Magyar olvasó most először vehet kézbe tekintélyes török szerző tollából származó munkát Gázi Musztafa Kemál pasáról, a későbbi Atatürkről. Ez a szerző Dr. İlber Ortaylı professzor, az ismert politológus-történész. Legújabb átfogó életrajzi művében mindvégig török hazafiúi szemlélettel vázolja fel a győztes honvédő hadvezér, majd köztársaság-alapító államférfi életútját. Könyvének közreadásával a Napkút Kiadó Pál Laura turkológus fordításában érdekfeszítő olvasmánnyal ajándékozta meg a magyar nagyközönséget.

            Az isztambuli Galatasaray Egyetem tanára, a nagy példányszámú Hürriyet című napilap rendszeres tárcaírója a sztálini üldöztetés elől menekült krími tatárok sarjaként 1947-ben Ausztriában látta meg a napvilágot. Rokonszenvez a magyarokkal, ismeri múltunkat és jelenünket, 2019-ben járt is Magyarországon Isztambuli történetek című könyvének bemutatója alkalmából. Tavaly A magyar Sèvres 100 esztendeje című újságcikkében emlékezett meg a trianoni tragédiáról.

            Most megjelentetett népszerűsítő művében elsősorban azoknak a képzeletét ragadja meg, akik eddig csak felületesen ismerték az Oszmán Birodalom első világháborús végnapjait és a törökök függetlenségi háborúját, amelyet olyan nyugati hódítók ellen vívtak, akik imperialista mohóságukban még kivérezve és egymással vetélkedve is mindenképpen osztozkodni szerettek volna az összedőlt birodalom még mindig csábítóan nagy falatnak tetsző török maradékán.

            De ha ezek az érdeklődők rászánják magukat egy ilyen vaskos kötet elolvasására, minden bizonnyal már az elő oldalakon megejti őket İlber Ortaylı könnyed, helyenként csillogva csapongó írásmodora, s gyorsan kedvet kaphatnak a folytatására is. Így a professzor lényegláttató vezetésével fölöttébb izgalmas utazáson vehetnek részt: végigkísérhetik hősét történetének minden fontosabb állomásán, pontosan nyomon követhetik kivételes katonai erényeinek és képességeinek köszönhető gyors felemelkedését, több kontinensen kivívott harctéri győzelmeit, életveszélyes kalandokban, küzdelmekben bővelkedő pályáját. Vagyis hadszíntéri dicsőségének elismeréseképpen marsalli előléptetéséig, majd már államfőként addig a nevezetes pillanatig, amidőn nemzetközi diplomáciai sikereiért Nobel-békedíjra ajánlotta egyik korábbi esküdt és elkeseredett görög ellenfele, későbbi belátó és józan tárgyaló partnere: Venizélosz miniszterelnök.

            A professzor a meglepetések mestere, legalábbis a meglepő állítások embere, aki azonban nyomós érvekkel bizonyít is. Ezzel akaratlanul is eléri, hogy lendületes elbeszélésében végig fenntarthatja a feszültséget, egy pillanatra sem hagyva ellankadni az olvasó érdeklődését. Például sokan még ma is nehezen tudják elképzelni ízig-vérig padisahhű oszmán katonatisztnek azt a Musztafa Kemal pasát, akit a világ később úgy ismert meg, mint az Oszmán Birodalom lebontóját, a konstantinápolyi szultáni kormány és területrabló nyugati szövetségesei ellen vívott felszabadító háború seregeinek zászlóvivőjét. Pedig bizony minden kétséget kizáróan az volt. Megtestesítője, iskolapéldája az oszmán állam iránt szilárdan elkötelezett, tettre kész és alaposan képzett, nagy tudású oszmán-török tisztnek. Sőt ez a stramm és nyalka oszmán közel állt VI. Mehmed Vahideddin szultánhoz is, akit még mint trónörököst az első világháború alatt szárnysegédként elkísérhetett Berlinbe. ahol a fő szövetségesnél, a Német Birodalom császáránál, II. Vilmosnál tették tiszteletüket. E fontos látogatás során kivitték őket a nyugati frontvonalra is. Ez a már-már őszinte bizalmi viszony késztette aztán a már uralkodó Vahideddint, hogy a legendás gallipoli győztest, a fiatal háborús hős tábornokot elküldje hadsereg-felügyelőnek a messzi Anatóliába. Azzal a feladattal bízta meg, hogy „pacifikálja” a nemzetiségi villongásoktól bizonytalanná vált területet. Akkoriban Musztafa Kemal pasa még a szultáni rendszer megbízható alkotórésze, -eszköze volt, annyira, hogy még ebben a közegben is önként kezdeményezte, írásban is kérvényezte hadügyminiszteri kinevezését…

