Már csak viszonylag kevesen emlékezhetnek Törökországban még egy olyan hatalmas békés tömegmegmozdulásra, mint amilyen a napokban megtartott isztambulival lenne összemérhető. Száz- és százezrek kitörő örömmel ünnepeltek abból az alkalomból, hogy a történelmi világvárosban sikeresen ért véget az a több mint 400 kilométer hosszú gyalogos menetelés, amelyet Ankarából kiindulva a Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu kezdeményezett az erősen megtépázott törökországi társadalmi-közéleti-politikai igazságosság uralmának helyreállításért. Ez az „igazságmenet” széles körű megítélés szerint váratlanul, egyben fegyelmezetten olyannyira megmutatta a demokrácia híveinek a korlátozások miatt ugyan nehezen mozgósítható, de még mindig meglévő nagy erejét, hogy a meglepett hatalom rendőrileg még csak meg sem kísérelte megzavarását. Sőt több útszakaszát még lelkiismeretesen biztosította is. Csak szavakban minősítette a vonulók indítékait és egyáltalán megszervezésük szándékát. Méghozzá magas politikai szinten. Ott azonban eleinte durván.

Szóval ehhez hasonló békés tömegtüntetés emlékét csak azok őrizhetik, akik 1977. június 3-án ott lehettek Bülent Ecevitnek, a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSP) elnökének – különböző időpontokban miniszterelnöknek – a nagygyűlésén, aki egykor a CHP-t is vezetve „szociáldemokratizálta” a pártot. Nagy szónok, nagy műveltségű egyéniség, eredetileg diplomata, újságíró és nem utolsósorban fiatalon indológus is volt, aki londoni szanszkrit és bengáli nyelvi tanulmányai után az 1913-as irodalmi Nobel-díjas Rabindranáth Tagore bengáli veseit fordította. Kezdetben annak köszönhette népszerűségét, hogy 1963-ban a parlamentbe bejutva tevőlegesen részt vett a munkásság jogát védő első törökországi sztrájktörvény megalkotásában. Később pedig annak, hogy 1974-ben ő rendelte el Ciprus török katonai elözönlését a fenyegetett török kisebbség védelmére hivatkozva, majd szintén az ő kormányzása idején fogták el Abdullah Öcalan „terroristavezért”.

Baloldalisága szemlátomást viszonylagos, vagy nevezhetnénk úgy is, hogy változó hitelességű, mindenesetre ellentmondásos volt hosszú, 2002-ig tartó politikai pályafutása során. Kétségtelen azonban, hogy lényegesen jelentősebb, határozottabb arcélű és nagyobb formátumú politikai személyiség benyomását keltette, mint „az eddigi„, „igazságmenet előtti” Kemal Kılıçdaroğlu. Utóbbi politikai egyéniségét bírálói ugyanis meglehetősen színtelennek, bizonyos esetekben a jelenlegi hatalommal szemben megalkuvónak vagy legalábbis nem kellő erélyt tanúsítónak tartották. Szemére vetik, hogy megszavazták parlamenti képviselők mentelmi jogának felfüggesztését. Évekkel ezelőtt pártja – akkor még nem ő vezette – nem riadt vissza attól, hogy „népszerű” jelszavakat hangoztasson az Európai Unió lejáratására. Ezért annak idején az is felmerült a Szocialista Internacionáléban, hogy a CHP érdemtelenül foglal helyet a szervezetben, amelynek azonban ő később egyik alelnöke lett. A CHP vezetőjének azután választották meg, hogy elődje, Deniz Baykal 2010-ben kénytelen volt lemondani, mivel egy nyilvánosságra került videón politikailag félreérthetetlenül tekintélyromboló helyzetben találtatott párttársával, egy férjes asszonnyal.

Az „igazságmenet” azonban egy csapásra megnövelte Kemal Kılıçdaroğlu tekintélyét, akinek alevi szüleit némely életrajzírója szerint a harmincas évek végén a véres kegyetlenséggel megtorolt kurd felkelés után űzték el Dersim, jelenleg Tunceli tartománybeli szülőföldjükről. A magát szociáldemokrata irányultságúnak valló politikus most nagyot nőtt sokak szemében – otthon és külföldön egyaránt. A június 15-én indult és július 9-én célba ért menet élén céltudatos és határozott vezetőként jelent meg: végig tartotta magát ahhoz, hogy nem önző pártépítés céljából, a CHP javára gyalogol le 425 kilométert híveivel együtt Isztambulig. Egyértelművé tette, hogy széles körű nemzeti összefogásra törekszik, ezért kizárólag ilyen jellegű jelszavakat engedélyezett, és a hatalmas sokaság valóban csak török nemzeti lobogókat lengetett. Feliratos tábláikon, transzparenseiken is csak ez állhatott: „Igazságot!” vagy „Jogot! Igazságot! Törvényességet!”

