Fatih Akin, egy régi interjú

fatihakinFatih Akin A fiatal német rendezőgárda egyik fenegyereke. 1973-ban született. Szülei törökök, ő már két nyelven, két kultúrában nevelkedett. Eredetileg színész akart lenni. Színészkedik is, Júliusban című filmjében maga alakítja a határőrt a Magyarország és Románia közötti sorompónál. 1994-ben iratkozott be a hamburgi szépművészeti főiskolára. Első rövidfilmje Sensin – Du bist es (Sensin – Te vagy az). Ismét rövidfilm következett, a Getürkt, ezzel végigjárta a fesztiválokat. Első játékfilmjét, a Kurz und Schmerzlos (Gyorsan és fájdalom nélkül) címűt Budapesten is bemutatták a Goethe intézet és az Örökmozgó közös programjában.

Fatih Akin most a 2001-es Berlini filmfesztivál nemzetközi zsűrijének tagja. Tavaly nyáron, filmje német bemutatója előtt beszélgettem a rendezővel. Daniel tanár, messziről látszik rajta, hogy rá lehet bízni a viráglocsolást, ha nyáron vakációra indulunk. Juli az utcán árul bizsukat. Ha Daniel elmegy mellette, Juli rászögezi pillantását, ám hiába. Daniel sajnos egy másik lánnyal ismerkedik meg, Melekkel, aki Törökország felé indul. Daniel utána ered, és épp ő szedi fel a stoppoló Julit, aki csalódásában hátat fordított Hamburgnak. A szomszéd növényeit ezen a nyáron senki nem fogja öntözni. Daniel és Juli együtt utazzák át Németországot, majd Ausztrián keresztül Budapestre viszi őket a sors, onnan pedig Románián át igyekeznek Isztambul felé. Daniel mindaddig nem veszi észre Julit, amíg… De erről kár beszélni. Fatih Akin mesét mond, s amilyen keményen realista és direkt volt első filmje, Gyorsan és fájdalom nélkül, olyan fantáziadús és romantikus a második. Mesének értelmeztem a filmjét. Így akarta? Fatih Akin: Igen igaza van, én is mesének terveztem. Hogyan lehet egy road movie-val a mese érzetét kelteni a nézőben? Nagyon fontos a forgatás helyszínére jellemző elemeket beépíteni filmbe, ezért merítettem például a magyar, a jugoszláv és a török filmhagyományból, hogy az ottani néző is ráismerjen. Mitológiai elemeket is beépíthetünk a népmesékből, amint például Kusturica teszi. Emellett dramaturgiailag is úgy kell felépíteni a történetet, hogy az eredmény egy szubjektív hatású elbeszélés legyen. Hogy a néző be tudjon illeszkedni az elbeszélő helyébe. Dániel alakjára miért pillant vissza a filmben? Így már tudja a néző, hogy mi lesz belőle.