            Ám veszélyes tengeri utazása után alig tette a lábát Anatólia földjére, amikor elérte a döbbenetes hír: a görög haderő partra szállt Szmirnánál, a mai Izmirnél. Megkezdődött a haza britek bátorította katonai elözönlése nyugatról, amit aztán sorozatban követtek ellenállásra késztető más agressziós cselekmények is: a történelmi főváros nemzetközi megszállása és francia katonai beavatkozás Délkelet-Anatóliában. A nemzet becsületébe gázoltak, mélyen és durván megsértették önérzetét. Mindezt egyaránt megrendülten szemlélte muzulmán földműves parasztember és oszmán katonatiszt. Ekkor kezdődött meg, majd gyorsult fel mind sebesebben Musztafa Kamál pasa érzelmi-tudati elidegenedése az általa addig testestül-lelkestül szolgált hatalmi rendszertől, s indult el a szultáni főtiszt az ősi uralkodóházzal való szembefordulás, majd a nemzeti felszabadító küzdelem ezernyi akadály leküzdésével való megszervezésének útján.

             Ezt a folyamatot írja le érzékletesen, nagy beleéléssel és pontosan İlber Ortaylı, kimutatva, hogy a pasa legközelebbi küzdőtársai közül is többen szintén csak lassan, vonakodva és lelkiismereti válságokon át jutottak arra az elhatározásra, hogy végleg szakítanak nemcsak az akkori szultánnal, hanem a szultánság és a muzulmán kalifátus egész berendezkedésével, intézményrendszerével… És átállnak a másik fél, az ellenállás és megújulás híveinek a külföldi intervencióval szemben mind szélesebb körben formálódó nemzeti oldalára.      

            A görög partraszállás fordulópont volt a török történelemben. Helyesebben még inkább az a végzetes athéni döntés, hogy fontolgatás és erőgyűjtés után kiszélesítsék a hídfőállást, majd mélyen behatoljanak Anatóliába. S megroppantva a török hadsereg gerincét, bevegyék a hazafiak erőközpontját és fővárosát, Ankarát. Görög tragédia lett a vége. Véresen szertefoszlott az „ősi görög területek újraegyesítéséről” szőtt vakmerő újgörög hódítói álom. Pedig – mint a professzor kimutatja – a területrablás kezdete előtt még hosszabb diplomáciai egyezkedés folyamata zajlott. A két szemben álló erőközpont, a konstantinápolyi szultáni és a frissen megalapozott ankarai nemzeti-hazafias között – háttérben a nyugati nagyhatalmak manővereivel – még volt érintkezés. Sőt néha egyszerre hívták meg képviselőiket nemzetközi tanácskozásokra, fogadásokra. Viszonyuk egy időben kiegyensúlyozott, sőt némelykor még szívélyességbe hajlónak is volt mondható. Egy alkalommal a szegényebb ankarai megbízott még étkészletet is kért kölcsön konstantinápolyi vetélytársától. A „gazdag török szultáni rokon” táborából egyébiránt fokozatosan mind többen kezdtek átszállingózni az ankarai oldalra.

            Az Atatürk-életrajz szerzője tárgyilagosan szemléli a görög ellenfelet is, s az olvasó meglepetésére soraikban is talált olyan személyiséget, akit – ellentmondásossága ellenére – legmagasabb történészi elismerésben részesít. Joánisz Metaxász tábornokról van szó, a harmincas évek eleinte Mussolinihoz és Hitlerhez vonzódó diktatórikus görög vezetőjéről, aki azonban később katonái élén hősiesen ellenállt az agresszoroknak. Görög hazáját pedig még korábban óva intette saját anatóliai agressziójától. İlber Ortaylı professzor azt írja róla, hogy „alkalmasint korának egyik legértelmesebb, széles látókörű görög parancsnoka volt, aki úgy vélte, hogy a görögök elégedjenek csak meg kicsi és megbecsült Görögországukkal, mert semmi dolguk Kis-Ázsiában”. Amikor megtudta, hogy Izmir megszállása után a görög sereg még mélyebbre készül benyomulni az országba, dühében nem riadt vissza függelemsértéstől, lázadástól sem.

