Egy vitatott szultán ébresztése – puccsjóslatok a tengerentúlról

Az uralkodásáról folytatott régi viták sorába egy ideig simán illeszkedtek annak a megemlékezésnek a visszhangjai is, amelyet Isztambulban tartottak II. Abdülhamid szultán halálának 100. évfordulója alkalmából. Ezen a fényes állami ünnepségen két évvel ezelőtt felszólalt Recep Tayyip Erdoǧan, a Török Köztársaság elnöke, aki szokatlan beleéléssel és melegséggel szólt a trónjáról 1909-ben letaszított, s 1918. február 10-én a Beylerbeyi-palotai magányában, teljes elszigeteltségben elhunyt oszmán padisahról. De hát ez akkor mégiscsak kerek évfordulón történt, s így e dicsőítés az amúgy is újoszmán vonzalmairól ismert államfő szájából már akkor sem hatott egészen a meglepő újdonság erejével. Nem is okozott akkor különösebb nemzetközi feltűnést.

Azon azonban most már többen megütközhettek, hogy még a kerek századik évforduló után két évvel is az Anadolu Ajansi (AA), a török állami hírügynökség 2020. február 10-én külön cikkben elevenítette fel a szultán nemes alakját halálának emléknapján, és csokorba szedve méltatta kimagasló érdemeit a politika és társadalom számos területén. Ez a körülmény némileg új megvilágításba helyezte és aktualizálta a török államfő némely korábbi kijelentését is.

A tetszetős nyomdai foglalatban és formában megjelentetett és az uralkodó díszegyenruhás-fejfedős fényképével illusztrált mostani írás szerzője, Ahmed Burak Özkan újságíró, már cikke címében is érzékelteti, hogy “dicsőséges oszmán szultán” (törökül ulu hakan) életpályáját tárja tömören az olvasók elé. Egy-egy mondatban szó van természetesen trónra emelésének vitatott körülményeiről, Abdülaziz és V. Murad egymást követő előzetes drámai trónfosztásáról, az első alkotmány meghirdetéséről, majd az Oroszországgal vívott vesztes háború után meghatározatlan időre történt felfüggesztéséről.  Az újságíró kiemeli, hogy az ország belső helyzetére, valamint az Abdülhamid személyét és életét esetleg veszélyeztető eseményekre való tekintettel a szultán hatékony hírszerző testületet hozott létre. Emellett fejlesztette az iskolarendszert, a közlekedést és a vasúthálózatot.

Ahmed Burak Özkan díszes betűtípussal szedett hármas szövegrészben foglalja össze a szultán uralkodói korszakának vívmányait.

            – Abdülhamid szultán a birodalom legválságosabb korszakaiban, kiváltképp a külkapcsolatok területén megfontolt politikát folytatott, s az országot harminchárom éven át nagy hozzáértéssel irányította.

            – II. Abdülhamid idején az oszmán állam fejlődést mutatott fel a közoktatásban, az egészségügyben, a kultúrában, a művészetekben és több más területen.

            – Gyermekkórházat rendezett be Isztambul Şişli városnegyedében, továbbá 1895-ben szociális intézményt alapított, amelyben helyet kapott árvaház, szegény-, beteg- és idősotthon.

Nyolc év alatt felépült az arábiai Hidzsázba vezető vasútvonal.

A feltétlen elismerésnek ez a hangja némileg már ismerősen csenghetett azoknak a fülében, akik két évvel korábban hallhatták a török államfőnek az isztambuli Yıldız-palotában, válogatott hivatalos és társadalmi előkelőségekből álló nagyközönség előtt elhangzott évfordulós ünnepi beszédét. Ez a megnyilatkozás ugyanis – utólag visszatekintve – revizionista fordulatot jelzett II. Abdülhamid megítélésében. Erdoǧan előtt ilyen rangban senki nem tartotta volna ildomosnak, hogy hozzá hasonlóan szóvá tegye: “alakját hosszú éveken át feledtetni akarták, sőt befeketítették, rágalmazták”. Pedig egyike volt a “leglátnokibb és stratégiai gondolkodásra leginkább képes” személyiségeknek az utóbbi 150 év történelmében. A szónok akkor erősen fájlalta azt is, hogy még iskolai tankönyvekben is vörös, vagyis véres szultánnak jellemezték, uralkodását pedig önkényuralomnak minősítették.

