Kulturális ütközések (Egy isztambulban élő magyar gondolatai)

Az európaiak sokszor lenézik a törököket (a törökök az arabokat, az arabok az indiaikat, a kínaiak meg a japánokat, akik meg fordítva, szóval mindenki jól el van. Ehhez jól kapcsolódik ez a nyelvi térkép is). De hogy nyugodtak legyünk, ők is visszanéznek minket, lefele… Ennek oka valójában a kulturális különbségek miatt van. Nagyon sok olyasmivel találkozom, ami nekik természetes, mi viszont azt neveletlennek, barbár dolognak tartjuk. A poén az, hogy ez fordítva is így van. Hiszen minden kultúrának megvannak a sajátosságai, és egyikről se mondhatjuk, hogy jobb vagy rosszabb. Így álljon itt egy kisebb gyűjtemény, melyek azok az egyszerű, hétköznapi dolgok, ahol leginkább oda kell figyelnünk, hogy ne tapossuk meg a másikat. De előtte: „Kedves fiam, hát még mindig nem érted meg, hogy a Kelet és Nyugat sosem értették meg egymást? Nézd: nálunk a tisztelet jele, ha idegenek előtt nem mutatkozunk fedetlen fővel; a cipőnket azonban a templomban levetjük. Az európaiaknál az udvariasság azt kívánja, hogy idegenek előtt vegyük le kalapunkat, de ugyan illetlen volna, ha a cipőnket vetnők le jelenlétükben. Mi a kék szemet a bosszúvágy és a gonoszság jelének tekintjük: náluk a kék szem a szelídség és a jóság jele. Mi jobbról balra írunk, ők balról jobbra. A nyugati írás tele van felesleges betűkkel, amelyeket ki sem mondanak – mi pedig a legtöbb betűt le sem írjuk helyesírásunkban. Nálunk az egyszerű élet erény, náluk lealacsonyodás. Hogy is gondolod, hogy a nyugati ember valaha is megérthetné a keleti embert?…” (Achmed Hikmet egykorú meséiből) Megszólítás Az egyik, amivel minden nap többször is találkozunk és leginkább eldől, mennyire nézzük egymást civilizált lények, az a megszólítás. A törököknél ha illedelmesek akarunk maradni, akkor nem csak a nevet használjuk, hanem a bey vagy hanım jelzőket is. Ami uram és asszonyom jelentéssel bír. Vagyis Ali bácsit mindenképpen Ali bey-nek illik mondani, különben bunkók vagyunk, de nagyon. Talán legjobban az angolban levő Mr. és Ms. hasonlítható hozzá, amelyekkel még Agatha Christie regényeiben találkozhatunk. Ha valakivel már jóban vagyunk, és idősebb nálunk, akkor ajánlatos abi és abla szavakat használni, ami bátyó és nővért jelent. Nemcsak akkor érdemes valaki abi-nak szólítani, ha már barátok vagyunk, hanem akkor is, ha valamire meg akarjuk kérni. Vagy éppen alkudozni szeretnénk a bazárban. Ezzel egyébként Magyarországon is találkozhatunk, leginkább furcsa arcú és illatú emberékkel az aluljáróban: figyú tesó, adjál már egy százast. Bey, Hanım, Abi és Abla jelző akkor is érvényes, ha nincs ott az illető. Pl. ezt a rajzot add oda Ali bey-nek. Ennek az ellenkezője pedig a köszönés. Ha bemegyünk egy boltba, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy az eladó köszönni fog nekünk. A vevőnek viszont ez nem szokása. Sőt, meglehetősen ritka. Amikor én jónapotozok, meg viszontlátásozok, akkor mindig nagyon örülnek neki. Ezzel úgy érzik, fontosak nekem. Hozzá még egy kis abizás és máris lehet alkudni. 🙂 Te, ki ezt olvasod, gondolhatod, hogy mekkora bunkósság már, hogy köszönnek a boltban, és nem köszönünk vissza. De itt mások a szokások. Ők pontosan ugyan ekkora bunkósságnak érzék azt, hogy a barátodat, a testvéredet, a kollégádat nem szólítod bátyámnak, vagy az ügyfelet Béla uraságnak. Holott, ez még nem is olyan régen szokás volt. Külön kiemelnél az öregekkel való találkozást, ami minden esetben kézcsókkal jár. Ez egy olyan tisztelet, amit meg kell adni, különben olyan barbároknak fogunk látszani, mintha letegeznénk. A tegezés nagyon ritka. Ahhoz már nagyon jó barátságban kell lenni valakivel. Persze ha angolul kezdünk társalogni valakivel, akkor onnan már könnyebb tegeződésre váltani, bár ajánlott azért sokáig maradni a magázásnál. Kezdetben kifejezetten nehéz volt, míg egymással megértettük, hogy mindkettőnk nyelvében van magázás, csak az angolban nem sikerült sehogy sem kifejezni, elmondani, hogy mi is az. Persze nem ez az egyetlen dolog, ami nincs meg az angolban… Étkezés Itt már nagyobb eltérések vannak a szokásokban attól függően, az ország melyik részéről érkezett az illető. De általánosságban elmondhatjuk, hogy az ételhez nem illik kézzel hozzányúlni. Még a vajas kenyeret is késsel és villával illik enni (persze nem mindenki csinálja így, de ugye Magyarországon is illene evés előtt kezet mosni, amit sokan nem tesznek, más illetlen dolgokkal együtt. Bár a személyes rekord élményem a franciákkal volt, ahol az étvágyam is elment, holott kis srác koromban a tanárok rémálma voltam, ha velem kellett egy asztalnál ülni. Mondjuk én poénból csináltam, ami a franciákra nem mondható el.). Viszont minden jel szerint, csak a kéz-étel találkozás az, amit tilt az illem. Mert viszont az ennivalóval hatalmas pancsot tudnak csinálni. És ilyenkor nem számít mennyi lekvár kerül a vajba és fordítva. A keleti országrészben ezért találták ki, hogy nem vacakolnak a terítővel, hanem újságpapíron esznek, ami utána mehet a kukába. A keleti részen egyébként sem szokás asztalon enni, mert ott a „bútorok” a föld maga. Ami viszont nagyon fontos, hogy a kenyérmorzsa nem maradhat az asztalon. Azt mindig gondosan fel kell takarítani.