                        Történészi írásművészetének csúcspontjára a török egyetemi tanár az Atatürk vezetésével következetesen végigvitt írásreform ismertetésében jut el. Pompás hátterét adja ennek a nagyon nagy nehézségek árán, sokak, közöttük még az elnök legközvetlenebb barátai, harcostársai némelyike-másika által is kezdetben ellenzett újításnak. Visszapillantásában bemutatja, hogy az arabról a latin betűs ábécére való áttéréssel már régóta kísérleteztek, s nem csak az Oszmán Birodalomban, hanem az Orosz Birodalom török ajkú népeinél is. Közülük egyik-másik már bele is kóstolt a latin betűvetésbe, de aztán az arabot végleg elhagyva már a Szovjetunóban a cirillt választotta. Viszont Szovjet-Azerbajdzsánban és a karacsáj-balkárok lakta területeken a latin betűs írást a törököknél hamarabb bevezették. A szerző megvizsgálta azt a kérdést, hogy vajon mindez befolyásolhatta-e a törökországi írásreformot.

            E témában különös érdekességekkel is szolgál: a 18. században például egy szultána latin betűkkel írt török nyelven váltott leveleket ismerős festőjével. A professzor könyvében teljesen ismeretlen oldaláról mutatja be II. Abdülhamid szultánt, aki – mint tudatja – „rejtőzködő híve” volt a latin betűnek. „Népünk nagyfokú tudatlanságának fő oka az írás-olvasás elsajátításának nehézségében rejlik. E nehézséget pedig maguk a betűk jelentik” – vélekedett szűk körben. Ezért őfelsége megpendítette, hogy „alkalmasint helyénvaló lenne a latin ábécé átvétele a tanulás megkönnyítése végett”. Mindez titokban maradt, de voltak, akik ezt nyíltan hirdették. Monasztir vilajet egyik szandzsákjában egy Korán-tanítót emiatt el is bocsátottak. A kormányzó kérésére azonban visszavették állásába. Olyanok is akadtak, akiket az arab írással való elégedetlenségük arra sarkallt, hogy propagálják az ujgur írás árvételét.

            A szerző szerint az írásreform lényegében elkerülhetetlen is volt, mivel az arab ábécé használata számtalan tévedés lehetőségét hordozta magában. Ez a probléma kiváltképp élesen kiütközött hadszíntereken. Amikor döntő csaták sorsát eldöntő sürgős táviratokat küldtek, a függetlenségi háború vezető katonatisztjei sem engedhették meg maguknak a tévedés luxusát helyszínek, földrajzi nevek hibás leírásával. Márpedig amíg a nyolc magánhangzót tartalmazó török nyelvet a mindössze három magánhangzót ismerő arab ábécével írták le, addig földrajzi és tulajdonnevek esetében ilyesmi óhatatlanul fenyegetett. A szerző mulatságos, egyben elrettentő példával érzékelteti ennek a nyelvi helyzetnek a fonákságát. Goethe neve például arab betűs átírásban „Kute” lett…

            İlber Ortaylı – miután roppant élvezetes módon ismertette e döntő kulturális reform előzményeit, megvalósításának viszontagságos fordulatait, majd végső sikerét – levonja a maga személyes következtetését: „Jelenleg ott tartunk, hogy az írásreformot újra egyfajta drámaként állítják be. Jobbról-balról hallani olyan hangokat, miszerint ‘a régi ábécével együtt a kultúra is elsüllyedt’. Holott az eltörölt arab betűs írásrendszer könnyen elsajátítható fonetikus írás, amit feltétlenül indokolt volna ismerni.”

            E sorok írójának azonban olvasás közben egy vonatkozásban mégis hiányérzete támadt, bármilyen nagy kedvteléssel tanulmányozta is ezt az értékes, lebilincselő művet. S ez a zavaró érzés fogva tartotta az alkotás végéig, amely máskülönben minden kétséget kizáróan alkalmas arra, hogy általunk eddig nem ismert, meglepő és fontos tényekkel gazdagítsa török történelmi jártasságunkat. Csak találgatni lehet ugyanis annak okát, magyarázatát, hogy a török történetírásnak e kiváló művelője a török függetlenségi háború vezérének, egyben a köztársaság nagy államférfiának hosszú korszakot átölelő életrajzában miképpen maradhatott adós az első világháborús örményüldözés leírásával, lényegében puszta említésével. Nehéz erre magyarázatot találni. Merő képtelenség lenne például feltételezni, hogy ily módon próbálta volna végleg feledtetni azokat a vádaskodásokat, amelyek szerint a nemzeti mozgalomnak és vezetőjének állítólag szintén volt valami köze az akkor hivatalosan és megtévesztően enyhe szóval áttelepítésnek (tehcir) nevezett kegyetlen deportálásokhoz, örmények százezreinek pusztulásához.

