Szabadulók és elítéltek – „jogállami lépésváltás”, avagy marad minden a régiben?

 

Mindmáig nem tudható, vajon helyesen írta-e le a jogi tényállást ama törökországi jelentés, amelynek szerzői némi keserűséggel elegy bizakodással röpítették világgá a hírt: a trákiai Edirne város börtönében „már majdnem” szabad a világhírű Selahattin Demirtaş kurd pártvezető. A jelenlegi török igazságszolgáltatás kanyargós útvesztőiben valóban nagyon nehéz eligazodni. Ezért a szomorú előzmények ismeretében már ez a különös „majdnem” is biztató. Ám a tény tény marad: az ankarai bíróság valóban elrendelte a nagyon sok törökországi kurd reménységét megtestesítő fogoly szabadon bocsátását „vizsgálati fogságából”. S ezt a „majdnem” örömhírt még az a másik hír sem ronthatta el teljesen, hogy Selahattin Demirtaşnak a szabadulási bírósági határozat ellenére is börtönben kell még maradnia. Miért? Mi történt? Erre rögtön visszatérünk az alábbi emlékeztető után:

Selahattin Demirtaş

A kisebbségi jogok felkarolójaként és a demokrácia helyreállításért vívott küzdelem első vonalából ismert Népek Demokratikus Pártjának (HDP) lemondatott volt elnökét, aki emberi jogi aktivista ügyvédként a kurd lakosság tömegein messze túlmutató nagy népszerűséget élvez, már majdnem három éve tartják ennek a félelmetes fegyintézetnek a zárkájában, noha a strasbourgi európai bíróság jogellenesnek minősítette az ellene folyó eljárást, vagyis a megengedhetetlenül hosszúra nyúlt „vizsgálati fogságot”. Olyan hosszúra, hogy közben Hajnal címmel novelláskötetet is írt, amelyet idén külföldön kiadtak angol nyelven is.

Az államügyész összbüntetésként nem kevesebb mint 142 évi szabadságvesztés ítéletének kiszabását javasolta a terhére rótt állítólagos bűncselekmények elkövetéséért. Ezek egyike, egyben legsúlyosabbika: kapcsolat fenntartása az otthon és külföldön egyaránt hivatalosan terrorszervezetként megbélyegzett PKK-val, a kormány ellen fegyveres harcot vívó Kurdisztáni Munkáspárttal (amelyre sok kurd továbbra is úgy tekint, mint érdekeinek védelmezőjére), az állam egységének és épségének veszélyeztetése, nem utolsósorban pedig gyilkosságra és fosztogatásra való felbujtás. Ez utóbbi vádpont arra vonatkozik, hogy amikor 2014 októberében az Iszlám Állam terrorszervezetének martalócai a szíriai Kobanî kurd határvárost ostromolták, Selahattin Demirtaş a város hős védőivel való szolidaritás jegyében tiltakozásra hívta fel a törökországi lakosságot. Az ezt követő megmozdulások idején a tüntetők és a rendőrség között kirobbant összecsapások következtében életét vesztette 53 civil személy és két rendőr, több százan megsebesültek és tetemes anyagi kár is keletkezett.

A záporozó vádak labirintusában tájékozódni igyekvő laikus szemlélő legtöbbje az ankarai bírósági határozat felett érzett első örömében szinte már teljesen elfelejtette, hogy közben, tavaly szeptemberben a fentiekről „teljesen függetlenül” egy másik bíróság a kurd népképviselőt már elítélte négy év és négy hónap elzárásra. Ez alkalommal terrorpropaganda terjesztéséért, terroristák irányításáért, végül pedig azért, mert állítólag nagy nyilvánosság előtt a „gyűlölködés és az ellenséges érzület magvait igyekezett elhinteni” hallgatóságának soraiban. Hát ezért kell még rács mögött maradnia.

