Flesch István: Charles Aznavourtól az „utolsó törökországi örmény faluig”

            A nagy sanzonénekes, Aznavour halála jó alkalmat szolgáltathatott volna a világsajtónak, hogy jobban elmélyedhessen a művész örmény gyökereinek, kötődésének feltárásában, leírásában. Nemcsak azért, mivel ő magát éppúgy tartotta franciának, mint amennyire örménynek. Menekült szülei – grúziai születésű örmény apja és törökországi örmény anyja – Szmirnából, a mai Izmirből keltek útra, s hagyták maguk mögött a véresen összeomló és elhamvadó Oszmán Birodalmat. Azt a földet, amelyen 1915-től kezdve népcsoportjuk százezreinek otthonukból való elűzetése és mészárlása folyt. A görögországi Szalonikit útba ejtve 1923-ban érkeztek Párizsba, ahol ő egy évvel később született. A család eredetileg tovább akart utazni Amerikába. Rövid franciaországi tartózkodásuk alatt azonban annyira beleszerettek a gallokba és országukba, a francia szellemiségbe és a muzikális franciák életmódjába – ők is zenélő, éneklő művészlelkek voltak, az apa énekes, az anyja színésznő –, hogy már nem kívántak eltávozni, s végleg letelepedtek. Az 1940-es német támadás idején a családfő önkéntesként fegyverrel szerette volna megvédelmezni új hazáját, s jelentkezett is a frontra. A háború alatt lakásukban a Gestapo elől ellenállókat, zsidókat – és német katonaszökevényeket is – bújtattak.

            Az énekes, aki később dal- és zeneköltőként, valamint filmszínészként is aratott nem is akármilyen babérokat, sem a világhír felé közeledve, sem tüneményes pályája delelőjén, sosem feledkezett meg örmény népe-nemzete 1915-ben bekövetkezett nagy tragédiájáról. De mélyen – és hozzátehetjük, bölcsen – átérezte azt is, hogy az örmények jövőbeni nyugodt életének és alkotó tevékenységének zálogaként szükséges a történelmi megbékélés a mai Törökországgal.

            Ő játszotta a főszerepet abban a filmben, amelyet a hozzá hasonlóan örmény családból származó Atom Egoyan kanadai rendező Ararát címmel forgatott az örmény golgotajárás kilencvenedik évfordulója alkalmából. Ez volt az első egész estét betöltő filmalkotás, amely az örmények tömeges elpusztításáról szólt. A nagy művész egyszer úgy nyilatkozott, hogy számára mindegy, vajon a különböző államok népirtásnak minősítik-e az örményekkel történteket. A dolog nem ennek a szónak a használatán múlik. Hanem a tömeggyilkosság tényének elismerésén, azon, hogy miképpen történhetett, hogy halálba küldtek 1 millió 300 000 embert. „Persze ha ez nem genocídium, akkor jelöljék ezt nekem más fogalommal. Ami engem illet, én ilyet nem ismerek” – mondta.

            Aznavour, aki Örményországnak előbb humanitárius akciókért felelős, majd svájci nagykövete, valamint az UNESCO-nak örményországi különleges diplomáciai megbízottja volt, mintegy béketeremtő diplomataként kijelentette: bárcsak kiengesztelődne Örményország és Törökország. Bárcsak megbékélne történetével Törökország. Nekünk segítenünk kell a törököknek abban, hogy megismerjék az 1915-ös évszám mögött rejlő valóságot! Ez pontosan egybecsengett a török nacionalisták által 2007 januárjában meggyilkolt Hrant Dink törökországi örmény újságírónak, a kétnyelvű Agos (Barázda) című folyóirat főszerkesztőjének szellemi örökségével. Aznavour egyszer azt is mondta, hogy ő maga soha nem mondott egy rossz szót sem törökökre. Szorgalmazta ellenben a török–örmény határnyitást és a Törökországgal való párbeszédet.