Kılıçdaroğlu a The New York Times hasábjain is kifejtethette nézeteit: „Mi most minden egyes honfitársunk érdekében keltünk útra, azért, hogy Törökországban békében és biztonságban élhessenek. Mindenkiért gyalogolunk, olyanokért, akik istenfélők és olyanokért, akik nem hívők. Továbbá törökökért és kurdokért, aleviekért és szunnitákért. Mi olyan Törökországért menetelünk, amelyben a meggyőződés, az etnikai hovatartozás és az életmód nem lehet indoka hátrányos megkülönböztetésnek és büntetésnek. Mi olyan Törökországért menetelünk, ahol az emberek fejtartása büszke, szellemük pedig félelemtől mentes.”

„Jelenleg azonban – jelentette ki egy más alkalommal – Törökországra a félelem és a szorongás leple borul.”

A CHP elnöke tisztázhatta álláspontját a Der Spiegel isztambuli tudósítójának, Maximilian Poppnak is. Mint emlékeztetett, a tavalyi katonai puccskísérletet megbélyegezték a politikai pártok és társadalmi szervezetek: „Akkor javasoltuk a kormánynak – jelentette ki a német hetilapnak adott interjújában –, hogy a parlamentben egységesen lépjünk fel azon erők ellen, amelyeket felelősség terhel ezért a bűncselekményért. Erdoğan azonban más utat választott. Kihirdette a rendkívüli állapotot, felfüggesztett hivatalából több mint 100 ezer köztisztviselőt, és letartóztattatott 50 ezer embert: újságírókat, egyetemi előadókat, professzorokat és nemzetgyűlési képviselőket. Sok ezer ártatlan személynek az állam lefoglalta a vagyonát, és a gyanúsítottaknak a családját is büntetőeljárás alá vonják. Lidércnyomás alatt élünk. Az utolsó csepp a pohárban pártbarátunk, Kadri Enis Berberoğlu képviselő letartóztatása volt” – mondta.

A szóban forgó képviselőt, a Hürriyet című napilap korábbi szerkesztőjét terrorizmus, kémkedés és államtitok kiszivárogtatása vádjával júniusban 25 év szabadságvesztésre ítélték. Az utóbbi évek egyik legnagyobb politikai-közéleti botrányával összefüggésben terhére rótták, hogy még 2014-ben olyan videofelvételeket játszott át baloldali napilapok, így előbb az Aydınlık (Világosság), majd a Cumhuriyet szerkesztőségének, amelyek azt lettek volna hivatva bizonyítani, hogy a török hírszerzés, a MIT kamionos közúti áruszállításnak álcázva fegyvereket juttat el a Bassár el-Aszad szíriai elnök ellen harcoló szíriai felkelőknek, sőt állítólag még az Iszlám Állam terrorszervezet fanatikusainak is. Miután Adanában az ottani államügyész elrendelte a szállítmány megvizsgálását, a központból más ügyészeket küldtek a helyszínre a rendelkezés megmásítására. A szállítmányozás tényét később elismerték, de azt állították, hogy nem fegyvereket, hanem a szorongatott helyzetben lévő szíriai türkmén testvéreknek küldtek élelmiszereket.

A Cumhuriyet nemcsak napról napra, hanem szinte óráról órára folyamatosan lelkes hangú riportokban számolt be az „igazságmenet” útjáról, és ismertette az elismerő külföldi sajtóvisszhangokat.

Voltak, akik lelkesültségükben Kemal Kılıçdaroğlut hosszú és békés meneteléséért már kezdték „török Mohandász Karamcsand Gandhiként” emlegetni. A nagy indiai államférfi, hazája függetlenségi mozgalmának politikai és szellemi vezetője, akit hívei megtiszteltek a Mahatma, vagyis szanszkritül a Nagy Lélek névvel, céljait mindenkor erőszakmentes, békés eszközökkel kívánta elérni. Világszerte nagy feltűnést keltő 1930-as akciója során követői élén felvette a harcot a főként a szegény lakosságot sújtó törvény, a sólepárlási tilalom ellen, a szabad sólepárlás jogáért. Híveivel mintegy 400 kilométeres utat tett meg 24 nap alatt a tengerparti Dandi faluig, ahol a lakosság időtlen idők óta tengervízből párolt sót. Erre a tevékenységre azonban a brit gyarmati hatóságok adót vetettek ki, illetve tilalommal is sújtották. Gandhiék „törvényszegő” polgári engedetlenségi mozgalmához országszerte sok tízezren csatlakoztak, nagyszabású tüntetések kezdődtek. Gandhi az ilyesfajta erőszakmentes módszert szatjágrahának, azaz az igazság melletti kiállásnak nevezte. Őt és többeket a brit hatóságok letartóztattak, de a következő évben szabadlábra helyezték őket. Végül Lord Irwin alkirály megállapodott Gandhival a só előállítását korlátozó intézkedések enyhítésében. Ez az indiai békés hagyomány hivatkozási alap lett Martin Luther King tiszteletes amerikai polgárjogi mozgalmában is.

