Flesch István: Egy török vallási méltóság intő szava – világvallások hittudósai az irgalmasság parancsolatáról

A napokban újabb döbbenetes filmbejátszás és fényképsorozat járta be a közösségi médiát a meggyötört Törökországban, amely amúgy is sokat szenved sorozatos merényletektől és belső megosztottságtól. Ezek az új képek mégis megrendítő hatást gyakoroltak a parlamenti választásokra készülő lakosságra, amelyet a tévében és újságokban már korábban is elárasztottak gyilkos robbantások következményeiről készült felvételek. Ez alkalommal azonban némileg más módon hatottak.

A nézők azt láthatták, hogy a délkelet-törökországi Şırnak városában egy rendőrségi gépkocsi kötélen végigvonszol az utcákon egy összekötözött halottat, mint később kiderült, egy kurd gerillának, Haci Lokman Birliknek a holttestét. A 24 éves – eredeti hivatására nézve – színész a kurd HDP (Népek Demokratikus Pártja) egyik parlamenti képviselőnőjének sógora.

A halott hatósági megbecstelenítése oly mértékű gyalázat volt, hogy nem hagyhatta szó nélkül még a török kormány elnöke sem, amelynek fegyveres erői máskülönben már huzamosabb szárazföldi és légi hadjáratot folytatnak a PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt felkelői ellen. Az egyébként mélyen hívő muzulmán Ahmet Davutoğlu azonnali vizsgálat megindítását helyezte kilátásba Facebook-oldalán.

A rendőrségi provokáció képi megjelenítését, bizonyítékait pillanatokon belül rengetegen megosztották a közösségi hálón, úgyhogy az állami médiahatóság hiába intézkedett szintén nyílsebesen a képek betiltása felől. Selahattin Demirtaş, a főként kurdokat, de minden más etnikumhoz tartozó demokratákat is egyként tömörítő HDP társelnöke szintén gyorsan reagált. Facebookján felszólította a lakosságot, hogy „jól vegyék szemügyre, amit most láthattak”. Hogy soha ne is felejtsék el, mert „mi sem fogjuk soha elfelejteni” – írta török nyelvű bejegyzésében.

A kormány azért igyekezett szépítgetni, s ezáltal a közvéleménnyel némileg elfogadtatni a dolgot. Hivatalos verziója szerint Birlik „éppen egy vállon hordozható rakétafegyverből készült tüzet nyitni a biztonsági erőkre, amikor halálos lövés érte”. A HDP és különféle más ellenzéki és „forradalmi erők” honlapján azonban az áll, hogy a fiatal férfit a „rendőrök szabályosan kivégezték”. Ez pedig úgy történt, hogy egyszerűen lelőtték, amikor látták, hogy segít árkot ásni, útakadályokat emelni készülő rohamuk elhárítására.

Természetesen nem közömbös, hogy miként állt hozzá az eseményekhez a széles látókörű Davutoğlu, aki egyike a „vallás városa” közismerten hithű muzulmán szülötteinek. Ők büszkék arra, hogy a közép-anatóliai Konya, a hajdani görög–római Ikónion-Ikonium már a kereszténység elterjedésében is fontos szerepet játszott. Megfordult és tanított itt Szent Pál és Szent Barnabás apostol, később pedig, a 13. században városuk a szúfizmus, az iszlám és a perzsa misztika központjává vált. Itt telepedett le ugyanis a ma is nagy tiszteletnek örvendő Mevlânâ Celâleddîn-i Rûmî, a nagy muszlim vallástanító. A török kormányfő is nagy tudású és műveltségű személyiség, akinek közgazdasági, közigazgatási és politológusi egyetemi végzettsége törökországi német iskolában szerzett német, valamint angol, arab és – igen, nem tévedés – maláj nyelvtudással is párosul. Utóbbi ismeretét úgy szerezte meg, hogy tanított a malajziai nemzetközi iszlám egyetemen, sőt annak idején ő alapította a tanintézet politológia karát is.

