Flesch István: Charles Aznavourtól az „utolsó törökországi örmény faluig”

            Jóllehet számos ország törvényhozási határozatban foglalt állást, egyértelműen minősítve 1915 jellegét, újabban több állam kormánya mégis kifejezetten óvatos magatartást tanúsít a kérdésben. Amikor például a német szövetségi gyűlés elítélő határozatot hozott, a kormány, élén a kancellárral, távol maradt a szavazáskor. Némileg hasonló eset történt Hollandiában. A képviselőház ugyan nagy többséggel megszavazta a határozatot, amelyet azonban a kormány nem tart magára nézve kötelező érvényűnek. Vagyis tartózkodik az egyértelmű minősítéstől, és csak az „örmény népirtás kérdéséről” hajlandó nyilatkozni, mivel úgy ítéli meg, hogy nincs sem ENSZ biztonsági tanácsi határozat, sem nemzetközi bírósági döntés az akkori események megítélésére vonatkozólag. A holland parlamenti állásfoglalása ellen csak a baloldali és kisebbségvédelmi párt, a főként török gyökerű állampolgárokat tömörítő DENK három képviselője szavazott. Arra hivatkoztak, hogy a döntés túlságosan egyoldalú történelmi magyarázaton nyugszik. Márpedig ily módon a társadalom egyik csoportját szembeállítja a másikkal, s ezzel csak fokozza a belső feszültségeket Hollandiában…

            És tapasztalható-e változás a törökországi örmények életében? A helyzet továbbra is ellentmondásos. Ritka örvendetes eseményként örmény katolikus hívők tavaly – 95 év után először – szent liturgiával ünnepelhettek az izmiri Szent János-székesegyházban – jelentette a Cumhuriyet. A templomot 1922-ben tűz pusztította. A bibliai szent leckék felolvasása után a homíliát a bazilika papjai, Vartan Kazancıyan és Agop Minasyan örményül és törökül mondták el. A történelmi jelentőségű templomszentelésen mintegy 150-en voltak jelen – helybéliek, valamint közel-keleti vendégek, más keresztény vallásfelekezetek tagjai és muzulmánok is.

            Más örmény templomok ellen azonban az utóbbi időben merényleteket követtek el. Az iszambuli Kadıköy kerület Szurp (Szent) Takavor templomát a közelmúltban éjszaka nacionalista támadás érte – jelentette szintén a baloldali-ellenzéki Cumhuriyet. Ismeretlenek az épület falára feliratot mázoltak: „Ez az ország a miénk!”. A bejáratot pedig hatalmas szemétkupacokkal torlaszolták el. A kerületi elöljáróság nyilatkozatban bélyegezte meg a rasszista jellegű akciót, és haladéktalanul elszállíttatta a szemetet.

            Nem is annyira fajgyűlöletből eredő rosszindulat, mint inkább érzéketlen nemtörődömség és lélektelen bürokrácia példájaként került napvilágra az az eset, amelynek során a kelet-törökországi Van-tó partján fekvő Dilkaya (kurdul Xorkom) helységben közfelháborodásra egy örmény temető fölé nyilvános illemhelyet, öltözőkabinokat és gépkocsiparkolót építettek. A műemlékvédelem alatt álló területen és temetkezési helyen régészeti ásatás is folyik. Az illetéktelen és erőszakos hatósági beavatkozás 2017 nyarán történt, miután rendeletileg leváltották a Régiók Demokratikus Pártja (DBP) vezette korábbi kurd közigazgatást, s helyébe Van tartomány Edremit (örményül Artamed, kurdul Ertemêtan) körzetében, amelyhez a temetőkerttel Dilkaya is tartozik, megbízott gondnokként a kormánypárti Atıf Çiçekli képviselőt nevezték ki. A botrányt az azóta betiltott DIHA kurd hírügynökség tárta fel, amely a történteket a török nacionalizmus jellemző megnyilvánulásának a számlájára írta. A török nagy nemzetgyűlésben az ügyben interpellált Garo Paylan, a Népek Demokratikus Pártja, a HDP, a DBP testvérpártjának örmény képviselője. Az akkori kulturális és idegenforgalmi miniszter, Numan Kurtulmuş válaszában biztosította a parlamentet afelől, hogy a „temetői ráépítést” lebontják 60 napon belül. Már döntött is erről a kultúrkincsek védelmére alakult bizottság. De már eltelt egy év is, s még mindig nem történt semmi.