Az anatóliai „igazságmenet” nyomán egy éles szemű török politikai hírmagyarázó, Murat Yetkin a Hürriyet hasábjain már látni vélte kibontakozni egy nagyon más Törökország körvonalait, ahol nem egyedül Recep Tayyip Erdoğan alakja a meghatározó, s amit ő mond, nem azonos az egész ország „politikai hangjával”. A szemleíró ugyanis úgy érzékeli, mintha az akció hatására változás indult volna el a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártjában, az AKP-ben, nemkülönben talán magában a CHP-ben, a legrégibb párban is, amelyet még a függetlenségi háború hőse, Mustafa Kemal Atatürk alapított, s amelyet – főként Nyugaton – szociáldemokrata szónokiassága ellenére igen gyakran mozdulatlannak, megcsontosodottnak és a vezető rétegbe túlságosan beágyazottnak tartanak. És éppen ebből a helyzetből látszik most kimozdulni a dinamizmus irányába.

Ám a publicista gondolatmenete szerint a török „igazságmozgalom” minden bizonnyal változást vitt az ország szélesebb politikai kultúrájába is. Alig egy nappal a menet indulása után az ország miniszterelnöke, Binali Yıldırım még törvénytelennek nyilvánította az akciót, méghozzá arra való hivatkozással, hogy az „igazságot nem utcai megmozdulások szavatolják”. Egy nappal a menet célba érkezése előtt a kormányfő már másképp beszélt, s kijelentette: lehet az utcán is keresni az igazságot, viszont akkor azok, akik így tesznek, határolódjanak el attól az állításuktól, miszerint a tavaly július 15-i államcsíny csupán egy „ellenőrzött puccs” volt. Ez – írja Yetkin – célzás volt Kılıçdaroğlu egyik vitatott állítására. Kijelentette ugyanis: „a török kormány, miután értesült arról, hogy Fethullah Gülen egyesült államokbeli iszlám hitszónok földalatti hálózata katonai államcsínyt szervezett a kormány megbuktatására és a parlament kiiktatására, hátsó szándéktól vezérelve nem cselekedett kellő gyorsasággal. Ez a titkos szándék pedig az volt, hogy később politikai hasznot húzzon a puccsból”.

Ez most különösképpen érzékeny kérdéssé vált, amikor Erdoğan és Yıldırım megemlékezni készült a puccs első évfordulójáról – hívta fel a figyelmet Murat Yetkin. Maga Erdoğan először szintén megbélyegezte az „igazságmenetet”, amely szavai szerint „megfelel a június 15-i puccs irányvonalának”. Vagyis „ezek az emberek is azok céljainak jegyében vonulnak, mint akik F–16-os vadászbombázókkal és páncélosokkal támadtak”. Amidőn azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a menet békés, az államfő inkább már tartózkodott ilyen vádak emlegetésétől, mivel a társadalomban nem talált megfelelő visszhangra egy gyalogos menet puccskísérlettel való összehasonlítása. Emellett az AKP-nak bizonyos felmérésekből tapasztalnia kellett azt is, hogy bizony a választókerületekből is érkeztek „panaszok az igazságügy rendszerére vonatkozóan”.

Murat Yetkin cikkében olvasható még egy súlyos megállapítás: Korábban a nemzetközi médiát aligha érdekelte, hogy mi a véleménye a török CHP-nak. Napjainkban azonban mind általánosabb az a felismerés, hogy valami új történik Törökországban. Ezért megállapítható, hogy a pártelnök „Kılıçdaroğlu cikkének megjelenése a The New York Timesban nagyobb sikernek mondható, mint amennyivel a török kormány összes arra irányuló eddigi erőfeszítése járt, hogy kimutassa a 2016. júliusi puccskísérlet mögött meghúzódó gülenista hálózat gonosz természetét”.

