Média az ’’Új Törökországban’’ William Armstrong írása

Kep1
Demonstrálók a ’’30-lépéses menet’’ közben Isztambulban 2015 decemberében a Cumhuriyet napilap két újságírója, Can Dündar és Erdem Gül letartóztatása ellen tüntetnek. Az újságírókat egy tavalyi cikkük miatt tartóztatták le, amiben napvilágra hozták, hogy állami tulajdonú teherautók állítólagosan szíriai fegyveres csoportoknak szállítottak fegyvereket.

‘Media in New Turkey: The Origins of an Authoritarian Neoliberal State’ – Bilge Yeşil (Kiadó: University of Illinois Press)

Média az Új Törökországban: Az autoriter neoliberális állam gyökerei (Magyarul még nem elérhető, A ford.)

Bilge Yeşil könyvének címe meglehetősen irónikus. Az ’Új Törökország’ kifejezést jellemzően a török kormánytól hallani, amivel a Törökországra köszöntött gazdasági fejlődés és demokratikus szabadságjogok fényes, új korszakát méltatják. Erről az ’’Új Törökországról’’ kevésbé hízelgő képet festenek a szkeptikusok, akik úgy vélik, az ’’új’’ korszak az antidemokratikus intézkedések és megnyírbált szabadságjogok kora. Bár ezek kevésbé mondhatók ’’újnak’’, az autoriter tendenciák áthatják az egész török médiavilágot.

Media-in-new-turkeyHogy napjainkban mégis milyen erők állnak a törökországi fejlemények hátterében, nehéz lenne megérteni az 1980-as évek történéseinek ismerete nélkül. Az 1980-as katonai puccs után a török gazdaságot megnyitották a globális piac felé. Ez azonban nem feltétlen jelentette a a török állam háttérbe szorulását. Az állam korlátozó és kényszerítő ereje valójában jelentősen megnövekedett, szerepköre pedig átalakult. A török társadalmat és gazdaságot a globális piac hatásaitól védő állam a világgazdasági integrációt elősegítő közvetítővé vált.

Ez mélyen érintette a média világát is. Yeşil azt írja, pontosan az 1980-as években ‘’ született meg a kereskedelmi és állami érdekeket vegyítő, hibrid rendszer szimbiózisa.’’ Az állami pártfogás (patronázs) a szabad piac ráhatásaival egyszerre érvényesült. Miközben beindult a privatizáció és jövedelmező állami szerződéseket osztottak ki, a tűzhöz közel kerülni vágyó üzletemberek felvásárolták a médiabirodalom különböző darabjait, hogy azokon keresztül saját malmukra hajthassák a vizet Ankarában. A média közvetítések állami monopóliumának lebontása és a kommunikációs eszközök privatizációja remek lehetőségeket kínált. A médiavilág tulajdonrendszerének tagolódása ellenére azonban, az újságíróktól és kiadóktól elvárták, hogy munkájukat mindenek előtt állami érdekeknek rendeljék alá, illetve hogy kizárólag a hatalom által kijelölt kereteken belül mozogjanak. Így aztán nem meglepő, hogy a fősodorbeli török média ritkán töltötte be a hatalmat bátran számon kérő ‘’negyedik rend’’ szerepét. (Napjainkban a médiát szokás “negyedik rendként” nevezni, ami a valamikori feudalista rendiség három általános rendjére, a papságra, nemességre, és városi polgárságra tagolódott. A Ford.)

Ez a viszonyrendszer a médián belül fennmaradt egészen napjainkig. ‘’Az uralkodó média állami ideológiával való összehangolása” – írja Yeşil, ‘’szükségszerűen feltételezi a politikai hatalommal bírók és médiamogulok közti patrónus-kliens viszonyt.” “A kereskedelmi csatornák ‘’egyszerre függetlenek és függenek is az államtól. Hivatalosan nem az állam birtokolja, működteti vagy uralja őket, azonban túlélésük feltétele hogy nemhivatalos szálakon mégis kötődjenek az uralkodó elithez, a felső bürokráciához, és az igazságszolgáltatáshoz.’’ A török mágnások a médiatulajdonukra eszközként, egyfajta adóként tekintenek, amit azért fizetnek, hogy más ágazatokban, de különösképpen az energia, városfejlesztés és egészségügyi szektorokban gond nélkül érvényesülhessenek. ‘’A vállakozók nagyon jól tudják, hogy médiaszerzeményeik nem hajtanak majd azonnali hasznot, azonban politikai hálózataikat, pozíciójukat és persze az államhoz fűződő viszonyukat megerősíthetik vele.”

