Könyvajánló: Hó

Orhan Pamuk hetedik regénye, a Hó korunk számára elengedhetetlen olvasmány.

Törökországban Pamuk híres író, bölcs és politikai tudós: a török közönség úgy olvassa regényeit, mintha saját életükről szólna, és Európában is nagyra becsülik. A nevem Piros című regénye 2003-ban Dublinban irodalmi díjat nyert.

Mint Pamuk többi regénye, a Hó is egy utazás a megosztott, reménykedő, elhagyatott török lélekben. A történet középpontjában Ka, egy komor, de vonzó költő áll, aki évek óta nem írt semmit, de a történetet nem ő meséli el, mert ekkor már nem él, hanem egy „régi barátja”, Orhan.

A regény elején megtudjuk, hogy Ka politikai száműzetésben volt Frankfurtban, de 12 év után visszatér Isztambulba, anyja temetésére. Úgy érkezik meg Karsba, Anatólia egyik elszegényedett városába, hogy épp hóvihar kezdődik. Ka nem árulja el kilétét, azt mondja, hogy újságíró, aki a város polgármestere ellen elkövetett gyilkosság és a fiatal iskolás lányok öngyilkosságairól akar írni, akik azért vetettek véget életüknek, mert az iskolában kötelezték őket, hogy vegyék le a fejkendőjüket.

Miután megérkezik, szeretné látni Ipeket is, azt a gyönyörű nőt, akit még iskolás korában ismert meg. A nő korábban Ka egyik barátjának felesége volt, most a régimódi Snow Palace Hotelben él családjával, ahol Ka is megszáll.

A hó által elzárt városban Ka az utcákat járja, látja az egykor hatalmas Oszmán Birodalom építészeti remekeinek maradványait, az üresen álló örmény templomokat, találkozik orosz uralkodók szellemeivel és pazar ünnepségeivel, lát képeket Atatürkről, a Török Köztársaság alapítójáról és modernizációs kampányának kezdeményezéséről, amelyben a fejkendő betiltása is szerepel.

Azzal, hogy Pamuk újságírónak ábrázolja Kat, lehetővé teszi számára, hogy a vélemények széles skáláját bemutathassa. Azoknak, akik nem a korábbi birodalmak maradványaiban élnek, nehéz lehet elképzelni a bántó igazság (erősnek kell lennünk), a szégyen (mit csináltunk rosszul?), a hibák (kinek a hibája?) és  a szorongás keverékét azon identitásról (kik vagyunk valójában), amely ilyen helyeken felbukkan, és erről szól a Hó.

Ka megpróbál többet megtudni az elhunyt lányokról, de mindenhol ellenállásba ütközik, mert burzsoá háttérrel érkezett a kozmopolita Isztambulból, nyugaton volt száműzetésben és elegáns kabátja van. A hívők ateizmussal vádolják, a világi kormány nem akarja, hogy az öngyilkosságokról írjon, ezért még a rendőrök is megfigyelik, az egyszerű emberek pedig gyanakvóan figyelik. Épp egy cukrászdában van, amikor egy fundamentalista fegyveres megöli annak az intézetnek az igazgatóját, amely elzavarta a fejkendős lányokat. Összetűzésbe keveredik szerelme egykori férjével, mindkettőjüket letartóztatják és Ka szemtanúja lesz a szekularista rezsim brutalitásának. Sikerül egy időre átverni megfigyelőit, így találkozni tud az illegalitásban élő iszlám szélsőségesekkel és azok vezetőjével, aki állítólag az öngyilkosságok hátterében áll.

A Hóban a komédia és a tragédia közötti vonal nagyon finom. Ez több ponton is megmutatkozik. Például, amikor a városi újság kiadója, Serdar úr nyomtat egy cikket, amelyben Ka Hó című versének bemutatójára hívja az embereket. Amikor Ka erre azzal válaszol, hogy még nincs is Hó című verse és biztos, hogy ő nem lép fel a városi színházban, Serdar azt válaszolja, hogy „Ne legyen olyan biztos ebben. Sok olyan emberrel találkoztam már, aki látva, hogy meg sem történt eseményekről írunk, csak annyit mondott lekezelően, hogy amit mi csinálunk, az nem újságírás, hanem egyszerű jósolgatás, aztán ő volt a legjobban meglepve, hogy minden úgy történt, ahogy előre megmondtuk. Számos olyan esetről tudok, ami pusztán azért történt meg, mert mi korábban beszámoltunk róla. Erről szól a modern újságírás.”