Ennek ellenére a kurd fogoly ügyvédje, Ramazan Demir reméli, hogy védencének a vizsgálati fogságában töltött három évét beszámítják ennek a négyéves ítéletnek az időtartamába, és így a „közeli napokban” mégis elhagyhatja börtönét. Egyébiránt az ügyvédet, mint a per oly sok más megfigyelőjét is, teljesen váratlanul érte és nagyon kellemesen meg is lepte az eredeti kedvező bírósági döntés. Erre ugyanis a vádak alapján feltételezett nagyon súlyos büntetés miatt a kezdetben egyáltalán nem számítottak. Már csak azért sem, mert Selahattin Demirtaş általában is a törökországi kurdkérdés jelképes alakjává magasodott. És nemcsak hívei népes táborának, hanem a tőle és a kurdok egyenjogúsítást követelő mozgalmaitól tartó mostani ankarai kormánynak, de magának az államfő és pártvezér Erdoğannak a szemében is.

Selahattin Demirtaş ugyanis az utóbbi évtizedek legkiemelkedőbb és legsikeresebb demokratikus törökországi kurd vezetője. Az ő irányításával sikerült a 2015. júniusi parlamenti választásokon a baloldali kurd HDP-nek először leküzdenie az éppen a „kurdokra szabottan” addig áthághatatlannak tartott 10 százalékos parlamenti küszöböt, s 13 százalékos szavazati aránnyal így bejutnia a török nagy nemzetgyűlésbe. Ez kurdoknak eddig csak közvetlenül egyéni jelöltként sikerült.

Recep Tayyip Erdoğan ezt a a történelemben először előfordult törvényhozási fejleményt szövetségese, a szélsőnacionalista és kurdfaló MHP, a Nemzeti Cselekvés Pártja sugalmazására is, úgy értelmezte, mint ami fenyegetheti egyeduralmát. Ezért leállította az addig reményteljesen alakuló titkos török–kurd, vagyis közvetítők útján a PKK képviselőivel folytatott béketárgyalásokat, és egyoldalúan érvénytelennek nyilvánította az isztambuli Dolmabahçe-palotában már aláírásra váró megállapodásokat. Sőt, ami a legsúlyosabb következményekkel járt, „PKK-terroristák merényleteire” hivatkozva a török fegyveres erőknek utasítást adott a hadműveletek felújítására a kurdlakta délkelet-törökországi területeken. Szembefordult az egész kurd mozgalommal. A kurd parlamenti vezetőt és több más képviselőtársát megfosztatta mentelmi jogától. Ezután, 2016 novemberében, került sor Selahattin Demirtaş letartóztatására és vád alá helyezésére. A „vizsgálati fogság” elfogadhatatlan időtartamára hivatkozva az európai bíróság hiába szólította fel az ankarai kormányt a HDP-politikus kiengedésére, Erdoğan ehelyett azonban nemcsak hogy nyilvánosan dacolt a strasbourgi állásfoglalással, hanem ekkor még el is ítéltette Demirtaşt négy év börtönre az unos-untalan ismételgetett „terrorpropaganda kifejtésének” vádja alapján.

Azt a bátor tettet, hogy mindezek ellenére az ankarai bíróság a törvényhozási függetlenség nemes demokratikus alapelve alapján ki merte mondani a „szabadító igent”, általános örömujjongás fogadta a közösségi hírhálózatokban. Ám az ellenzéki politikai pártok tartózkodtak az ilyen érzelemkitörésektől, mert meg akarják várni azt a pillanatot, amikor a kurdok zaza ágából származó híres fogoly valóban kiléphet a börtönkapun. Mert a kurd Selahattin Demirtaş szabadlábra helyezése minden kétséget kizáróan nagy sikere lenne az egész ellenzéknek. És ily módon alkalmat szolgáltathatna arra, hogy a Török Köztársaság elnöke is mélyen elgondolkodhassék a kurd mozgalommal szemben alkalmazott mostani politikájának helyessége felől.

Valami ugyanis az önkormányzati választások, közelebbről a Köztársasági Néppárt, a CHP által indított Ekrem İmamoğlu meggyőző isztambuli győzelme óta megmozdult a török belpolitikában. S ez egyáltalán nem független a kurdkérdéstől. A fiatal isztambuli győztest nem utolsósorban a világváros népes kurd közösségének szavazatai juttatták az országos jelentőségű és befolyású Boszporusz-parti főpolgármesteri székbe. Ez a siker egymáshoz való közeledésre ösztönözte a két pártot, İmamoğlu CHP-jét és Demirtaş HDP-jét.