Bölcs, reménykeltő, talán túlontúl is derűlátó a Hürriyet publicistájának ez a helyzetértékelése. Mert a teljes képhez azért hozzátartozik az is, hogy ugyanez a lap július 10-én feltűnő tálalásban, Veszélyes játékot űznek! címmel közölte a DHA hírügynökség jelentését az AKP elnökhelyettesének és szóvivőjének nyilatkozatáról, amelyben éles szavakkal támadta az „igazságmenet” előző napi isztambuli zárógyűlésén elhangzottakat, személy szerint a szónokot, Kılıçdaroğlu pártelnököt. Mahir Ünal kijelentette: „Kemal Kılıçdaroğlu úr igyekszik az utcát feltüzelni és lázadást szítani. Ha ön ennyire semmibe veszi a demokráciát, a parlamentet, a választott kormányt, és az utcához intézi szavait, akkor ennek neve fasizmus!”

A bizakodó hangulatot azonban lényegesen már az olyasfajta szélsőséges megnyilatkozások sem befolyásolhatják hátrányosan, mint amilyenről a Habertürk című napilap számolt be. Éber szerkesztői leleplezték, közhírré tették egy szélsőjobboldali ismert újságíró, a kormánybarát Milat (Mérföldkő) és a Yeni Söz (Új Szó) publicistájának egy döbbenetes, egyenesen hátborzongató twitter-üzenetét. Hüseyin Adalan ebben afelől igyekszik felvilágosítani vallásos honfitársait, hogy a „nemes és tiszteletre méltó török államnak meg kell mutatnia erejét”. Ebből következőleg „vallási kötelesség megölni a fethullahisták terrorszervezetének (török betűszóval FETÖ-nek) a tagjait”.

A török államvezetés a FETÖ-t vádolja a puccs ösztönzésével, előkészítésével. Minthogy lehetőséget nyújtott számára minden rendű és rangú ellenfelével való leszámolásra, Erdoğan „Isten ajándékának” nevezte a hatalomátvételi kísérletet, amelynek során a puccsisták több mint 240 embert megöltek, mintegy ezret pedig megsebesítettek. Mint a DIKEN hírügynökség jelentette, Bekir Bozdağ igazságügy-miniszter legújabb adatai szerint a puccs óta az államcsínnyel kapcsolatos szervezkedés gyanújával letartóztattak 50 504 embert, 168 801 ellen pedig bírósági eljárást kezdeményeztek.

Ami viszont a fent idézett Twitter-üzenetet illeti, eddig nem érkezett hír arról, vajon az állami vallásügyi hivatal, a diyanet vezető teológusai alkottak-e véleményt az esetről. Vagyis – mint várható lenne – nem minősítik-e lehető leggyorsabban közönséges istenkáromlásnak és köztörvényes bűncselekménynek, hogy az iszlámbarát kormányhoz közel álló Hüseyin Adalan gyilkosságra bujtatja fel az igazhívőket. Méghozzá alantas módon állítólagosan érvényes muzulmán vallási parancsra, hittételre hivatkozva? Hiszen ilyesmire napjainkban legfeljebb az Iszlám Állam „felkent papjai”, önjelölt fanatikus imámjai vetemednek.

A szintén erősen kormánypárti napilap, az Akşam (Az Est) is közölt hírt az „ellenség”, ez alkalommal jogvédők lejáratásának célzatával. Rendőrségi forrásokra hivatkozó tudósítása szerin Büyükada szigetén, amely a márvány-tengeri Herceg-szigetek egyike, a biztonsági erők egy szállodában rajtaütöttek nyolc török jogvédőn. Nevezettek a szálloda tulajdonosával és két külföldi, egy német és egy svéd–iráni állampolgárral együtt „éppen a térkép fölé hajolva” tanulmányozták annak lehetőségét, hogy Isztambulból kiindulva „miként lehetne megszervezni az egész országra kiterjedő tüntetéseket”. Pontosan annak mintájára, ahogy a „folyamatos rendbontást” a török környezetvédők 2013-ban az isztambuli Taksim téri Gezi parkban kezdeményezték. A két külföldi a „közösségi média helyes használatára és tömegek megfelelő mozgatásának fortélyaira oktatta” a belföldieket. A lap felidézte, hogy a tavalyi puccskísérlet előtt „CIA-ügynökök gyűltek össze és tanácskoztak ugyanezen a szigeten…”