A forgatókönyvünknek több változata is volt, mert nem tudtuk eldönteni, helyes-e, hogy Daniel beleszeret a nőbe, és hogy mikor szabad ezt a nézőnek megtudni. Volt még több hasonló dramaturgiai kérdés. Fontosnak tartottam, hogy a film Hamburgban, azaz inkább valahol a seholban kezdődjön, mint egy western-film. A feladat a néző megtévesztése volt, utána jött a változás, visszamentünk az időben, és egy teljesen más Moritz Bleibtreut mutatunk, ami felkelti a néző kíváncsiságát. Azt kell kérdeznie: “Mi történt itt, miért más most, mint az előbb?” Megpróbáltuk az egészet kronologikusan is felépíteni, de az nem volt olyan érdekes. Mehmet Kutulus és Idil Üner alakjával nagyon jól sikerült az egész blokk. Ha Európáról van szó, Németországban mindenki először Spanyol-, Francia- vagy éppen Olaszországra gondol és nem Törökországra. Ha a törökök hazautaznak, mindig ugyanazon az útvonalon mennek. Itt egy teljesen más Európát látunk, csak a bajorokat veszed palira, holott a filmben alig van szó politikáról. Csupán a tradicionális arroganciát mutatom meg a két város, Hamburg és München között. Én szeretem a bajorokat. Vagy Berlin és München? Igen, ezek a csipkelődések akaratlanul is belefolytak a filmbe, de én megpróbáltam a bajorokat lehetőleg a jó oldalukról bemutatni. A történet tulajdonképpen a német határ után kezdődik, és ott aztán teljesen hiányzik a politika. Ami a politikát illeti, bele akartam venni valamit a balkáni háborúból, de abszolúte nem passzolt a történethez. Nem lehet a műfajokat keverni. Két út van Törökország felé: Magyarország-Románia-Bulgária, vagy Olaszországon keresztül Bari kikötőjén át. Igen, a jugoszláv háború miatt kerülő úton kell menni, és a Branka Katic által játszott szerep az egyetlen politikai vonatkozás. Kezdetben egy cigánynőről lett volna szó, és akkor elmentem motívumokat keresni Budapestre, ahol állítólag sok cigány él. Ez a bombázás idején volt. De ott sokkal érdekesebb alakokat találtam, akik a jugóktól menekültek át. Így alakult ki Luna alakja. De ha ezt a vonalat még jobban kiépítettem volna, akkor azok az úgynevezett progresszívak jól letoltak volna. Nem értem az a magyar-román határ ábrázolását. A film egy idillt mutat be, holott a valóság pedig ennek épp az ellentéte. Itt is egy mesebeli állapotot akartál bemutatni, pedig azok ott annyira ellenségesek egymással? Igen, én egy mesebeli “Tim és Struppi”-határt akartam. Rengeteg olyan határ van a világon, mint a magyar-román. Egy könyvben olvastam két képzeletbeli államról, amiben részben még magyarul is beszélnek, olyan határról, mint az most a Balkánon van. De én nem azt akartam ábrázolni. A valóságban is léteznek ilyen kicsi, idillikus határok. Tényleg? Például a Moldáviai határ. Az mesebeli. Ismerted Budapestet régebbről? Átutazóból. Voltam ott egyszer a barátnőmmel, és elkerültünk egy Fekete Lyuk nevű lebujba.

Én ebben a Fekete Lyukban akartam forgatni, de sajnos már nem létezik. Tudom. De még ott áll üresen, be lehetett menni, hogy ott forgassunk. Mikor voltál a Lyukban? 1992-ben. Az még egy másik Budapest volt. Abszolút igazad van, akkor még a régi gárda dolgozott ott. A punkok teljesen eltűntek a város képéből. 92-ben az emlékezetem szerint rengetegen voltak, és ma alig találtam belőlük, hogy kompárzoknak felvegyem őket. Kaptatok támogatást a Mafilmtől vagy a várostól? Igyekeztek segíteni nekünk, de nehezen értettük meg egymást. Nekik teljesen más a tradíciójuk. Itt, ha azt mondod, forgatok, kell az utca, akkor 95 %-ban tied az utca. Ott, ha azt mondod, kell az utca, megígérik, hogy megkapod, de amikor megjelensz a meghatározott időben a stábbal, az utca nem a tiéd. Ők még a kommunista tradíció szerint dolgoznak, más a rendszerük, más a mentalitásuk. Ami ma nem készült el, azt majd folytatjuk holnap. Persze csupán az idősebbek ilyenek, a fiatalok már nyugati módon gondolkodnak. De nem mehetsz a nyakukra prédikálni, hogy a te rendszeredbe bevond őket. Sarudi Gábor például a Mafilmtől már jó 30 éve produkcióvezető, ő már nem tanul át. Meg kell hát találni a középutat. Kompromisszumokat kell kötni, különben tönkre mész. A tanácsadótok Rajk László volt. Ez ajándék volt a számotokra, vagy neked semmit nem mond a neve? László nagy ember, fontos ember, aki sokat tett a filmért, de csak a tervezésben vett részt. Amikor a nehézségek jöttek a Mafilmmel, akkor ő már nem volt benne. Ő csak a forgatási helyeket kereste ki és javasolta nekünk. Vele terveztük meg az egész budapesti forgatást. Elolvasta a forgatókönyvet, és azt mondta: Ide figyelj, itt kezded, itt van egy bajor város, itt van egy folyó, utána jönnek hegyek, és rajzolt nekem papírra várost, folyót és hegyeket. Utána sokkal jobban a szemem előtt volt a saját könyvem.