Ám „Şırnak gyalázatáról”, a Szent Koránban, a Kuran-ı Kerimben lefektetett tanítások durva megsértéséről nálánál is nagyobb tekintély mondott megfellebbezhetetlen és lesújtó véleményt. A szóban forgó tekintély pedig nem más, mint Prof. Dr. Mehmet Görmez, a vallási ügyek elnökségének, a Diyanetnek a vezetője. Ezt az intézményt még Mustafa Kemal, a későbbi Atatürk idejében, a húszas években alapították azzal a szándékkal, hogy a szultanátus és a kalifátus megszüntetése után ennek segítségével véglegesítsék az állam és a vallás különválasztását. Ez a minisztériumként működő hivatal mindamellett mind a mai napig nem annyira az állam és a vallás európai értelemben vett elkülönítésén őrködik, mint inkább a vallás állami ellenőrzését szolgálja és szigorúan gyakorolja is. A mecsetek imámjai például állami alkalmazottak, prédikációik szövegét központilag szerkesztik.

A Diyanet első elnöke a köztársaság-alapító Atatürk hűséges követője, Mehmet Rifat Börekçi efendi volt, aki azzal a történelmi tettével vált híressé, hogy a felszabadító háború idején szembeszállt a főként az angolok által ellenőrzött szultán oszmánjainak akkori legmagasabb vallási méltóságával, a Konstantinápolyban székelő Dürri-Zâde Abdullah bejefendi főmuftival. Ez a mohamedán főméltóság, akkori hivatalos nevén sejhüliszlám, szigorú vallásjogi ítéletet, fetvá-t hirdetett. Ebben hitetleneknek nyilvánította a Mustafa Kemal hazafias-nemzeti mozgalmának Ankarában gyülekező tagjait és támogatóit. Ennek alapján pedig szükségesnek mondta ki mielőbbi megölésüket is. A fetva szövegét állítólag brit repülőgépekről röplapok formájában szórták le szerte Anatóliában. Börekçi erre azonnal visszavágott: „ellenfetvát” szerkesztett, amelyet akkori összesítések szerint 250 muzulmán pappal rögtön alá is írattak. Közöttük kiemelkedő rangidős vallástudósok is voltak, például öt mufti, kilenc vallásjogász és hat további általánosan tisztelt muzulmán elöljáró. Az „ellenfetva” szerzői egyszerűen érvénytelennek kiáltották ki az eredeti fetvát. Méghozzá azon az egyáltalán nem meglepő alapon, hogy a Konstantinápolyból a világháborús győztes nyugati hatalmak védőszárnyai alól szétkürtölt vallásjogi véleményt „idegen államok diktálták”. S ebben aligha tévedtek… Mert hát mi egyebet is bizonyított volna a gyarmattartó britek röplapszórása? Így zajlott le tehát az a „teológiai” vita, amelyet a török történetírásban „a muftik vagy főmuftik fetva-párbajaként ” örökítettek meg.

A Diyanet mostani vezetőjének, a kiváló Görmez teológus professzornak a szava is nagy súllyal esik a latba. Így érthető, hogy török és kurd muzulmánok milliói figyeltek fel arra, amit az Anadolu Ajansi (AA) hírügynökség A szerkesztőség asztalánál című műsorának vendégeként mondott a legidőszerűbb vallási és politikai kérdésekről. Félreértés ne essék, Görmez közhivatalnok, s az övéhez hasonló tisztség betöltői nemigen szoktak az adott kormányéval homokegyenest ellentétes véleményeket hangoztatni. Még kevésbé nagy nyilvánosság előtt. Az általa érintett témák kifejtésének módja, a problémák súlyozása, fontossági sorrendbe rakása vagy esetleges kihagyásuk és elhallgatásuk azonban így is lehetőséget nyújt következtetések levonására a törökországi helyzetre, a lakosság hangulatára vonatkozóan.