            Ám a művészetét és hosszú életének eseményeiről szóló vallomásait felidéző méltatásokból, gyászjelentésekből többnyire mintha hiányzott volna az említése éppen ez utóbbi „civil diplomáciai” állásfoglalásainak, tevékenységének. Talán azért, mert távozása megközelítőleg egybeesett Recep Tayyip Erdoğan török elnök hivatalos németországi látogatásával és az azt övező eseményekkel, amelyek sokáig uralták a sajtót, némileg korlátozva más hírek terjedelmét. Hiszen szenzációszámba ment például a török vendég „történelmi találkozója” az egyik legszigorúbb németországi bírálójával, a változatlanul befolyásos Cem Özdemirrel, aki korábban a Zöldek Pártját vezette. A bevándorlók török családjában Svábföldön született német politikus – más ellenzéki pártok képviselőitől eltérően – nem maradt tüntetőleg távol arról a bankettről, amelyet Frank-Walter Steinmeier államfő adott magas méltóságú török partnere tiszteletére. „Tüntető” jelenlétével éppenséggel azt kívánta demonstrálni törököknek és németeknek egyaránt, hogy demokratikus német hazájában az ellenzék nagyon is szerves része és egyben alkotója is a politikának. A meghívottak között a fogadás házigazdái elé érkezve, a török elnököt üdvözölve és neki kezet nyújtva, törökül néhány mondatot intézett hozzá. Mint később a médiának jelezte, azt mondta, hogy sok mindenről kellene beszélgetniük, s reméli, hogy erre lesz is alkalmuk. „És minthogy régóta ismerem, még isztambuli főpolgármestersége idejéből és pártelnökké történt megválasztása óta, azt is mondtam neki, hogy ama régi Erdoğanból mára bizony semmi nem ismerhető fel”. A zöld képviselő kabátkihajtójának gomblyukában jelvényt viselt az alábbi török felirattal: Adjon véleményszabadságot! Ez egyben utalás volt a zöld politikus „sváb földije”, Schiller Don Carlos című drámájára… Az elnök rezzenetlen arccal, figyelmesen meghallgatta, majd már fordult is a következő vendéghez…

            E szükséges kitérő után, eredeti témánkhoz visszatérve, emlékeztetünk arra, hogy a törökországi és az örményországi örményekkel való behatóbb sajtóbeli foglalkozásnak természetesen különben is aligha kedvez a napjainkban bőven buzgó számos egyéb „figyelemelterelő” világesemény. A jövőben azonban ennek ellenére sem lenne helyes olyan mostohán bánni bizonyos reménykeltőnek vélhető hírekkel, mint ahogy ez történt az új örmény kormányfő Törökországgal kapcsolatos első nyilatkozatával. Annál kevésbé, mivel a török NTV hírportál is felfigyelt a viharos körülmények, tüntetések közepette és elődjének lemondatása után megválasztott Nikol Pasinján állásfoglalására, amely szerint Jereván mindenfajta előfeltételek nélkül kész helyreállítani diplomáciai kapcsolatait Ankarával. Igaz, a másik felet hibáztatta előfeltételek támasztásáért, amit logikátlan magatartásnak nevezett, szemben a „következetes” örmény állásfoglalással. Ám az ilyesmit mindig fontos rögzíteni, kiváltképp, ha új szereplő szájából hangzik el. Azt is, hogy országa „változatlanul elkötelezett az örmény népirtás nemzetközi elismertetése iránt”, de ezzel nem a „török–örmény viszonyt” akarja megterhelni, hanem igyekezete általában „jövőbeni hasonló esetek előfordulásának szükséges megelőzésére” irányul.

            Ellátogatott az örmények által elfoglalt és emiatt állandó feszültség forrásává vált Karabah azerbajdzsáni területre, ezután azonban – mint a CIVILNET örmény tévéállomás és hírportál részletesen jelentette – beható tárgyalásokat folytatott Ilhan Alijev azeri elnökkel a Független Államok Közösségének (FÁK) dusanbei értekezletén az örmény–azeri határ és a karabahi–azeri „érintkezési vonal” mentén kialakult feszültség csökkentéséről és a közvetlen párbeszéd felújításáról. A fenti örmény hírforrás szerint ez a fejlemény változásra utal a korábbi örmény állásponttal szemben, amelynek értelmében Jereván „nem tárgyal Karabah nevében”. Erről most Pasinján tájékoztatta Bako Szahakján „karabaki elnököt”, aki ezt „számára is elfogadhatónak” nevezte. Karabah problémájának megoldatlansága kerékkötője az örmény–török viszony normalizálásának és fejlesztésének is.

            Ez utóbbira egyszer már történt kísérlet. 2009 áprilisában a tárgyaló felek Zürichben jegyzőkönyvet írtak alá a diplomáciai kapcsolatok felvételéről és a határ megnyitásáról. Kompromisszumuk alapján Törökország nem ragaszkodott ahhoz, hogy még a határnyitás előtt rendezzék a Karabah örmény megszállása miatti viszályt. Ankara ugyanis elítéli és a nemzetközi jogba ütközőnek tartja a terület örmény bekebelezését. Örményország viszont elállt attól az igényétől, hogy Ankara előbb egyértelműen népirtásként ítélje el az örmények 1915-ös tömeges elűzését és lemészárlását. Az akkori események kivizsgálására előirányozták történészekből álló nemzetközi bizottság létrehozását A zürichi egyezség végül is zátonyra futott, sem Karabah tekintetében, sem 1915 megítélésének kérdésében nem történt lényegi elmozdulás. A Török Köztársaság elnöke azonban elment odáig, hogy 1915 századik évfordulójára készülve együttérzését fejezte ki az örmény áldozatok hátramaradottaival.


1 COMMENT

  1. István, próbállak megtalálni. a turkinfon keresztül küldtem neked emailt, remélem megkaptad! üdv Kovács László

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here