Ö javasolt nekem fontos embereket. Én nagyon megkedveltem és szeretném remélni, hogy én is tetszettem neki. Szép volt vele dolgozni. Olvastam, hogy nem sikerült együttműködnötök a rendőrséggel. Segítettek legalább az árusok a bolhapiacon, amikor ott forgattatok? Na ja, ez volt az első fogatási napunk Magyarországon, a bolhapiacon, aminek állítólag nagyon rossz híre van. Először egy másik, normális piacon akartunk forgatni, mielőtt ezt felfedeztük. Mindenki azt mondta, Isten ments, ott ne forgassatok. De mi, én és az operatőr (Pierre Aim) rettentő érdekesnek találtuk. Az asszisztensem, Dylan Gray egy kanadai magyar, most Pesten él, a barátnője is magyar így aztán gerillamódon forgattunk. Egyszerűen megjelentünk, bejelentés nélkül, elkezdtünk forgatni, és az emberek akceptáltak minket. A zeneszerzővel (U.K. Wendt) is kezdettől fogva együtt dolgozol. Az egyik számnál, amely a filmzene promóciós CD-jén is rajta van, az volt a benyomásom, hogy előtte biztosan hallgattatok Makám kolindát. Aztán meglepődve hallottam a Korai Örömöt. Hogyan került hozzátok? Azt az 1997-es CD-t valaki a kezembe nyomta… Akkor már kerestem az együttest, amelyik a Fekete Lyukban játszana. Itthoni haverok közt néztem szét. Ekkor nyomta valaki a kezembe ezt a CD-t. Meghallgattam, és el voltam tőle ragadtatva. Épp ezt a zenét kerestem. A mentalitása nagyon illett a film témájához. Igyekeztem bizonyos elemeket beépíteni belőle a filmbe. Például amikor berobognak Budapestre. A pesti forgatás nagyon jó volt. Egy egész hónapot ott éltem, otthon éreztem magamat. Igyekeztem megkötni a kompromisszumokat, és a többiekkel együtt sokat tanultam. Kiváló döntésnek érzem, hogy a különböző országokban forgatott epizódokat meghagytad az eredeti nyelven. Nem pusztán magyarul beszélnek a filmedben, hanem él a duma, nem forgatókönyvben előirt szöveget mondanak fel. De jó az, hogy a nézőnek egy csomó különböző feliratot kell olvasnia? Ez szubjektív dolog.

A film hőse tényleg idegen országokon keresztül utazik. A franciáknál, spanyoloknál vagy olaszoknál még megérteted magad. De a magyar nyelv egészen más, mint például a román, ahol franciául azért tudsz értekezni az emberekkel. A nyelv alapvetően az emberekhez tartozik. Amikor magyar vagy román színészekkel dolgoztam, elmondtam a tolmácsnak, hogy körülbelül mit kell mondaniuk a színészeknek, de mondják úgy a saját nyelvükön, ahogy gondolják. Mi pedig utána szerkesztettük meg a feliratot. Talán ezért kelt igazán hiteles érzést az emberben, nem úgy, mint egy forgatókönyv-szöveg. Igen. Amerikában a bikulturális film a normális, Németországban ennek még egzotikus hatása van. Rajtad kívül itt senki nem csinál török-német filmet. Amerikához, Franciaországhoz vagy Angliához képest van ám egy jókora különbség. Ott az emigránsfilmek már a 80-as évek óta hozzátartoznak a kultúrához, a franciáknál az arabok, az angoloknál a pakisztániak. Ezek bevándorló országok lettek, amit a németek még nem akarnak beismerni. A vita itt épp most kezdődik, hogy bevándorló ország vagyunk-e vagy sem. Ha a politikusok azt mondják a polgároknak, hogy ez egy bevándorló ország, és a polgárok ebbe beleegyeznek, akkor majd természetesek lesznek az ilyen filmek, legalábbis remélem.
Nagy Elisabeth, filmkultúra


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here