És Görmez most nem köntörfalazott, s hallatta szavát azzal a sokakat megbotránkoztató esettel kapcsolatban, amelynek során – miként az állami hírügynökség tudósítója kérdésében hivatalosan megfogalmazta – „végigvonszolták Şırnakban a terrorszervezet (értsd PKK) egyik ártalmatlanná tett tagjának holttestét”.

„Az iszlám mindenkor tiltja a kínzást, különösképpen holttest meggyötrését, bárhogyan történjék is ez. Az ilyesmi vallási szempontból tilalmas, elutasítandó” – jelentette ki. Elképzelhető, hogy ezt az egyértelmű vallástételt most sokan olvashatták a rendőrségi erőszak áldozatává vált Haci Lokman Birlik hozzátartozói, elvbarátai, istenfélő kurd testvérei közül, nem utolsósorban pedig ezerszámra azok a börtönviselt kurdok, akikkel szemben a kormányhatalom emberei a korábbi évtizedekben módszeresen alkalmazták a muzulmán vallási tilalom alá eső kínzás kegyetlen eszközét… Az ankarai vallási méltóság e szavait minden bizonnyal jó szívvel fogadta nagyon sok kurd, akiknek körében minden állami ellenpropaganda dacára változatlanul népszerű a tengeri sziklabörtönében életfogytiglani büntetését töltő Öcalan PKK-vezér és már nem elszakadásra, hanem kurd autonómiára törekvő gerillaszervezete. Ők ugyanakkor nyilvánvalóan elfogadhatatlannak tartják a muzulmán teológusnak ugyanebben az interjúban elhangzott egyik bántó összehasonlítását. Görmez azt találta mondani ugyanis, hogy ő semmiféle különbséget nem tud felfedezni az iszlám civilizáció megsemmisítésére törekvő terrorhadsereg, amely magát Iszlám Államnak nevezi, és a „terrorista PKK” tevékenysége között.

Az „állami vallástudós” ezzel a kijelentésével talán el akarta kerülni, hogy a „şırnaki hullagyalázás” megbélyegzését hivatalos oldalról „kurdbarátság” megnyilvánulásaként fogják fel? Ezért tőle szokatlan módon összemosta a legszélsőségesebb mohamedán martalóchad pusztító-gyilkoló fegyvereseit a PKK-felkelőkkel, akiknek soraiban ugyan valóban akadnak felelőtlen, a mozgalom központjával szembehelyezkedő és önkényes, véres akciókat végrehajtó elemek, de akiknek elismert vezetőjével Recep Tayyip Erdoğan államfő, korábban miniszterelnök titkosszolgálati megbízottai útján nemrégiben is még tárgyalt a kormány kezdeményezte úgynevezett békefolyamat részeként. Görmez „általánosságban” arról beszélt, hogy a terror célja a „hit szövetének szétbomlasztása”. Vagyis a minden rendű és rangú terroristák nemcsak fegyverrel, hanem ideológiai és kulturális síkon is arra törekszenek, hogy a társadalmat megosszák, s leválasszák róla az iszlám művelődést, civilizációt.

Vagy talán a „főpap” legfelsőbb ankarai politikai körök nyomására, esetleg egyenesen megbízásukból cselekedett, amikor ilyen durván általánosított, mintegy „szentségi megalapozását” nyújtva az újraindított „terrorellenes kurd háborúnak”? Netán közvetve Recep Tayyip Erdoğan elnök „új politikájának” szellemében járt el, aki a közelmúltban állítólag meghátrálni kényszerült a török fegyveres erők vezérkara előtt, amelynek hosszan tartó és átkos politikai befolyását korábban éppen neki magának sikerült korlátozni az alkotmányosság és törvényesség nevében?