            Mert az örmény kisebbség tagjainak elhurcolása és nagyrészt megsemmisítése 1915-től kezdve az ifjútörök kormány vezetőinek szűk körben hozott határozata alapján ment végbe, „fegyveres maszkavezetés”, azaz örmény hazaárulás vádjával. Akkor, amidőn a nemzeti mozgalom még nem is létezett, maga Musztafa Kemál pasa pedig távoli küzdőtereken harcolt. Sőt olvasható olyan történészi vélemény is, amely szerint Kemál pasát harcostársai – természetesen más fontos szempontokat is mérlegelve – éppen azért emelték pajzsra, választották a mozgalom vezetőjévé, mert másokkal ellentétben „patyolattiszta volt örménylapja”.

            Ugyanakkor kétségtelen, hogy a hazafias erők egyre bővülő táborához sietve csatlakoztak olyan világháborús frontharcos bajtársak is, akiket valóban terhelt felelősség örményekkel való kegyetlenkedésekért, esetleg súlyosabb bűncselekményekért is. Közöttük némelyek a brit megszállta Konstantinápolyban felállított török szultáni bíróságok ítélete elől menekültek, amelyek pereket indítottak örménygyilkosságokban elmarasztalható oszmán személyek, katonatisztek ellen. Ilyenek felbukkantak Gázi Musztafa Kemál pasa közvetlen környezetében is, a hazafiak új ankarai központjában, s nem egy közülük aztán – talán, hogy vezekelve bizonyítson – alap san kitett magéért a felszabadító háború legtávolabbi arcvonalain.

            Kemál pasa régről ismert tisztjei között sikereiért különös megbecsülés övezte Nureddin ezredest, a későbbi Szakállas Nureddin pasát, a német katonai szövetségest legkeményebben és nyíltan is bíráló török parancsnokot, aki a britek felett Kút el-Amáránál kivívott győzelmével beírta nevét az első világháborús hadtörténetbe. Bár kötekedő természete miatt nemritkán összekülönbözött Kemál és Iszmet (Inönü) pasákkal is, katonai érdemeire, kivételes tudására, földrajzi és nyelvismereteire való tekintettel 1922 augusztusában a görögök elleni döntő támadás levezénylőinek sorában a parancsnoki harcállásponton ő is ott lehetett a főparancsnok Gázi mellett. İlber Ortaylı professzor több helyen is méltatja Nureddin lenyűgöző katonai képességeit, erényeit és érdemeit, de szót sem ejt természetének sötét oldaláról, beteges bosszúálló hajlamáról. Márpedig a főtiszt ilyen indítékú két bűncselekményével lehetőséget szolgáltatott az ellentábornak, hogy rossz hírét keltse és erősen ártson az egész nemzeti mozgalomnak.

            Mindkét esetben másokkal végeztetett el piszkos munkát: gyilkos csőcselék elé vettette áldozatait. Egyikük Krizosztom görög ortodox érsek volt, akit az ellenséggel való cimborálással vádolt. Másikuk Ali Kemal ismert szabadelvű szultán- és angolbarát publicista és politikus, aki egyben az utolsó konstantinápolyi kormány belügyminisztereként is tevékenykedett. Korábban újságíróként folytatólagosan és élesen támadta a hazafias-nemzeti mozgalmat, a kabinet tagjaként pedig minden lehetőséget igyekezett felhasználni, hogy embereivel rákattinthassa a bilincset a mozgalom vezérének csuklójára. Elfogatásának szándékáról maga a megcélzott érdekelt számolt be egy híres beszédében, amelyben Gázi pasa több más üggyel kapcsolatban is elítélte Ali Kemal ártalmas tevékenységét.

            Ali Kemal azonban publicisztikai működése során makacs következetességgel követelte, hogy leplezzék le és állítsák bíróság elé az örmények körében 1915-től kezdve elkövetett tömeggyilkosságok tetteseit, irányítóit és kezdeményezőit. A Sabah című napilap 1919. január 28-i számában például megemlékezett az egész világot megrendítő tömegmészárlás kezdetének ötödik évfordulójáról.

            Hazaárulás vádjával Nureddin maga ítélte halálra Ali Kemált, de úgy intézte, hogy a vesztőhelyre kísért volt belügyminisztert útközben meglincselje az általa feltüzelt tömeg. Amikor erről a főparancsnokot tájékoztatták, elborzadt. Kijelentette, hogy ez az aljas bűncselekmény undorral tölti el. Az esetről akkor beszámolt a The New York Times is, megállapítva, hogy a Sabah szerkesztőjének erőszakos halála „mélységes felháborodást és érzelemhullámzást keltett Konstantinápolyban”, mert ott úgy ismerték, mint „Törökország egyik legfelvilágosultabb és legpártatlanabb, legkevésbé részrehajló polgárát”.

