előttük közös útjukon. Azzal a céllal, hogy eltakarítsa útjából azokat, akik állítólag puccsot készítettek elő, 2008-ban százával tartóztattak le embereket, elsősorban katonatiszteket, de újságírókat is. Vagyis Erdoğan ismét ugyanoda jutott, ahol már volt egyszer, mielőtt 2001-ben „muszlim demokratának” nyilvánította volna magát. Visszatért tehát „eredetéhez”. Egy híressé vált beszédében ezt mondta: „A demokrácia villamosra hasonlít. Kiszállunk, amikor célba értünk.” Amikor 2001-ben egy könyve miatt letartóztatták Ahmet Şık újságírót, Erdoğan kijelentette: „Némely könyvek veszélyesebbek a bombáknál.” Ebben a könyvben ugyanis a szerző feltárta, hogy miként szőtte be embereinek hálózatával a török biztonsági apparátust Gülen, aki akkor még titkos partnere volt Erdoğannak.

Bülent Mumay ma sem tud pontos magyarázatot adni arra, hogy miért is szakított Erdoğan addigi szoros társával, Gülennel. Tény azonban, hogy 2013 decemberében durván összekülönböztek. A gülenisták ugyanis, akik addigra már uralták a rendőrséget és az igazságügyi intézményrendszert, összeszedték minden erejüket egy kormányzati korrupció elleni leszámoláshoz. A viszály egyre jobban elmérgesedett, és voltaképpen elnyúlt a július 15-i puccskísérletig. Erdoğan addigra már régen terroristának bélyegezte Gülent, és ismét szabadlábra helyeztette azokat a katonatiszteket és újságírókat, akiket annak idején még a gülenisták segítségével tartóztattatott le. Az akkori pereket pedig „összeesküvés termékeinek” nyilvánította. Azt állított, hogy a gülenisták rászedték, s azért, hogy ez megtörténhetett, bocsánatot kért Allahtól és a nemzettől.

Ekkor újra felszállt az általa emlegetett „demokrácia-villamosra”, és bátor lépéseket tett, hogy megoldja az ország testén nyílt sebként éktelenkedő kurdkérdést. Közvetett tárgyalásokat folytattak a PKK-val. Erdoğannak azonban alaposan elrontották a kedvét az isztambuli Gezi parkban 2013 nyarán kirobbant tiltakozások. Amidőn azt látta, hogy fiatalok szembeszállnak azzal az óhajával, hogy újjáépítsenek egy oszmán időkből való kaszárnyát az amúgy is csak szűken megmaradt zöldterületek egyikén, és ott bevásárlóközpontot rendezzenek be, megint eszébe jutott az a megálló, ahol egyszer már kiszállt a demokráciából. Attól kezdve már nem sok hajlandóságot mutatott, hogy újra visszaszálljon a villamosra. A puccskísérlet óta újságírók tucatjai senyvednek börtönben, s most már nem ő maga, hanem elnöki Fehér Palotájának, vagyis az ő saját személyének alárendelt igazságüggyel mondatja ki a döntő szót. Amikor még társas viszonyban volt a gülenistákkal, a könyveket tartotta „bombáknál is veszélyesebbeknek”.