Legalábbis így vélekedett a török haderő visszanyert szerepéről a New York Times véleményrovatában Halil M. Karaveli, a Közép-Ázsiai és Kaukázusi Intézet és a Selyemút Tanulmányi Program kutatója. Szerinte Erdoğan beadta a derekát a nacionalista vezérkarnak, amely sohasem békélt meg a PKK-val folyó tárgyalások gondolatával. A behódolás bizonyítéka, hogy az államfő szeptember elején aláírta miniszterelnökének azt az utasítását, amelynek értelmében a terrorellenes hadjárat irányításának illetékességét kiveszik a tartományi kormányzók kezéből, s átruházzák a fegyveres erőkre…

Bármilyen elvtelen engedményt tett is Görmez e fontos pontban a kurd mozgalommal szembefordult állami politikának, tekintélyéből még futotta arra, hogy a muzulmán hívők figyelmét érzékletesen és hatásosan ráirányítsa az iszlám vallás egyik alapkérdésére, az irgalmasság és könyörületesség napjainkban erősen elhanyagoltnak tetsző parancsára. Vagyis olyasmire, aminek gyakorlása, helyesebben gyakorlásának elmulasztása a másik nagyobb világvallásnak, a kereszténységnek is problémája, ezért témája egyre több szentbeszédnek és katolikus szerzők tanulmányainak.

Görmez tehát az interjúban – különös fordulattal és a PKK-t ekkor már kihagyva a terroristák sorából – egyszer csak hangsúlyozta, hogy múlhatatlanul szükség van az „irgalmasság mozgósító erejére”. Szó szerint azt mondta, hogy az iszlám világában újra meg kell kezdeni az irgalmasság nevében való mozgósítást, mert ez mindenütt, a Nyugaton is, létfontosságú. Kiváltképp elengedhetetlen annak a tisztázása, hogy mit is jelent az irgalmasság fogalma. Ennek megfelelően ezt részévé kell tenni „oktatási rendszerünknek”. Ellenkező esetben ugyanis – és ekkor elérkezett mondanivalójának súlypontjához – az emberek az iszlám lényegét csak az Iszlám Állam, annak különféle változatai és az al-Kaida terrorszervezetek erőszaktevései alapján fogják érzékelni. És éppen ezért tartozunk azzal, hogy hitünk lényegét ezzel szemben az irgalmasságban mutassuk fel. A Diyanet elnöke ezzel összefüggésben szólott az isztambuli Nemzetközi Iszlám Egyetem megalapításának jelentőségéről. A tanintézetben három keleti és egy nyugati nyelven folyó oktatás nem korlátozódik majd az iszlámtudományra és teológiára, hanem kiterjed a társadalomtudományokra is, és ilyen értelemben – mint mondotta – „nemcsak az iszlám világát, hanem az egész emberiséget is szolgálni kívánja”.

Hasonlóképpen az iszlám hívők legsürgetőbb feladatairól folyt eszmecsere Isztambulban az ázsiai csendes-óceáni országok muzulmán vallási vezetőinek októberi csúcsértekezletén, amelyen 37 ország 125 hittudósa vett részt. A „Sokszínűségben az egység: gondolkodjunk együtt Isten rendeléséről és a békéről!” jelszóval megrendezett találkozón a muzulmán hit védelme volt a központi téma. Az iszlám határozott és hatékony megoltalmazása most azáltal vált kiváltképp időszerűvé, mert – mint rámutattak – a Közel-Keletről az ázsiai csendes-óceáni térségre is ki akarják terjeszteni befolyásukat, agresszív téveszméiket az Iszlám Állam „jöttment kalandorai”. Ez az emberi jogokat és törvényeket tagadó irányzat uralkodó helyzetbe akar jutni a vallásban, értelmezési monopóliumra törekszik, hitetlennek bélyegez eltérő gondolkodású jámborokat, gyalázatos hadjáratát pedig szent háborúnak, dzsihádnak tünteti fel. Ezt a piszkos áradatot mindenáron fel kell tartóztatni. A tanácskozás részvevői ezért tulajdonítottak különleges jelentőséget annak, hogy ne csak épségben óvják meg az iszlám hit ősi kulturális és történelmi értékeit, hanem mind szélesebb körben be is mutassák hitük nagyszerű kincseit, vívmányait. Ennek eszköze lehet a hiteles iszlám források, kútfők célirányos kiaknázása, ismertetése, az iszlám tudományának művelése és vallástudósok nevelése. Nem utolsósorban a muszlim hit megfelelő oktatása korunk követelményeihez alkalmazkodó vallásjogi iskolák, medreszék felújított rendszerében.