Azok pedig, akik a „török kulturális élet tisztaságán őrködnek”, újabban már nem kímélik a popzene csillagait sem. Ömür Varol, a kormánypolitikát támogató Beyaz (Fehér) Tv műsorvezetője például élő adásban erősen kifogásolta, hogy a világhírű Sezen Aksu énekesnő, dalszövegíró és producer egyik új számának „kétértelmű” címet adott, a szövegbe pedig szintén belekerültek „gyanús sorok”. A cím, a Kiáltvány szerinte azért elítélendő, mert „rendszerint puccsista tábornokok szoktak kiáltványokban fordulni a néphez”. A „szövegnek pedig az a része, amely úgy szól, hogy »…ismét megfordult a szél, bizony nagyon didergetős ősz leselkedik majd reánk«, az énekesnő részéről minden bizonnyal arra utaló célzás, hogy számítani lehet egy másik katonai hatalomátvételi kísérletre is.”

Nem ez az első eset, hogy hamis szándékokat tulajdonítanak művészeknek. A Milat című lap kolumnistája, Bayram Zilan utólag azt akarta belemagyarázni egy Hoppá!, törökül Cuppa (kiejtése dzsuppa) dalcímbe, hogy a két világhírű török előadó, az énekes Tarkan és a szerző, Sezen Aksu voltaképpen a hasonló hangzású cunta (kiejtése dzsunta) szót akarta bedobni a köztudatba. Vagyis azzal vádolták őket, hogy a Hoppá! című dallal már készültek is a puccsra, amelynek sikere esetén katonai junta megalakulása lett volna várható…

Eme elszomorító jelenségek számbavétele után némi vigaszért térjünk vissza az „igazságmenet” külföldi méltatásához, így a The New York Times két hatalmas riportjához. Az egyik „menet közben”, a másik a befejező isztambuli tömegmegmozdulás után látott napvilágot. Patrick Kingsley végigkísérte a menetelőket, közben sokakkal elbeszélgetett, „út menti” interjúkat készített. Többek között a 69 éves Kemal Kılıçdaroğlu CHP elnökkel, aki a rendkívüli állapot katonai puccs utáni meghosszabbítgatását, vagyis a törvényes parlamenti ellenzék elfojtását „civil államcsínynek” nevezte. Egy szintén felvonuló korábbi vezető újságíró, Şükrü Küçükşahin, akit kormánybírálataiért munkanélkülivé tettek, az amerikai tudósítónak kijelentette: a menet „Törökország politikai életének legnagyobb eseménye”. Egyben ámuldozva mondta, hogy „még az ellenzék vezére, Kılıçdaroğlu is képes Ankarától Isztambulig menetelni”. Ez ugyanis sokakat, másokat is meglepett, mert nem ritka az a vélemény, hogy Erdoğan részben Kılıçdaroğlu tétlenségének, lendülethiányának és ötletszegénységének köszönheti sorozatos választási sikereit.

A tömeg Anatólia konzervatív lakosságú központi területén gyalogolt végig. „Soha, egy pillanatig sem fordult volna meg a fejemben, hogy ezen a vidéken csak úgy át tudunk majd haladni” – mondta Yurter Özcan, a CHP egyik funkcionáriusa, aki pártját korábban az Egyesült Államokban is képviselte.

Gondosan ügyeltek arra, hogy semmi ne árulja el pártkötődésüket, mert a fő céljuk az volt, hogy minél több honfitársukat vonzzák magukhoz, a politikai paletta bármely árnyalatához tartozzanak is. Ez a törekvésük ígéretes eredménnyel is járt. Nem akárki csatlakozott hozzájuk, még ha csak egy napra is, például Abdüllatif Şener személyében. Ő az AKP egyik alapítójaként 2002 és 2007 között miniszterelnök-helyettes volt Erdoğan kormányában, akkor lemondott, és 33 társával együtt, közöttük 9 képviselőnővel új „demokratikus középpártot” alapított Türkiye Partisi (Törökország Pártja) néven. A párt 2009 és 2012 között működött, akkor Şener felszámolta „megfelelő lehetőségek hiányában”. A volt AKP-politikus élesen elítélte a Gezi parki tüntetőkkel való kegyetlen rendőrségi leszámolást.

Üzenetben üdvözölte a menetet a kurdbarát HDP, valamint Meral Akşener asszony, egykor az Erdoğannal több területen együttműködő szélsőjobboldali-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártjának, az MHP-nek üdvöskéje, aki azóta pártjával szembefordulva az államfő elkeseredett ellenfeleként és ékesszólásával tömegekre ható szónokként némelyek szerint a Fehér Palota urának „reménybeli és eredményes kihívója lehet a következő elnökválasztáson”.

