Szembesülés a török “felsőoktatással”

erasmus4Még mielőtt bárkinek is kedvét szegném, ez a cikk nem a napfényes Antaliáról, a homokos tengerpartokról, a szépséges mecsetekről vagy az egzotikus török ételekről szól. Sokkal inkább a felszín alatt megbúvó török létről, egy kis iparváros és a benne élők történetéről, vagyis is erasmusos törökországi kalandjaimról szól, melyeket most megosztok, hogy szolgáljanak tanulságként mindenkinek, aki hosszabb távon gondolkozik meglátogatni török testvéreinket.

Önmagában az az elhatározás, hogy szőke hajú, kék szemű európai lányként jelentkezzek az ERASMUS program keretein belül Törökországba, nem tűnt egy túl logikus, jól átgondolt lépésnek, de nagyon tetszettek a kurzusok, amiket lehetett választani a saját karomon belül, úgyhogy gondoltam egy merészet, és belevágtam… Sajnos, még a nyáron, a jelentkezés és a regisztráció alatt fellépett problémák elültettek bennem némi kételyt az egyetem normális működésével kapcsolatban, de addigra már eldöntöttem, nem volt mit tenni.

Az történt ugyanis, hogy az előzetesen felajánlott és megígért angol kurzusokból egyet sem indítottak el. Amit kiutazásom előtt kb. három héttel tudtam meg, akkor is csak véletlenül. De mégiscsak erasmus, mégiscsak egy életre szóló tapasztalat, no meg kapcsolatok ugyebár. Számítottam a kultúrsokkra, nem ért meglepetés. A lakáskereséssel is akadtak problémák, ugyanis öt nappal a kiutazásunk előtt sikerült nagy nehezen egy kiadó albérletet találni, mivel senki nem volt hajlandó ilyen rövidtávra (4,5 hónap) kiadni, a diákokra meg ezek szerint nem voltak felkészülve megfelelően. A kollégium pedig a maga enyhén szólva szigorú szabályaival szóba sem jöhetett. De ez egy muszlim ország, a nőkre itt minden szabály legalább kétszeres erősséggel vonatkozik.Mint például, amikor szájára vett a „falu” (Kocaelit megközelítőleg 4 millióan lakják) amikor 35 fokban térd fölé érő sortban és trikóban mentem ki az utcára, stb. de ezzel nincsen baj, erre számítottam.

rra viszont egyáltalán nem, hogy az Egyetemen, egy kezemen meg tudtam számolni az „angolul beszélő” professzorokat – itt az angoltudásba belevettem azokat is, akik általános iskolás szinten ki tudták nagy nehezen fejezni magukat (többek közt a saját koordinátorom a kommunikáció és médiatudomány karon). A diákokon meg sem lepődtem. Mint később kiderült, többek között azért is törölték el azt a pár kurzust, mivel a diákok lázadtak az angol nyelvű órák ellen, mondván, hogy az ottani ESN club tagjain kívül senki, és nem túlzom, tényleg senki nem beszélte a nyelvet. Megjegyzem, az egyetem több mint 50.000 hallgatót számol, és a nevesebbek közé tartozik Törökországban. Sebaj.

Az összes közül a kedvencem, hogy a nemzetközi tanulmányok karon még a dékán sem tud angolul, nemhogy még más nyelven, hogy a diákokról-professzorokról ne is beszéljek… ezek után joggal teszi fel nekem az a maradék értelmiségi a kérdést, hogy – ’Ugyan fiam, minek jöttél te ide? Kellett ez neked?’
Már jócskán október közepén jártunk, de az egyetem még mindig nem kezdődött el. Azt hiszem magunkban mindannyian egyre gondoltunk: bőven elég lett volna októberben kiutazni. A „Go back next week”-kek és az „After Byram”-ok között az idő végtelennek tűnt. Mivel török tudás híján nehezen boldogultunk a nagyvárosban, leginkább a kanapébasüppedés tette ki a napjaink nagy részét. Legalább megtanultam főzni. Jól főzni. Utazni nem igazán tudtunk, mivel az ösztöndíjunk még nem érkezett meg, a kis iparvároskában pedig nem volt túl sok látnivaló. Amúgy is a Byram miatt kihalt volt minden. Olyan ez nekik, mint nálunk a karácsony, csak egy egész hétig tart. A diákok hazautaznak a szüleikhez, összegyűlik a rokonság, 1-2 tehenet feláldoznak az utcán, nagy a vigadalom ilyenkor. Az egyetem is üres, megvárják a Byram végét, majd komótosan hazaszállingóznak 1-2 héttel később. Ráérnek, nem sietnek ők sehová.

A cikk folytatása>>>


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here