A háborús Közel-Kelet népeinek szenvedése, földönfutóvá vált menekültek tömegeinek kiáradása idején logikusnak tetszhet, hogy e hatalmas nyomorúság láttán az iszlám világában és a kereszténység köreiben egyaránt mind több tekintély követeli az emberiesség és könyörületesség parancsának követését. Olvashattuk a fent idézett Görmez szavait, s meglepetéssel, de mindenképpen szívmelengető jóérzéssel tapasztaljuk, hogy mindez mennyire egybevág azzal, amit egy perzsa gyökerű német iszlámtudós már az év elején egy kölni politikai nagygyűlésen mondott az iszlám „legfőbb parancsáról, a könyörületességről”.

Ő, Navid Kermani, akit nemes munkásságáért a napokban a Német Könyvkiadók Békedíjával tüntettek ki, akkor nagy tömeg előtt biblikus alapossággal és Korán-ismerettel kimutatta, hogy ez a fogalom szinte összetéveszthetetlenül azonos módon van kifejtve a Koránban és Máté evangéliumában. És harmadik szaktekintélyként gondolatban csatlakoztathatjuk hozzájuk Walter Kasper bíborost, közöttük jócskán a legidősebbet, a keresztény egység pápai tanácsának volt elnökét, aki külön könyvet írt a témáról Irgalmasság, az evangélium alapfogalma – a keresztény élet kulcsa címmel. És már az első fejezet elején azt olvashatjuk, hogy az irgalmasság aktuális, ám elfelejtett téma.

De talán mégsem! – szólalunk meg most mi is kéretlenül és illetéktelenül, ám felbátorodva azon, amit ihletett ünnepi beszédében a díjat átvevő Kermani mondott el a majna-frankfurti Paulskirchében. Mi most ebből mutatunk be röviden olyan részleteket, amelyeket hiába is keresnénk a napi sajtóban. Rögtön beszéde elején, mintegy felütésként a keresztény-iszlám testvériség egyik szíriai példáját mutatta be. A már háborútól szenvedő országban eljutott egy katolikus kolostorba, amelynek szerzetesei és apácái különös, minden bizonnyal egyedülálló módon az iszlám és a muzulmánok iránti szeretet ápolására kötelezték el magukat. Amilyen lelkiismeretesen követték katolikus egyházuk liturgiáját és más vallási előírásait, ugyanolyan elmélyedéssel foglalkoztak az iszlámmal, és ápolták az iszlám hagyományait, sőt maguk is megülték a ramadán ünnepét. Mindez – hangsúlyozta Kermani – abszurdnak hathat keresztények esetében, akik saját szavaik szerint szerelmesei az iszlámnak. És mégis, ez a keresztény-muzulmán szeretet röviddel ezelőtt még valóság volt Szíriában, és még mindig ott van sok szíriai szívében. „Kezük munkájával, szívük jóságával és lelkükből sarjadó imádsággal az Abesszíniai Szent Mózes kolostor (arabul Deir Mar Musza al-Habasi) apácái és szerzetesei egy olyan helyet teremtettek – mondta beszédében Kermani –, amely az én szememben utópisztikusnak tetszett, az ő számukra viszont nem kevesebbnek jelentette az előérzetét, mint az idők végezetekor eljövendő kiengesztelődésnek. Íme, a szíriai sivatagi hegység nyomasztó magányában egy hetedik századból való kőkolostor, amelyet a világ minden részéből keresztények látogattak, s amelynek kapuján naponta még számosabban, több tucatnyian, sőt akár több százan is kopogtattak, arab muzulmánok, hogy találkozhassanak keresztény testvéreikkel, beszélgessenek, énekeljenek, közös hallgatásba merüljenek velük. Vagy azért, hogy a templomnak egyik szögletében, ahol nincsenek képek, imádkozhassanak a saját iszlám szertartásuk szerint…”