Feltűnő jelenség volt a menet élén haladók között dr. Cihangir İslam professzor, akit idén elkergettek egyeteméről, mert aláírt egy beadványt, amelyben elítélték a török haderő pusztító hadműveleteit kurd városok ellen Délkelet-Törökországban. A professzor, korábban több iszlámbarát párt veteránja, még arról is nevezetes, hogy elvált felesége volt az első iszlámkendős képviselőnő a török nagy nemzetgyűlésben.

Az amerikai újságíró úgy tapasztalta, hogy a helyi lakosság meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítette a menetet. A legutóbbi választásokon az ottaniak túlnyomórészt az AKP-ra szavaztak. A rokonszenvezők úgy fejezték ki jókívánságaikat, hogy autóikból a győzelem V jelét mutatták, vagy balkonjukon állva tapsoltak. Egy mogyorótermesztő gazda egy pihenő közben még ebédet is hozott több köztársasági néppárti törvényhozónak, noha elismerte, hogy rendszerint a rivális ellenzéki pártra szavaz.

Az út szélén álldogáló közönségből azonban mások szidalmazták Kılıçdaroğlu elnököt és híveit, utóbbiak ellenben többször felcsattanó tapssal viszonozták a provokációkat. Volt, aki azzal vélte leghatásosabban kifejezhetőnek a menettel szembeni ellenszenvét, hogy egy teherautóból nagy rakás trágyát zúdított ki arra helyre, ahol az „igazságmenet” tábort ütött. Az útra figyelmeztetésül kihelyeztek egy fegyvergolyót is….

A demokratikus tüntetők elleni tiltakozásnak sokan azt a formáját is választották, hogy az úgynevezett Rabia-jelet mutatták, vagyis egyik felemelt kezük kinyújtott négy ujjával adták tudtul félreérthetetlenül, hogy ők Erdoğan támogatói. A jellel arra a vérfürdőre emlékeztetnek, amelyet a rendfenntartó erők hajtottak végre az első demokratikusan megválasztott egyiptomi elnök, a katonai puccsal eltávolított Mohamed Murszi tiltakozó híveinek, a muzulmán testvéreknek a soraiban. Ekkor, 2013. augusztus 14-én állítólag 817 ember vesztette életét a Rabbia al-Adavija téren. Erdoğan, aki mindenkor Murszi és a Muzulmán Testvériség barátjának mondotta magát, megbélyegezte az erőszakos egyiptomi hatalomátvételt és a mészárlást.

Egy 27 éves pincér, Ahmet Büyükkara úgy vélte, hogy az egész gyalogos menet „színtiszta szerepjátszás. Mi nemes egyszerűséggel hamis Gandhinak nevezzük Kılıçdaroğlut. Méghozzá kínai gyártmányú Gandhinak.” Az ilyesfajta gyűlölködést még szítja is Erdoğan pártja – jegyzi meg a tudósító. Majd idézi Howard Eissenstat professzort, aki Törökország-megfigyelője a New York állambeli St. Lawrence Egyetemnek. A magánegyetemen működő előadó szerint „még AKP-támogatók is elismerik, hogy Kılıçdaroğlunak joga van felvonulni. És ha ebben őt egy leszámolás során megakadályoznák, „akkor ezt nagyon rosszul fogadná Erdoğan számos olyan támogatója, aki hisz az államfőben és az AKP küldetésében. Ezt a küldetést ugyanakkor demokratikus megalapozottságúnak szeretné látni.”

Az Isztambulba való megérkezésről és az ottani milliós tömeggyűlésről már Carlotta Gall fényképes tudósításában lehetett olvasni Az igazságmenet Erdoğannak szóló személyes kihívással fejeződött be címmel.

A CHP-elnök tízpontos nyilatkozatában – írta a riporternő – követelte az alkotmánymódosítás érvénytelenítését, a tavalyi államcsínykísérlet hátterének teljes feltárását, valamint a letartóztatott újságírók, parlamenti képviselők és kiskatonák szabadlábra helyezését, nemkülönben a felfüggesztett köztisztviselők állásukba való visszahelyezését.

„Az igazság jog, és mi visszaköveteljük ezt a jogunkat. Mi, itt összegyűlt milliók új társadalmi szerződést követelünk” – ez az idézet olvasható a lapban a CHP-elnök zárószavaiból.