Ekrem Imamoglu,

Ez a közeledési folyamat szó szerint ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált akkor, amikor a közelmúltban a nyugati török metropolisz új városvezetője Kelet-Törökország egyik fontos központjába, a nagy kurd lélekszámú Diyarbakırba látogatott. Az utazás célja egyértelműen politikai indíttatású volt. İmamoğlu szolidaritást vállalt és találkozott a hivatalukból belügyminisztériumi végzés alapján önkényesen eltávolított három polgármesterrel. Az állítólagos „PKK-kapcsolatokkal” megvádolt Adnan Selcuk Mızraklı diyarbakıri polgármestert a márciusi választásokon a szavazatok 63, a szintén leváltott mardini kollégáját, Ahmet Türköt 56, illetve Van város polgármesterét, Bedia Özgökçe Ertant a szavazatok 54 százalékos arányával választották meg demokratikusan. A rendőrség mindenütt szétkergette azokat a tiltakozó megmozdulásokat, amelyeket HDP-képviselők részvételével tartottak az érintett városokban, valamint Isztambulban.

Az oly nagy tömegeket közvetlenül érintő kurdkérdés Törökországban természeténél fogva már soha nem kerülhet le a napirendről, legfeljebb jelentkezését egy időre erőszakkal le lehet fojtani. Ám valamiképpen mindenütt jelen van, s búvópatakszerűen itt is, ott is, újra meg újra felbukkan váltakozó erővel. A fent említett új belpolitikai mozgás szemlátomást máskülönben is kiterjed az igazságszolgáltatás egyéb területére is. A török alkotmánybíróság például sorozatban érvénytelenítette, vagyis az alaptörvényt sértőnek minősítette mindazokat az ítéleteket, amelyeket bíróságok sorozatban hoztak egyetemi értelmiségiek esetében, s amelyek sokszor társadalmi megbélyegzéssel és állásvesztéssel jártak. Eddig már több mint 450 felmentő végzést hirdettek ki. Ezeknek az egyetemi oktatóknak, főiskolai tanároknak és más értelmiségieknek, közéleti személyiségeknek az állam szemében az volt a vétkük, hogy hivatalos beadványban sürgették a kurd–török béke, vagy másik nevén megoldási folyamat felújítását, s állásfoglalásukat országos körutakon is propagálták, mind szélesebb körben gyűjtve híveket a béke melletti közös kiálláshoz.

Ma már Törökországban köztudott, hogy a felsőoktatás szándékolt „megtisztítását” ugyanúgy legfelső szintről sugalmazott bírósági perek útján óhajtották volna végrehajtani, s a tisztogatás éppen úgy a megfélemlítés eszköze volt, mint a baloldali sajtóval szembeni hatósági fellépés a 2016. júliusi puccskísérlet után, amikor például az Atatürk alapította Cumhuriyet című napilap újságíróit vetették alá egy álló esztendeig elhúzódó megalázó politikai pernek. Azzal vádolták őket, hogy tevékenységük a puccs értelmi szerzőjének feltüntetett Fethullah Gülen emigráns szektavezér és a PKK terrorszervezet érdekeit szolgálta. Közülük azonban – többéves büntetésük lejárta előtt – éppen napjainkban szabadon engedték a börtönből Musa Kart világhírű karikaturistát, valamint négy kollégáját, a szintén nagynevű Guray Öz, Önder Çelik, Mustafa Kemal Güngör és Hakan Kara publicistát.