Azokat is megfeddte, akik hazájuk történetét “csak a köztársaság kikiáltásának évétől szeretnék számítani, s ily módon legszívesebben eltépnének bennünket gyökereinktől és ősi értékeinktől”. Az elnök szenvedélyesen elutasította azt a vélekedést, miszerint maga Gazi Mustafa Kemal pasa gyökeres ellentéte lett volna a szultánnak, illetve az ő rendszere a szultáni berendezkedésnek.  Mert – állította – a Török Köztársaság az Oszmán Birodalom folytatása, s noha a határok, akárcsak a kormányforma, változtak, a “lényeg változatlan”, s a “lélek és sok intézmény is ugyanaz”. “Mi minden megkülönböztetés nélkül büszkék vagyunk történelmünkre” – hangsúlyozta.

Arra a tényre, hogy Abdülhamid uralmáról vita folyik, már 1993-ban felhívta a figyelmet az egyik legelismertebb nyugati turkológus, Erik J. Zürcher holland egyetemi tanár. A Törökország modern kori története című könyvében, amelyet azóta többször is kiadtak, s amely  a tudományág alapműveinek egyike, emlékeztetett: a tizenkilencedik századi európaiak, különösképpen a szultán uralmának vége felé, vérszomjas és reakciós zsarnoknak írták le. Ez a kép az örmények 1890-es évekbeli első véres elnyomásának hatásaként rögzült róla.  Az Abdülhamidot trónjáról 1908-1909-ben ledöntő ifjútörökök örökségeként megalapított Török Köztársaság történészei a szultánban olyan haladásellenes személyt láttak, aki egy teljes nemzedék idejére lefékezte a birodalom talpra állítását. Ellenben az 1960-as évek óta Törökország modern történészei ettől eltérő képet festettek róla. Szerintük uralma voltaképpen folytatása, sőt, csúcspontja volt a tanzimat nagy reformkorszakának, és felsorolták a birodalom és népe javára szolgáló jótéteményeit. A holland történészprofesszor úgy véli, hogy mindkét fenti álláspont helyes, de mindkettő a történelmi igazságnak csak a felét képezi le…

Kimondatlanul is a török birodalom és hosszú ideig uralkodó szultánjának idealizálásával, utólagos kritikátlan eszményítésével szállt vitába minapi cikkében Zeynep Kızılırmak újságírónő, aki egyben a nemzetközi békét veszélyeztető legújabb tragikus szíriai fejlemények fényénél kívánta bemutatni az Oszmán Birodalom térségbeli valóságos uralmát és katonai hódításainak következményeit, főként az arab lakosságú területeken, elsősorban Szíriában. Írásában, amelyet a szíriai Aleppóból keltezett az Ankara által a betiltott “PKK szócsövének” minősített hollandiai központú ANF kurd hírügynökség számára, egyúttal azt is bizonyítani igyekszik, hogy a török állam jelenleg az oszmanizmus valamiféle Szíriára alkalmazott korszerűsített változata alapján próbálkozik közel-keleti terjeszkedéssel. Ám a terület népeinek “emlékezetében még élénken élnek” a kegyetlen elnyomás birodalmi emlékei – írta.

 Zeynep asszony szerint a török állam “újoszmán álmokat kergetve” az arab tavasz kezdete óta vállal új szerepet a térségben. A szíriai polgárháborúba először “helyetteseinek útján”, dzsihadista szervezetek segítségével avatkozott be. Az Iszlám Állam, azaz a DAİŞ vagy ISIS elleni harc örve alatt az Eufrátesz Pajzsa hadművelet keretében – Dzserablusz-Azaz-El Bab – övezetében már területfoglalásba is kezdett. A szerző szerint ennek a támadásnak az időpontja – 2016. augusztus 24. – és helyszíne megkülönböztetett és jelképes jelentőségű az oszmán, illetve a török történelemben.