Az is egészen biztos, hogy az Ipekkel folytatott szerelmi viszonya adta az ihletet, hogy újra verseket írjon, és az első, amit papírra vet, az a Hó. Ott van a színházban, ahol először egy Atatürk-korabeli színdarabot játszanak, melynek címe: Szülőföldem vagy a fejkendőm. Ahogy a vallási iskola tanulói félni kezdenek, a szekularisták elhatározzák, hogy érvényesítik akaratukat, így a tömegbe lőnek.

A fordulatok, a magukba visszatérő cselekmények, a trükkök, a misztérium, a sötét városok, az éjszaka hullámzása, az identitásvesztés érzése, a száműzetésben élő főszereplő – mind Pamuk kitalációi, de ezek is hozzátartoznak a modern irodalomhoz.

A nők – ha csak nem a vágy idealizált tárgyai – nem voltak kiemelkedő jelentőségűek Pamuk korábbi regényeiben, ám ebben a regényben nem így van. A Hó két erős női karakterről is szól. Az egyikük Ipek, az érzelmileg sérült nő, a másik a nővére, a makacs színésznő, Kadife. Ezen kívül itt vannak még a fejkendős lányok. Azok, akik mindkét oldalon hatalomra kerülnek, ezeket a lányokat használják fel, óriási nyomást gyakorolnak rájuk, amíg életben vannak. Ka azonban szenvedő embereknek tekinti őket. Számára nem olyan megdöbbentő a szegénység és a tehetetlenség. Nem is beszélve a folyamatos verésről, arról, hogy az apák nem engedik elmenni őket sehová, vagy arról, hogy a féltékeny férjük folyamatosan figyelik őket. Ka számára az igazán döbbenetes az volt, ahogy a lányok megölték magukat: hirtelen, bármiféle rituálé vagy előjel nélkül, mindennapi teendőik közben.

Öngyilkosságuk hasonló a regény többi brutális eseményéhez: az erőszak hirtelen megjelenése, amelyet a könyörtelen erők idéznek elő.

A férfiak nőkkel szembeni viselkedése a regény fő cselekménye, de ennél még fontosabb a férfiak egymáshoz való hozzáállása. Ka mindig azért aggódik, hogy mások tisztelik-e vagy megvetik, és ez a tisztelet nem a vagyonon múlik, hanem azon, amit hisznek. Mivel nem biztos magában, egyik oldalról a másikra áll. Vajon ragaszkodni fog a nyugati felvilágosodáshoz? Fösvény volt Németországban. Visszatér a muszlimokhoz? Nem valószínű, annak ellenére, hogy részegen kezet csókolt egy muszlim vezetőnek, ő nem tartozik közéjük.

Ha Ka igazodik Pamuk korábbi regényeihez, akkor valószínűleg a történetben lel menedéket. A történetek, amelyekre Pamuk utal, egy olyan világot hoz létre, amelyet mi is ismerünk: „Azt hiszem, ezért vagyok”, egy Pamuk karakter mondhatja ezt: „Azért vagyok, mert mesélek”. Ez egyértelműen egy Seherezádé helyzet. De szegény, meggyilkolt Ka nem regényíró: Orhan feladata, hogy Horatio legyen.

A Hó Pamuk hosszú távú terveinek legújabb része, az országát szeretné megmutatni olvasóinak. Ez áll legközelebb a realizmushoz. A város leírása során szinte minden megelevenedik, de a lakosok ellenállnak annak, hogy Orhan leírja őket. Egyikük azt kéri tőle, hogy mondja el az olvasóknak, hogy ne higgyék el azokat, amiket róluk mond, mert „senki sem tud minket megérteni olyan messziről.” Ez kihívás mind Pamuk, mind művészete számára, ugyanakkor kihívás nekünk is.

Forrás: New York Times

Kollár Kata – Türkinfo

A szövegben szereplő hosszabb idézet: Orhan Pamuk: Hó című könyvéből való (Helikon Kiadó 2018., fordította: Nemes Krisztián)


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here