Az ókeresztény monostor elhagyott épületébe – Al-Karjatajn kisváros közelében – a nyolcvanas évek elején betelepedett katolikus közösség elöljáróját, Paolo Dall’Oglio olasz jezsuita atyát 2012-ben kiutasították az országból. Túl hangosan bírálta ugyanis Bassár el-Aszad elnök kormányát, amely a kilenc hónapon át békésen tüntető szíriai nép szabadság és demokrácia iránti követelésére erőszakkal válaszolt: letartóztatásokkal és kínzásokkal, aztán husánggal és rohamkarabéllyal, végül pedig szörnyű mészárlásokkal, sőt mérges gázzal. Az ország polgárháborúba süllyedt. Paolo atya egyszer titokban visszatért, hogy kiszabadítson muzulmán barátokat az Iszlám Állam terroristáinak fogságából. 2013 júliusában azonban elrabolták, azóta nyoma veszett….

Utóda a szír Jacques Mourad atya lett. Irányításával egészen a legutóbbi időkig vallásuktól függetlenül gondoskodtak a hozzájuk forduló összes szükséget szenvedőről. Védelmet, ételt, ruhát, szállást biztosítottak számukra, mindenekelőtt azonban emberi melegséggel vették körül őket. Menekültek százait, ezreit fogadta be és látta el a katolikus kolostor. Legtöbbjük muzulmán volt. „Mi, keresztények hozzátartozunk ehhez az országhoz, még akkor is, ha ezt nem szívesen hallják sem itt nálunk, sem pedig Európában – mondta Jacques atya Kermaninak. Az arab kultúra a mi kultúránk!” – Keserűséggel tölti el, hogy némely nyugati politikus arra szólította fel őket, hogy célzottan arab keresztényeket vegyenek magukhoz. „Ugyanaz a Nyugat, amely nem sokat törődik azoknak a szíreknek a millióval, akik a legkülönbözőbb vallások tagjaiként békésen tüntettek demokráciáért és emberi jogokért, ugyanaz a Nyugat, amely tönkretette Irakot, és Asszadnak mérges gázt szállított, ugyanaz a Nyugat, amely szövetségese Szaúd-Arábiának, ily módon tehát a dzsihádizmus fő támogatójának, szponzorának, hát ugyanez a Nyugat aggódik most az arab keresztényekért? Nevetnem kell – teszi hozzá. Ezek a politikusok felelőtlen nyilatkozataikkal éppen azt a konfesszionalizmust táplálják, amely fenyeget bennünket, keresztényeket.

Jacques Mourad atyát 2015. május 21-én az Iszlám Állam szintén túszként elrabolta… Mi történt? – tette fel a kérdést Navid Kermani, és rögtön válaszolt is rá: az Iszlám Állam története nem most kezdődött, és nem is az iraki és szíriai polgárháborúval. Ideológiája a vahhábizmus, amelynek a hatósugara az iszlám világ legeldugottabb sarkaiig terjed, és szalafizmusként az európai fiatalság számára is vonzó lett. Ha tudjuk azt, hogy az Iszlám Államban a tankönyvek és a tantervek 95%-ban azonosak a szaúd-arábiai tankönyvekkel és tantervekkel, akkor már tudjuk, hogy a világot nem csak Irakban és Szíriában osztják fel szigorúan tilos és megengedett dolgokra, az emberiséget hívőkre és hitetlenekre. Évtizedeken keresztül olajból származó milliárdos összegekkel támogatták egy olyan gondolkodásmód terjesztését mecsetekben, könyvekben és a tévében, amely kivétel nélkül minden másként gondolkodót eretneknek nyilvánít, gyaláz, terrorizál, megvetendőként kezel és sérteget. És ha más embereket rendszeresen napról napra nyilvánosan becsmérelnek, akkor logikusan következik – ezt nagyon is jól ismerjük saját német történelmünkből –, hogy végül az életüket is értéktelennek nyilvánítják. Hogy egy ilyen vallási fasizmus egyáltalán elképzelhető, hogy az Iszlám Állam oly sok harcosra és még több szimpatizánsra lel, hogy le tud rohanni egész országokat, és sokszor harc nélkül el tudott foglalni milliós nagyvárosokat, ez nem kezdete, hanem ideiglenes végpontja egy hosszú hanyatlásnak, éppenséggel a vallási gondolkodás hanyatlásának…