Ötszáz évvel korábban, 1516. augusztus 24-én ugyanis ugyanitt, az Aleppóhoz közeli, Azaz és El Bab között elterülő Dábik síkján Vitéz (Yavuz) Szelim szultán legyőzte a mamelukokat.  Ezzel megnyílt az út Aleppó, Damaszkusz, Palesztina, Egyiptom, a Mahreb és az egész Arab-félsziget felé. A kurd hírügynökségi beszámoló hosszan sorolja a térség 400 éves oszmán hódoltsága idején véghezvitt véres megtorlások legkirívóbb eseteit. Hivatkozási alapul két török történész, Faik Bulut és Murat Bardakçı, valamint az iszlám világ egyik legtekintélyesebb szellemi központjában, a kairói Azhar Egyetemen oktató arab professzorok művei szolgáltak számára.

Vitéz Szelim szultán, miután hadai a győztes dábiki csata után megostromolták és bevették Aleppót, sok ezer embert karddal kivégeztetett a mamelukokat támogató arab aleviták, a vallásalapító Nuszajri követői közül. Aleppó egyik kerületében, Tilelben ma is mutatják azt a helyet, ahol egykor halomba rakták az alevita-nuszajri fejeket. Arab történészek 24 ezerre becsülik a válogatás nélküli öldöklés áldozatainak számát. A strasbourgi könyvtárban található az a jelentés, amelyben egyik hadvezére beszámol a szultánnak utasítása végrehajtásáról: “Parancsát teljesítettük. Minden nuszajrit megöltünk. Egyetlenegynek sem kíméltük meg az életét. Nuszajrik számára immáron nincs hely az oszmánok földjén, ilyenek ott soha többé nem élhetnek”…

A vallási kisebbségek, elsősorban az örmény, valamint a szír és káld keresztények elleni első világháborús vérengzés részletezése után, a cikkíró behatóan foglalkozik a muzulmán arab értelmiséggel való háború alatti oszmán leszámolás történetével is. Amikor az országot irányító ifjútörök triumvirátus egyik tagja, Cemal pasa 1916-ban bezáratta az arab értelmiségi szervezeteket, a Szíriai Arab Társaság nyilatkozatban mozgósította a lakosságot az oszmán önkény ellen. A felkelésre szólító szöveg a pasa kezébe került, aki ennek alapján elrendelte 33 köztiszteletben álló arab személyiség letartóztatását. Közöttük volt az oszmán parlament több képviselője is, valamint újságírók és írók. Ügyükben a hatalom a ma libanoni területen fekvő Alej városban kirakatpert rendeztetett. Ennek során mindannyiukat halálra ítélték. Az ítéleteket 1916. május 6-án nyilvánosan végre is hajtották köztéren ácsolt akasztófákon Damaszkuszban és Bejrútban.  Május 6-ra napjainkban Szíria és Libanon mellett több más arab országban is a hősök napjaként emlékeznek. Damaszkuszban a kivégzés helyét Hősök terének nevezik.

Ám a történészek, pártpolitikusok és publicisták II. Abdülhamid szultán személyéről, és az oszmán birodalmi örökségről folytatott hol pislákoló, hol újra meg újra fel-felizzó, de némileg mégiscsak elvont vitája feltételezhetően nem foglalkoztatja túlzottan a szélesebb közvéleményt.

Legalábbis aligha gyújtotta fel jobban a lakosság fantáziáját, mint annak az elemzésnek a tartalma, amely Törökországban újra izgalmat keltve a közelmúltban látott napvilágot az amerikai fegyveres erők számára dolgozó Rand Corporation nevű befolyásos “ötletműhely” jelentéseként.