Az amerikai lap eközben nem feledkezett meg Törökország másik gyötrő problémájáról, a kurdkérdésről sem. Patrick Kingsley tudósító nagy cikkben részletezi, hogy a jelenlegi politikai tisztogatás közben a kurd kultúrát is újabb támadás éri. Ezt egy korábban városi kezelésben működő kurd nyelvű színház sorsán is érzékelteti. Diyarbakırban, a törökországi kurdlakta területek szellemi központjában ugyanis szélnek eresztették a játékszín tagjait, s némely színész új megélhetés után nézve kénytelen volt felcsapni kebabárusnak. Mindez egyenes következménye volt annak, hogy az államfő elcsapatta a legtöbb kurd város és település demokratikusan megválasztott polgármesterét, és helyüket központilag kinevezett gondnokokkal töltette be. Diyarbakırban elbocsátották annak az önkormányzati hivatalnak a legtöbb alkalmazottját is, amely a kurd és más kisebbségi nyelvek oktatásáról gondoskodott.

Közben rendeletileg megváltoztatják a jelentős kurd személyiségekre emlékeztető utcaneveket, lebontják a kurd hősök szobrait. Miután tízesével küldték börtönbe a Népek Demokratikus Pártjának, a kurdbarát HDP-nek a parlamenti képviselőit, letartóztattak egy kurd művészt is, mivel megfestette a török hadsereg páncélosainak ágyútüzében, a kurd városi felkelőkkel vívott utca harcokban elhamvadt Nusaybin kurd város romjait. A sajtószabadság puccs utáni gyorsított felszámolása során a kurd média a legérzékenyebben sújtott tájékoztatási eszközök közé tartozott. A börtönben senyvedő 173 újságíró közül 50 kurd nyelvű vagy kurdbarát sajtószervnél dolgozott. Tavaly augusztusban rendőrök megszállták és betiltották az Azadiya Welat (A Haza Szabadsága) című kurd nyelvű napilapot, amelynek akkor jelen lévő 27 újságíróját azonnal őrizetbe is vették terrorpropaganda terjesztésének vádjával. A lap példányait már korábban sem engedték be börtönökbe kurd rabokhoz. Lekapcsoltattak továbbá részben kurd nyelven sugárzó tíz tévéállomást. Több hónapra működési tilalommal sújtották még a kurd gyermekek szórakoztatását szolgáló Zarok rajzfilmtévét is, amely egyaránt sugároz a kurd nyelv kurmandzsi és zaza változatában.

Több helyen kezdték levenni Diyarbakırban azokat a táblákat, amelyek feltüntették a város kurd nevét, Amedet. A kelet-törökországi Van városában pedig a kijelölt kényszergondnok átkereszteltette a város egyik parkját, amelyet korábban Tahir Elçiről neveztek el. A híres és népszerű kurd jogász a diyarbakıri ügyvédi kamara elnöke volt. „Terrorizmus mentegetésével” vádolták, mert a PKK-t nem tartotta terrorszervezetnek. Tisztázatlan körülmények között vesztette életét 2015-ben. Egy történelmi mecsetnél éppen sajtóértekezletet tartott, amelyen sürgette az erőszak megfékezését. Ekkor fejlövés érte. A halálos golyó állítólag egy rendőrtiszt fegyveréből származott.

Miközben Törökország-szerte a 2016. július 15-i puccskísérlet áldozataira emlékeznek, a Der Spiegel ankarai tudósítója ráirányította a figyelmet Fethullah Gülen prédikátor közvetlen környezetének egy eddig kevéssé ismert alakjára. Maximilian Popp A hadsereg imámja című tudósításában többek között megállapítja: Gülen közössége a Nyugaton mérsékelt vallási művelődési-oktatási mozgalomnak tünteti fel magát, számos közvetett bizonyíték azonban arra vall, hogy az ő káderei alkották az Erdoğan elleni puccskísérlet hajtóerejét. A török kormány eddig nem terjesztett elő bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy Gülen részt vett a puccsban. Az államügyészség Adil Öksüz teológust tartja az ügy kulcsfigurájának. A köpcös, nagy bajuszú és félig kopasz Öksüz 50 éves. Egy nyugat-anatóliai vidéki egyetemen tanított, ahol doktori értekezésén kívül semmit nem publikált. Ennek ellenére nagy volt a befolyása. Gülen bizalmasának számított, videók mutatják őket együtt ima közben és Gülen birtokán Pennsylvaniában.