Cumhuriyet című napilap letartoztatott újságírói

E tapasztalatok alapján némely megfigyelőben felmerült a kérdés, hogy nincs-e szó az igazságügyi gyakorlat „politikai kiigazításáról”, más szóval a jogállamiság irányában való kísérleti tapogatózásról vagy akár elmozdulásról. Fő érvként a Selahattin Demirtaş szabadlábra helyezéséről meghozott bírósági döntést hozzák fel, függetlenül az ennek végrehajtását még akadályozó jogi próbálkozásoktól. De ha van is ilyen tényleges elmozdulás, a folyamat ellentmondásos. Változatlanul kiszabnak ugyanis ítéleteket állítólagos terrorcselekményekért, aminek legutóbbi példája a CHP isztambuli elnöknőjének, Canan Kaftancıoğlunak kilencévi szabadságvesztésre történt elítélése. Az orvosi hivatását gyakorló és igazságügyi orvosszakértőként is dolgozó baloldali aktivista asszony többek között az isztambuli Taksim tér Gezi parkjának környezetvédő tüntetőivel szemben alkalmazott rendőrségi erőszak láttán lépett politikai pályára. Aztán perbe fogták több évvel ezelőtti tweet-bejegyzései miatt. A vád: terrorpropaganda kifejtése, népközösség körében folytatott izgatás, az állam becsmérlése, valamint az elnök és a hivatalnoki kar sértegetése. A vádemelés igazi indítéka azonban az volt, hogy kiállt egy titkosrendőr által Párizsban meggyilkolt három kurd fiatalasszony, PKK-barát politikai aktivisták emlékének megőrzéséért, sürgette továbbá, hogy a hivatalos Törökország vállaljon felelősséget történelmi múltjáért, így ismerje el az első világháborús örményüldözésben betöltött tényleges szerepét. A politikus doktornő egyúttal azonosult a német szövetségi gyűlés, a Bundestag idevágó hasonló értelmű határozatával, ami miatt a médiában többször lehazaárulózták.

E kirívó eset ellenére a baloldali német taz, vagyis a Tageszeitung tudósítója, Jürgen Gottschlich, aki már több mint húsz éve él Isztambulban, s német–török felesége, Dilek Zaptçıoğlu szintén ismert újságíró, író és fordító, úgy véli, hogy a török igazságszolgáltatás mindent összevetve lassan mégiscsak elmozdul a többé-kevésbé jogállami eljárások lefolytatásának irányába.

Nem ilyen megengedő a helyzet megítélésében Bülent Mumay isztambuli publicista, aki korábban a Hürriyet, majd a hatóságilag betiltott Radikal szerkesztőségében dolgozott, jelenleg pedig a baloldali BirGünnek ír, illetve törökül és német fordításban rendszeresen megjelenteti cikkeit a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) és a WDR tévé Cenzúrázatlan Törökország című közös internetes kiadásában (Sansürsüz Türkiye – Unzensiert Türkei). Az otthon és külföldön többszörösen kitüntetett újságírót a katonai hatalomátvételi kísérlet kudarca után rövid időre letartóztatták. A török demokrácia mostohagyermekei című egyik legújabb cikkében a kulcsfontosságú kurdkérdést vizsgálja, s arra következtet: az államfő azért penget most is nacionalista húrokat, hogy a 2023-as elnökválasztásokra készülve addigra fokozatosan meggyengítse a becslések szerint a lakosság egyötödét kitevő kurdoknak a szavazóurnáknál akkor esetleg a hatalomváltáshoz hozzájárulni képes erejét. Mumay szerint Erdoğannak van is mitől tartania: egy nemrégiben végzett közvélemény-kutatás szerint ugyanis a választók 62,5 százaléka ellenzi Erdoğan egyeduralmát, 54, 7 százalék pedig szorgalmazza az eredeti parlamentáris rendszerhez való visszatérést. A szerző végkövetkeztetése: nagyon is hatástalanná válhat az az erdoğanı taktika, amely szerint úgy lehet a nacionalistákkal együtt menetelve megtartani a hatalmat, ha ezenközben minduntalan csapásokat mérnek a kurdokra…