            A mártír örmény–török újságíró emlékének ápolására létrehozott Hrant Dink Alapítvány közelmúltban közzétett kutatása szerint az etnikai, nemzetiségi és vallási hovatartozással kapcsolatban tapasztalt gyűlöletbeszéd elsődleges célpontjai az örmények. A török médiában csupán ez év januárja és áprilisa között 671 ilyen gyűlölködő megnyilvánulás volt található. A gyűlöletbeszéd célpontjaiként az örményeket a zsidók, a görögök, a szír ortodoxok és más keresztények követik.

            E felmérést a Şalom című isztambuli zsidó politikai és kulturális hetilap tárta a nyilvánosság elé. Az újság 1947 óta jelenik meg törökül. Isztambulban. Tartalmaz egy rendszeres mellékletet is azon a ladino vagy zsidóspanyol nyelven, amelyet az 1492-ben a Spanyolrszágból elűzött szefárdok hoztak magukkal az őket befogadó Oszmán Birodalomba, s amelyet törökországi maradékuk egy része mindmáig megőrzött és beszél. A lap beszámolója szerint kiváltképp felerősödött az örmények elleni izgatás a hodzsali mészárlás februári évfordulóján. A karabahi Hodzsali településen 1992 februárjában az örmény hadsereg katonái azeri források szerint mintegy hatszáz azeri civillel végeztek. Hasonlóképpen gyakorivá vált az örménység becsmérlése az 1915-ös örmény kálvária áprilisi évfordulójának alkalmával. Ebben a propaganda-hadjáratban az országos napilapok közül élen járt a kormánypárti Yeni Akit (Új Szerződés), az iszlámista Milli Gazete (Nemzeti Újság) és az ultranacionalista Yeniç (Újkor).

            Az angol rádió török szolgálata, a BBC Türkçe még az 1915-ös évfordulós örmény emlékünnepségek idején helyszíni tudósításban számolt be a török Hatay tartománybeli Vakıflı település életéről. Ez egyike annak a hét örmény falunak, amelynek népe az első világháború második évében nem volt hajlandó alávetni magát az oszmán vezetés „áttelepítést”, akkori bürokratikus törökséggel „tehdzsirt” elrendező parancsának, amely ártatlan hangzása ellenére gyakran a halálba küldés fedőneve volt. Az elszánt örmények családostul inkább a fegyveres ellenállást választották, s az oszmán túlerővel szemben hetekig kitartottak, mint ezt Franz Werfel halhatatlan művében, A Musza Dagh negyven napja címűben meg is örökítette. A török–angol rádióriporter, Beril Eski tudósításában nagy beleéléssel írta le a Musa Dağı lábánál elterülő ápolt, rendezett helységet, amelyről festői kilátás nyílik a Földközi-tengerre, s amelynek élénk az idegenforgalma. Megszólaltatta Cem Çapart, az örmény közösség elnökét, aki úgy véli, hogy örmények és törökök jól megértik egymást, persze jó lenne, ha több örmény élne itt.

            Egy másik helyi örmény vezető, Misak Hergel szerint, aki korábban Isztambulban kezdeményezője volt a Vakıflı falu fejlesztését felkaroló szolidaritási társaság megalakításának, a kilencvenes években még egyáltalán nem volt ajánlatos – mert „veszélyesnek” számított – Musa Dağı nevének puszta említése is. Például Yusuf Halaçoğlu nacionalista politikus, az MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja) kayseri képviselője, aki egy ideig elnöke is volt a Török Történettudományi Társaságnak, megtagadta az örményektől bármiféle hősi cselekedetük elismerését. Ebben a „hegymászásban” sem nyilvánult meg semmiféle ellenállás – mint állította –, hanem egyszerűen csak felkelésről, lázadásról volt szó, amelyet Franciaország és Görögország támogatott. Különben is a görögöktől kaptak 15 ezer puskát és kétmillió töltényt – erősködött.