            Ám a felbujtó Nureddinnek sok más egyéb is volt a rovásán, amiről a közvélemény tudomást szerezhetett: egyre inkább ismertté váltak lázadásokat megtorló hadműveletei során az örmény, a kurd és a görög kisebbséggel szembeni „radikális fellépésének” elborzasztó, barbár részletei. E tetteiért a török nagy nemzetgyűlés a híres parancsnokot megbélyegezte, de Kemál pasa nem járult hozzá, hogy régi bátor katonáját hadbíróság elé állítsák.

            Ali Kemálra viszont újabban azért összpontosult nemzetközi figyelem, mert kiderült, hogy dédapja volt Johnson brit kormányfőnek. Utóbbi megmaradt részben török származásának tényszerű említésénél, s őse ellentmondásos alakja miatt ezzel a török ággal különösképpen nem is büszkélkedett.

            Ez a származási újdonság különös visszhangot keltett Törökországban: nem az egyik hazai lapban, hanem a The Independent című brit újságban jelentette meg, ráadásul törökül, állásfoglalását Garo Paylan, a baloldali, ellenzéki Népek Demokratikus Pártjának (HDP) nemzetgyűlési képviselője. Az örmény születésű politikus szerint „Boris Johnson dédapja, Ali Kemal nem hazaáruló, hanem ellenzéki újságíró és politikus volt, aki szót emelt az örmények erőszakos ‘áttelepítése’ ellen, s belügyminiszterként mindent megtett azért, hogy az örmény népirtás elkövetőit bíróság elé állítsák.”

            A professzor könyvében ugyan röviden háromszor is utal Ali Kemalra mint újságíróra és politikusra, de csak röviden. Megemlíti, hogy a mozgalom vezetőivel támadt nézeteltérései miatt korábban kizárták az Egység és Haladás Bizottságából, s hogy később meggyilkolták. Ám e bűncselekmény indítékait, előzményeit és történelmi körülményeit minden magyarázat nélkül hagyja.

            Nevét azonban a szerző harmadjára már nagyon fontos összefüggésben említi: abban, hogy Ali Kemal volt az apja a „jelentős értelmiségi személyiségnek számító Zeki Kuneralp nagykövetnek”.

            Életük úgy alakult, hogy a kis Zeki Kuneralp apja erőszakos halála után családjával Svájcba ment. Ott nőtt fel, kiváló oktatásban részesült, jogot végzett, hét nyelven beszél – mint erről legutóbb a Türkinfóban is beszámoltunk a Cumhuriyet alapján. Úgy húsz-harmincéves kora között İsmet İnönü köztársasági elnök külön engedélyével hazaköltözött. Jelentkezett a külügyminisztériumban, és sikeres szakvizsgát tett. Az ottani hivatalnokokban azonban apja tevékenysége miatt mégis kételyek támadtak alkalmazhatóságát illetően. Ezért az ügyet jelentették az államfőnek, aki az aggályoskodás hallatán értetlenségét nyilvánította, s kijelentette: ha a fiatalember tehetségesnek bizonyult, akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy külügyi pályára léphessen. Ez aztán meg is történt, Zeki Kuneralp fényes karriert futott be választott hivatásában. Volt beosztott diplomata Bukarestben, Prágában és a NATO-nál, később nagykövet Párizsban, Bernben, Londonban és Madridban. Ez utóbbi állomáshelyén 1978-ban felesége az ASALA örmény terrorszervezet gyilkos merényletének áldozata lett a támadók „tévedése” folytán.

            Prágai születésű Selim fia szintén ismert diplomata lett, ő is magas beosztásokban szolgálta külföldön a Török Köztársaságot.

            Dr. İlber Ortaylı professzor könyvében idéz egy mondatot Zeki Kuneralp 1999-ben Isztambulban Csak diplomata címmel megjelent emlékirataiból: „Nehéz hivatás töröknek lenni, ugyanakkor kiváltság is”. És ehhez a kiváló török történész a maga részéről még hozzáfűzi: „Az így gondolkodó népeknek magas az életben maradási esélyük, azonban ezzel arányosan nagy árat kell fizetniük érte.”

            E recenzió szerzője nem mulaszthatja el Pál Laura fordításának méltatását sem. A turkológus asszony elismerést érdemel, hogy vállalta és eredményesen meg is oldotta e nehéz mű átültetését. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy ez a könyvészetileg is tetszetős formában és szakszerű és minőségi képválogatással megjelent könyv gyorsan eljuthasson a török történelem iránt érdeklődők mind lelkesebb olvasótáborához.

Flesch István – Türkinfo