Időszerű, hogy megjegyezzük: a kurdkérdéstől sem független a nagy tekintélyű Ahmet Davutoğlu volt kormányfő fokozatos elhidegülése korábbi elvbarátjától és harcostársától, az államfőtől, majd a miniszterelnökségről való lemondása utáni nyílt szembefordulása és szakítása Erdoğannal. A személye és szándékai körüli találgatások, értesülések sorában a legújabbat a napokban a Gazete Duvar hírportál közölte. Eszerint a vallását gyakorló hithű muzulmán és kiváló konzervatív történész, politológus és közgazdász novemberben be akarja jelenteni új pártjának megalakítását. Ez súlyos kihívás lenne Erdoğannal szemben ettől a széles körben elismert, tisztelt és a muzulmán értelmiségi rétegekre érezhető befolyást gyakorló személyiségtől. Akiről azonban hivatali ideje alatt azt terjesztették, hogy csupán végrehajtója volt „főnöke” akaratának, s amolyan Fejbólintó Jánosként működött. Vagyis viszonyukat az elnök maga az alábbi jelmondattal írta le: Erős vezető és szorgos miniszterelnök, eredetiben güçlü lider, çalışkan başbakan – ahogy ezt a csak belső használatra szánt szentenciát a Hürriyet annak idején kiderítette. Pedig már akkor sem így volt. Igaz, akkoriban a professzor még csak halkan bírált, nem akart ártani pártjának. De aztán mindenképpen emelt fővel távozhatott. Mert igenis szóvá tette, ellenezte a kurd békefolyamat egyoldalú felmondását, a véres áldozatokkal és pusztítással járó délkelet-törökországi úgynevezett terrorellenes hadjárat felújítását. Mindezt akkor megírta a hozzá közel álló Karar (Döntés) című lap, amely Ahmet Davutoğlu feleségére, a nőgyógyász Sare hanımefendire hivatkozva beszámolt arról is, hogy az általános támadást elrendelő elnöki parancs kiadása után nem jött álom férje szemére, Ahmet egész éjjel virrasztott. Mert ami történt, azt összeegyeztethetetlennek tartotta lelkiismeretével, mindenekelőtt az iszlám fő parancsolatával az irgalmasság kötelező gyakorlásáról. Főként az óhatatlanul várható áldozatok, elsősorban az ártatlan gyermekek szenvedése foglalkoztatta. A Davutoğlu házaspárnak egy fiú- és három leánygyermeke van.

„Amikor már nem volt hivatalban, Ahmet Davutoğlu nyíltan is bírált. Például erősen kifogásolta a személyi hatalom halmozásával járó elnöki rendszer bevezetését, a sajtó, a média szájkosaraztatását és ennek a demokratikus intézményrendszerre kiható minden káros és átkos következményével együtt. A vezetés felelősségét firtatta az önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos kormánypárti vereségért, és nem hagyta szó nélkül a hatósági önkény leplezetlen megnyilvánulását sem, nagy szavazattöbbséggel megválasztott kurd polgármesterek legutóbbi egyszerű elcsapását. Méghozzá átlátszó ürügyekkel, bizonyítatlan terrorkapcsolatokra való hivatkozással.

Az állam- és pártvezetést azonban legérzékenyebben Ahmet Davutoğlunak egy kurd vonatkozású vádja érintette, s ekkor már kezdeményezték az Igazságosság és Fejlődés Pártjából, az AKP-ból való kizárását. Egy nyilatkozatában ugyanis provokációt emlegetve arra célzott, hogy valamiféleképpen hivatalos tényezők keze is benne volt azokban a terrorcselekményekben, amelyekre hivatkozva aztán Ankara 2015-ben felmondhatta a kurd békefolyamatot, a PKK ellen elindíthatta a megtorló hadműveleteket, és a nemzeti érzelmek felszításával győzni tudott a megismételt választásokon.

Ám Ahmet Davutoğlu megelőzte a nyilvánvalóan kizárással végződő fegyelmi eljárás befejezését. Maga kilépett egykor szeretett és egy ideig általa is vezetett pártjából. Ha novemberben tényleg sikerül megalakítania új politikai közösségét, minden bizonnyal merőben új fejezet lehetősége tárul fel a Török Köztársaság legújabb kori történetében.

 

Flesch István

  1. szeptember 29.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here