Az 1990-es években a médiatulajdonosok egy katonaság által erősen dominált rendszer támogatásában voltak bűnrészesek. A választott politikusokat néha könyörtelenül bírálták, de a katonai-ipari rezsim kritizálása szóba sem jöhetett. Az akkori szerkesztők mindegyike elismeri, hogy valamely tábornokokkal közvetlen kapcsolatban állt, akik néha azt is teljesen megszabták, miről írjanak. Yeşil így idézi  a Sabah és Takvim újságok valamint az ATV televiziós csatorna alapítóját, Dinç Bilgint, ‘’akkoriban minden újság összeköttetésben állt a katonasággal. Ez az állam által kiosztott ajánlatok és szerződések miatt volt így.’’ Egy másik újságíró szerint ‘’köztudott tény volt, hogy a katonaság és az államaparátus egy követ fújt. Mondhatni, egy csapatban voltak. A médiatulajdonosok mindig ‘kontakt’ személyeket kerestek a katonaságban vagy a legfelsőbb bíróságon, akiktől fontos füleseket kaptak, például az energetikai piacot felosztó, közelgő döntésekről.’’ Az állam és médiamágnások közti ‘bensőséges’ kapcsolatok súlyosan rongálták a török média minőségét.

A képlet ugyanez maradt napjainkban is, csak a szereplők cserélődtek le. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP), mióta hatalomba került 14 éve, minden lehetséges eszközzel azon dolgozott, hogy megszelidítse a médiavilágot. Patrónus-kliens hálózatát úgy építi fel, hogy kecsegtető gazdasági előnyöket kínál az általa kontrolált bankokon, privatizációs üzleteken és adókedvezményeken keresztül, az állami hirdetéseket pedig vele szimpatizáló csatornák felé irányítja.’’ Büntetésekkel sújtják azokat a médiatulajdonosok, akiket nem tartanak elég lojálisnak, míg az államról kedvező hangnemben nyilatkozó cégeket más gazdasági szektorokban jutalmazzák további megállapodásokkal és szerződésekkel. Amikor az ember Törökország egyik mega-beruházásáról olvas, érdemes egy pillantást vetni a beruházásban résztvevő cégek listájára. Jó eséllyel találni olyan cégeket, amelyek a közmédiát uraló, AKP barát vállalatóriásokhoz köthetőek.

Yeşil azt írja, hogy a török médiarendszer jelenlegi problémái nem csak az AKP számlájára írható, szokatlan fejlemények. Amit az AKP 2002-es hatalomra kerülése óta csinált ‘’nem annyira a demokratizációról szólt, mint a Törökországban már hosszú ideje jelen lévő, autoriter politikai kultúra megszilárdításáról, csak éppen most ötvözve a pártra jellemző iszlamizmussal, nacionalizmussal és neoliberalizmussal.’’

A könyvnek megvannak a maga problémái, főleg, hogy némely fejezetből fontos részletek hiányoznak. A médiatulajdonosok más szektorokon belüli ténykedése kulcsfontosságú, azonban arról hogy ez, és a beruházási pályáztatások hogyan is működnek a valóságban, kevés szó esik. A könyv továbbá nem tárgyalja a török média állandó szenzációvadász jellegét, ami tovább fűti az országon belül dúló kulturális háborút, pedig ez nagyon fontos részlet.

Összességében azonban alapos munkát végzett a szerző és a könyvet bárkinek érdemes elolvasnia, akit érdekelnek a török médiavilág visszásságai.

Horváth Bálint – Türkinfo

Forrás: Hürriyet Daily News

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here