            És ugyan milyen sekélyes logika alapján és kinek támadhatott az az ötlete, hogy 4200 főnyi, minden korú és nemű lakosnak – kisgyermekeket, aggastyánokat és nőket is beleértve – állítólag ilyen fegyverzetet és hadianyagot bocsássák rendelkezésére? – hangzott Hergel gúnyos kérdése.

            Az ostromlott örményeket végül egy kisebb francia hadiflotta és egy brit kereskedelmi hajó szabadította ki kétségbeejtő helyzetükből. Előbb az egyiptomi Port Szaídba vitték őket. Majd a megmentettek számos hányattatás és viszontagság után visszatérhettek szülőföldjükre. Az a vidék az első világháború és az Oszmán Birodalom összeomlása után, 1920-tól szíriai francia mandátumterület lett, 1939-ben azonban a Török Köztársaság részévé vált. A régi nyomasztó emlékek hatása alatt akkor sokan elköltöztek, külföldre, Szíriába vagy Libanonba települtek, de nem kevesen ragaszkodtak régi falujukhoz, Vakıflıhoz, amelyet kezdtek úgy emlegetni, mint az Örményország határain kívüli egyetlen vagy utolsó örmény falut. Lassan a környékről máshonnan is egyre többen jöttek, s leltek itt új otthonra. A törökök még reklámozták is kifelé, egyfajta kirakatnak tekintették: nézzétek – mondták –, Törökországgal szemben az a vád, hogy eltüntette az örményeket. De lám, itt még az elöljáró, a muhtár is örmény…

             Mardiros Kuşakçıyan örmény helytörténész doktori értekezésében felidézte, hogy    egykor a nagy Cicero is megemlékezett barátainak szóló híres leveleiben a kilíkiai és az Alexandretta, ma İskenderun öblének közelében élő örményekről, valamint a dicsőséges Tigranesz királyukról, akinek „jól felfegyverzett hadai keleten egy alkalommal még a Római Köztársaság légióinak katonáit is megremegtették”.

            Vakıflı az új köztársaságban sokáig békében élhetett. Amikor azonban a szomszédos Szíriában felkelés kezdődött, az itteni lakosságot is megcsapta a polgárháború forgószele. A közeli Keszab, arabul Kazab kisvárosból, amelyet több mint ezer éve főként örmények lakják, s amely a harcok során többször gazdát cserélt, menekültek érkeztek. Különösképpen megmaradt a falusiak emlékezetében az első érkezők szívfacsaró állapota. Megrendítő benyomást keltettek. 25-en voltak, csupa siralmas, szakadt ruházatú öregember. Meglátszott rajtuk, hogy mind betegek. Arcukra kiült az átélt szenvedés nyoma, a szörnyű élmények rettenete. Mindegyiküknél volt egy-egy kis batyu, benne 2-3 karéj kenyér, amit nagy sietségükben még magukhoz tudtak venni. Vakıflı örményeit ez a látvány szinte egyöntetűen a száz évvel ezelőtti „tehdzsir”, az „áttelepítés” nyomorultjaira emlékeztette. Azokra a fennmaradt fényképekre, amelyeken hosszú menetben hajtják a magukat már vonszolni is alig tudó, lerongyolódott, éhező-szomjazó elüldözötteket, közöttük a biztos halálba menőket.

            Vakıflı befogadta Keszab menekültjeit, örmény testvéreit, akik hozzá hasonlóan a környék veretes, ősi örmény nyelvjárását beszélik. Azt, amelyet igyekeznek megőrizni-ápolni a jövő számára.

Flesch István – Türkinfo


1 COMMENT

  1. István, próbállak megtalálni. a turkinfon keresztül küldtem neked emailt, remélem megkaptad! üdv Kovács László

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here