A kaliforniai Santa Monica-ban működő “agytröszt” Törökország nacionalista irányvonala című beszámolójának elsősorban nem az ország általános belső helyzetét és a kétoldalú kapcsolatokat jellemző részei okoztak idegeskedést és kormányzati berzenkedést.             

A tengerentúlról ugyanis már régóta megszokott a most újra leírt olyasfajta bírálat, miszerint Recep Tayyip Erdoğan elnöksége alatt gyengülnek a demokratikus- és polgári jogok, s az alkotmányban és az igazságszolgáltatásban végrehajtott változások a parlamentáris berendezkedést tekintélyelvű állami rendszerré alakították át, erős végrehajtó hatalmú elnökkel az élén. Az sem volt igazán sértődést okozó vadonatúj látlelet, hogy az államfő a nemzeti, vallási és etnikai feszültségek ügyes kiaknázásával törekszik politikai terveinek megvalósítására.

Talán már jobban felfigyeltek az intézet munkatársainak arra a meglátására, hogy sok török aggódva figyeli a demokrácia lebomlását és a gazdasági élet elbizonytalanodását, valamint a kurdokkal való konfliktus békés rendezésének elmulasztását. Viszont az is olvasható volt, hogy jóllehet az amerikai-török kapcsolatok változatlanul ingatagok, nagyobb szakadás elkerülhető.     

Újságírók azonban a több száz oldalas dolgozatból kibányászták és vizsgálódásuk gyújtópontjába helyezték azokat a megállapításokat, amelyek a török vezetést valóban érzékenyen érintették, élénk hivatalos és sajtóvisszhangot kiváltva. A Rand Corporation ugyanis felvetette újabb katonai államcsíny lehetőségét Törökországban.

 A jelentés összeállítói arra utaltak, hogy a török fegyveres erők középszintű állományában erős nyugtalanságot keltettek a hadseregben a 2016. július 15-i puccskísérlet után végrehajtott tisztogatások, nemkülönben a katonai vezetés szokatlan politikai tevékenysége és professzionalizmusának, hivatásbeli tudásának hanyatlása. Mindezzel a hadvezetés végtelenül magára haragította ezeket a tiszteket. Megfigyelők ezért úgy vélik, hogy ez az elégedetlenség bizonyos ponton újabb puccs megkísérlésére késztetheti őket.

A BBC Türkçe, az angol rádió török szerkesztőségének összefoglalója szerint elsőként a török Nemzetvédelmi Minisztérium foglalt állást. Olcay Denizer ezredes, külkapcsolati szóvivő, a jogi, koordinációs és elemző részleg vezetője sajtóértekezleten kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a jelentés ellentmondásos és kétértelmű. “A katonáinknak tulajdonított állítólagos megnyilatkozások valóságidegenek, ezért nem is vesszük őket komolyan. Csak sajnálni tudjuk országunk ellen történt felhasználásukat.” Minisztere, Hulusi Akar is nyilatkozott. A Hürriyetnek kijelentette: a jelentésben olvasható állítások azoknak a köröknek szolgálnak munícióval, “amelyek el akarják hinteni közöttünk a viszály magvait…” Süleyman Soylu belügyminiszter szerint hazájában nincs olyan egyén vagy intézmény, aki, illetve amely puccs megkísérlésére adná a fejét.  A kormány egyébiránt felkészült minden ilyen eshetőségre is.

Maga Erdoğan állam- és pártelnök, parlamenti pártcsoportjának ülésén csak annak kifejtésére szorítkozott: némelyek azt szeretnék, ha Törökország elfecsérelné energiáit a szállongó puccshírekkel való foglalatosságra. Ezzel valójában megpróbálják az országot eltéríteni eredeti céljaitól. “A török hadsereg demokratikus elkötelezettségű tisztjei annak idején tanúbizonyságát adták a puccsistákkal szembeni határozott helytállásuknak. Népünk akkor komor és tanulságos tapasztalatokat gyűjtött, és tanult is belőlük. Jelenleg Törökországban fölösleges vitatkozni katonai hatalomátvételről. Ilyesmi nincs napirenden.”