Kermani szerint csupán megtévesztő délibáb, amit iszlámisták és iszlámkritikusok egyaránt elénk vetítenek arról, hogy az iszlám a Nyugat ellen visel háborút. Inkább arról van szó, hogy saját maga ellen háborúzik, vagyis az iszlám világát egy olyan belső viszály rázkódtatja meg, amely a politikai és néprajzi-etnikai térképre gyakorolt hatásában aligha marad el az első világháborús földindulás mindent átrendező következményeitől. A soknemzetiségű, sokvallású és sokkultúrájú Kelet már soha nem fog feltámadni. Kermani keserűen állapítja meg: az a Kelet, amelyet tanulmányai alatt a középkor csodálatos irodalmi forrásaiból megismert, vagy amelynek tanúja volt hosszú kairói és bejrúti tartózkodásai alatt, vagy amikor az iskolai szüneteket nyáron Iszfahanban töltötte, majd tudósítóként Mar Musza kolostorában járva is, már ugyanúgy visszahozhatatlan, mint A tegnap világa, amelyre híres könyvében olyan fájdalmasan és gyásszal eltelve tekintett vissza a húszas években Stefan Zweig…

Mindamellett érezhető, hogy a megrendítő tapasztalataira Kermani próbál vigaszt találni. Nem mindig sikerrel. Felidézi, hogy egyetemi éveiben a csodálatos és költői Szent Könyv, a Korán mellett az iszlám misztikát, a szúfizmust tanulmányozta. Mint paulskirchei beszédében hangsúlyozta, az iszlám világában a szúfizmus még egészen a huszadik század első idejéig is szinte mindenütt a népi jámborság alapját alkotta. Az ázsiai iszlámban mindmáig. Ugyanakkor a misztika szelleme áthatotta az iszlám magaskultúráját, kiváltképp a költészetet, a képzőművészetet és az építészetet. S a szúfizmus egyúttal mint a vallásosság leginkább közkeletű formája az etikai és esztétikai ellensúlyát képezte a jogtudósok ortodoxiájának. Ez a misztika az istenfogalomból, Isten tulajdonságai közül elsősorban az irgalmasságot emelte ki, a Korán minden betűje mögött ezt látta meg, a vallásban mindenkor a szépséget keresve. És „az igazságot más vallásokban is felismerte, s kifejezetten a kereszténységtől vette át a szeresd ellenségedet parancsát” – jelentette ki az iszlámtudós Kermani.

A szúfizmus – mondotta – mindamellett nem helyezte hatályon kívül a törvényekre alapozott iszlámot, hanem kiegészítette, a hétköznapokban puhábbá tette, ambivalensebbé, átjárhatóbbá, toleránsabbá. A zene, a tánc és a költészet révén pedig mindenekelőtt érzékileg élhetőbbé… Mindebből alig maradt meg valami. Ahová csak betették a lábukat az iszlámisták – a 19. századtól kezdve a mai Szaúd-Arábiában és utoljára Maliban – rögtön véget vetettek a szúfi ünnepeknek, lerombolták a szentek síremlékeit, a szúfi vezetőknek levágták a haját, vagy azonnal meg is ölték őket…