Gülen hívei kulcspozíciókat foglaltak el a török államban, s Gülen minden intézmény számára kijelölt egy vezetőt, úgynevezett imámot. Adil Öksüz a „hadsereg imámja” lett, akinek az a feladata, hogy megőrizze a Gülen-mozgalom befolyását a fegyveres erőkre. Némely katona állítólag inkább neki, nem pedig vezérkarának engedelmeskedett. Egy darabig Erdoğan és Gülen együtt ellenőrizték Törökországot. Legkésőbb 2013-ban azonban végleg összevesztek hatalmi kérdések miatt. Aztán 2016. július 9-én, tehát hat nappal a puccs előtt Öksüz egy ankarai villában egybegyűjtötte férfiak egy csoportját: a török haderő két tábornokát, egy tengernagyot, civileket. Ez a csoport még egyszer átfutotta az Öksüz által kidolgozott terv részleteit. Ennek alapján egy elitkatonákból álló csapatnak le kellett volna tartóztatnia és egy Földközi-tengeren állomásozó hajóra vinnie Recep Tayyip Erdoğan elnököt. Hulusi Akar vezérkari főnöknek kellett volna a felkelés élére állnia. A puccskísérlet megbukott, mert a nép nem támogatta, és a katonai vezetés sem vett részt benne. Öksüzt letartóztatása után egy vizsgálóbíró elengedte – ma is rejtélyes indokoknál fogva. Jelenleg szökésben van.

Gülen közössége a valóságban egyfajta maffia volt, amely céljai elérése végett soha nem riadt vissza bűnös módszerek alkalmazásától. Gülen neveltjei rágalomhadjárattal és kirakatperek segítségével takarították el az útból bírálóikat, börtönbe juttattak vagy öngyilkosságba kergettek embereket. Erdoğan istápolta és eszközként felhasználta a közösség kádereit. A Gülen-bírák által irányított úgynevezett Ergenekon- és Balyoz-eljárásokban, amelyekben minden alap nélkül százszámra tartóztattak le világi beállítottságú katonatiszteket, újságírókat, egyetemi előadókat, Erdoğan kikiáltotta magát a „legfőbb bűnüldözőnek”. E perek nyomán hatalmas űr keletkezett a hadseregben, s ezt a vákuumot aztán Gülen-káderekkel tömték be.

James Jeffrey, az Egyesült Államok volt ankarai nagykövete a The New Yorkernek nyilatkozva nem táplált semmi kétséget aziránt, hogy a puccsot a Gülen-közösség vezette. Más csoportok aztán csatlakoztak: kemalisták és ultranacionalisták. Hulusi Akar vezérkari főnök szerint a felkelők felajánlották neki, hogy kapcsolják neki vezetőjüket, Fethullah Gülent.

A Der Spiegel tudósítója összegzésében megállapítja, hogy Erdoğan teljesen lejáratta a feltételezett puccsisták elleni nyomozást azzal, hogy boszorkányüldözést indított az egész ellenzék ellen. Időközben már mindenkire ráfogja, hogy Gülen híve, aki neki ellentmond. Így mind inkább háttérbe szorul a július 15-i bűncselekmény…

Az évforduló alkalmából Rainer Hermann, a Frankfurter Allgemeine legrégibb és legszakavatottabb Törökország-megfigyelője kommentárban állapítja meg: Törökországban immáron nem történik semmi, aminek ne volna kapcsolata a meghiúsult puccskísérlettel. Erdoğan mély válságba manőverezte bele országát – belsőleg és külkapcsolatait is tekintve. Sok török számára most már csak Európa lehet az egyetlen remény.

De Európának – vonja le a következtetést a hírmagyarázó – nem lenne szabad elejtenie Törökországot. Mert egy olyan Erdoğan, akivel Európa beszél, kevesebb kárt okoz, mint egy elszigetelt, nagyzási hóborttól űzött Erdoğan…

Itt most akár mi is befejezhetnénk. De tollunkra tolul egy szintén nagyon nagy horderejű kérdés: vajon miként reagál a török vezetés, vagyis az államelnök arra, hogy lassan, de biztosan „tisztázódik” a moszuli és rakkai katonai helyzet… Ami magában foglalja a Törökországon, Szírián, Irakon és Iránon átívelő kurdkérdés tartós előtérbe nyomulását.

Felkészült-e erre Ankara megfelelő józansággal, mértéktartással és előrelátással? Mivel sorkérdésről van szó, csak remélni lehet, hogy politikai-gazdasági-katonai kelléktárában csakis átgondolt és békés megoldások eszközei között óhajt válogatni. Mert mikor, ha nem most, oly sok kemény hazai és nemzetközi tapasztalat birtokában? Például a „igazságmenet” üzenetét is helyesen értelmezve és értékelve…

Flesch István – Türkinfo
2017. július 16.