A vezető ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu a Deutsche Welle török adásában rámutatott: A CHP a múltban “többször maga is elszenvedője volt különböző puccsoknak. De büszkén szembe is szállt a puccsistákkal. Többet nem szükséges mondanom”. A puccsról szóló mendemondák terjesztőit egyértelmű hazaárulással vádolta Devlet Bahçeli, a kormányzó AKP választási szövetségesének, a Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) elnöke. Mint mondta, aki valamiféle puccsterv végrehajtását forgatná a fejében, rögvest nyolcvankétmillió törökkel találná szembe magát…

A kormánypárti Daily Sabah című napilap teljesen természetesnek véli az amerikai Rand-jelentés széles körű törökországi visszhangját. Hiszen – mint írja – változatlanul az Egyesült Államokban tartja főhadiszállását a gülenista terrorcsoport, a FETÖ atyamestere, Fethullah Gülen prédikátor, “akiről számos bírósági döntés alapján is már bebizonyosodott, hogy ő állt a 2016. júliusi hatalomátvételi kísérlet mögött”. Őt azonban Washington nem hajlandó kiadni több mint fél évszázada NATO-szövetségese, Törökország részére, hogy bíróság elé lehessen állítani a puccs 250 áldozata meggyilkolásának vádjával. A török közvélemény érthetően azt gondolja – folytatja a gondolatsort a lap – hogy az USA-nak benne lehet a keze egy esetleges államcsínykísérletben. Ez nem csak a 2016-ban elfoglalt amerikai álláspontra vonatkozik, hanem arra, hogy “az USA bizonyítottan többször szerepet játszott puccsokban a legutóbbi török politikai történelem folyamán”.

“Csakhogy 2016 óta az Egyesült Államoknak olyan elnöke van – hívja fel az olvasók figyelmét a Daily Sabah -, aki nem folytatja a korábbi korszak közel-keleti politikáját.  Donald Trump elődjével, Barack Obamával ellentétben észszerűbb irányvonalat követ nemzetközi kérdésekben. Mint maga mondja, független, a választókra, nem pedig ideológiai rögeszmékre vagy Washington körüli érdekcsoportokra alapozott politikát folytat. Ezt mutatja annak az egészséges párbeszédnek a folyamata is, amelyet Erdoǧannal alakított ki” – írja a lap egyebekben a két elnök között, a szíriai Idlib körüli válság megoldásának ügyében létrejött telefonkapcsolatra utalva.

Ellenben az angol és francia nyelvű Middle East Eye című hírportál ankarai tudósítója, Ragip Soylu veterán török újságíró szerint vannak, akik azt állítják, hogy az egész vitát azzal a hátsó szándékkal indították el, hogy ily módon megszabhassák a török médiában és a nyilvánosságban uralkodó vezető témát. Méghozzá éppen akkor, amikor a kormány egyaránt küszködik a gazdaság lassulásának és a szíriai háborúnak a problémájával. 

A tudósító erre példaként idézi a baloldali Cumhuriyet című ellenzéki török napilap igazságügyi riporterének, Alican Uludağnak a megállapítását:

“A puccsról szóló híresztelések magának a kormánynak a forgatókönyvéből valók.  Azért folyamodott ehhez a módszerhez, hogy enyhítsen gyötrelmes bajain. Hát igen, ennek a kormánynak majd valóban távoznia kell, de nem puccs következtében, hanem demokratikus választások eredményeként…”    E sorok írója szerint azonban jelenleg úgy fest, hogy eddigi ismereteink szerint a puccs körüli vitának, találgatásnak, tehát az egész ügynek, legalábbis egyelőre, nagyobb a füstje, mint a lángja. S hogy ez így történt, annak nyilvánvaló elsődleges oka, hogy minden más hírt teljesen háttérbe szorít a török-szír határon keletkezett nemzetközi katonai feszültség, valamint a menekültek újabb áradata, súlyos emberi tragédiája.

Flesch István – Türkinfo


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here