Másnap megvettük a repülőjegyet, öt nap múlva pedig már a gépen ültünk. Nem terveztünk meg semmit előre, csak azt szerettük volna, ha a török metropolisz lüktetése kizökkent a hétköznapokból. Két órával a budapesti felszállás után már ereszkedik is gépünk a Boszporusz fölött, és közelítünk a mecsetekkel és minaretekkel csipkézett, világokat magában foglaló 15 milliós gigaváros felé. Az első úti cél a Sabiha Gökcen nemzetközi repülőtér az ázsiai oldalon, ahonnan azután egy óra és körülbelül 15 lírányi buszozást követően elérjük a belváros szívét. Ahogy közeledünk a központ felé, feltűnik, hogy a város különböző negyedeiben, más és más termékekre specializálódtak a kereskedők. Míg az egyik utcában műanyag próbababákat árulnak minden boltban, a következőben dísztárcsák több száz variációja közül választhat a vásárló.

A buszról lelépve – immár az európai oldalon – azonnal felkapjuk a fejünket az adzán hangjára: a müezzin, az egyházi személy, aki imára hívja a muszlimokat. A helyiek számára mi sem természetesebb ennél az éneknél, hiszen vallásuk előírja a napi öt imádságot. Annyira szerves része ez egy iszlám város életének, hogy később már csak mi is alig-alig vesszük észre. A müezzin hangja elcsendesedik, mi pedig csomagjainkkal a hátunkon elindulunk felfedezni a metropoliszt.

Hatalmas az autóforgalom, a sofőrök nem spórolnak a dudával. Ezzel jeleznek a többi sofőrnek és a gyalogosoknak, akik első ránézésre ész nélkül szaladgálnak az úttesten. A járókelők pedig gyakorlatilag ott kelnek át, ahol eszükbe jut, de erre a legtöbb vezető fel van készülve. Az ember persze gyorsan megszokja az efféle lazaságot, így mi is hamar rákapunk a török virtusra, és mindenhol levágjuk a felesleges métereket.

Nem túl feszes a programunk, kíváncsian és izgalommal baktatunk az emelkedőn első állomásunk, a Taksim tér felé; kérdezősködésünkre a helyiek készségesen irányítanak útba. Az élet nyugodt, hétköznapi jövés-menés fogad, de a tér még őrzi az összecsapások nyomait. A Taksim tér az isztambuli élet egyik középpontja és kultikus helye, talán a mi budapesti Erzsébet terünkhöz hasonlítható, s itt található az az emlékmű, amely a köztársaság 1923-as kikiáltásának ötödik évfordulójára készült. A több mint hétezer négyzetméteres agorán több százan sietnek munkába, randevúznak és sétálnak a Gezi parkban, vagy csak tétován nézelődnek, mintha éppen azt akarnák eldönteni, melyiken is induljanak el a pókhálószerűen szerteágazó utcák közül. Úgy döntünk, mielőtt bármelyiket is kiválasztanánk, ízelítőt kérünk a helyi street foodból, azaz: köftét eszünk rizzsel és töltött paprikát kenyérrel, vagyis ekmekkel.

Folytatás és képek >>>