Különösképpen magasztos és megrendítő volt a kitüntetett ünnepi szónok beszédének befejező része. Mint felidézte, Jacques atya elrablása után két hónappal, 2015. július 28-án az Iszlám Állam hadai elfoglalták a kolostorhoz közeli kisvárost, al-Karjatajnt. A legtöbb lakos még el tudott menekülni, de a fanatikusok kétszáz keresztényt elhurcoltak. Egy hónappal később, augusztus 21-én földgyalukkal leromboltak egy másik kolostort, Mar Eliant. Az interneten bemutatták, hogy kő kövön nem maradt az 1700 éves építmény helyén… Aztán a terrorszervezet honlapjára kitették a kisvárosból elrabolt keresztények fényképeit. A fotókon a szerencsétlenek egy iskolaépület dísztermének első padsorában ülve voltak láthatók. Nagyon megviselten, üres tekintettel, kopaszon, csontig lesoványodva. Fel lehetett ismerni közöttük Jacques atyát civilben, szintén kopaszra nyírva, végtelenül leromlott állapotban. A terem emelvényén egy tagbaszakadt, hosszú szakállú férfi volt látható, harci egyenruhában, amint éppen aláír valamit. Ez a valami az úgynevezett dhimmi okmány volt, amelynek alapján a keresztények mindenben alávetik magukat a muzulmánok uralmának… Nem építhetnek templomot, kolostort, nem viselhetnek keresztet, nem lehet náluk Biblia, papjaik nem hordhatnak papi öltözéket. A muzulmánok viszont nem hallgathatják meg a keresztények imáit, nem olvashatják szent irataikat, templomaikba tilos belépniük. „Az ember rosszul lesz, ha elolvassa ezt a szerződést” – mondta Kermani. Ez az okmány szemlátomást első és másodosztályúként osztályozza az embereket, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy emellett van még az embereknek egy harmadik osztálya is, akiknek az élete még kevesebbet ér…

Egyáltalán van még itt remény? Igen, mindig van – hangzott Kemani válasza, aki ezt meg is indokolta. Már befejezte ugyanis beszédének megírását, amikor öt nappal ezelőtt, egy keddi napon eljutott hozzá a hír: Jacque Mourad atya szabad! Al-Karjatajn városka lakosai kijuttatták börtöncellájából. Álruhát szereztek számára, és a fanatikusok által ellenőrzött környék beduinjainak segítségével megszöktették. Időközben már haza is érkezett a Mar Musza-i kolostor nővéreihez és szerzeteseihez. Számosan segítettek neki a szökésben, méghozzá mindannyian, egytől egyig muzulmánok, akik egy keresztény papért kockára tették életüket. De a szeretet leküzdötte a vallási, etnikai és kulturális határokat. „Bármennyire nagyszerű, sőt szó szerinti értelemben csodálatos is ez a hír, hallatán mégis felülkerekedik az aggodalom, az aggódás főként Jacques atyát gyötri – hangzottak a templomban az ünnepi szónok szavai. Mert most került csak igazán veszélybe az al-Karjatajnból elhurcolt másik kétszáz keresztény túsz élete. És továbbra sem lelték semmi nyomát Jacques atya tanítómesterének, Paolo atyának, az iszlámot szerető katolikus közösség alapítójának.”

„Egy Békedíj kitüntetettje ne szólítson hadba senkit. Ám megteheti, hogy imára szólít. Hölgyeim és uraim! Ezért szeretnék most valami szokatlant kérni Önöktől, jóllehet az ilyesmi egy templomban azért nem is lehet annyira szokatlan – csigázta fel újra hallgatóságát szónoklatának végén Kermani. Azt kérem, hogy ha befejeztem, ne tapsoljanak. Ehelyett imádkozzanak inkább Paolo atyáért és az al-Karjatajnból elhurcolt kétszáz keresztényért, továbbá a Jacques atya által megkeresztelt gyermekekért, az általa összeesketett szerelmesekért és az öregekért, akiknek megígérte az utolsó kenetet. És ha Önök nem vallásosak, akkor gondolatban óhajaikkal legyenek mégis a túszként elhurcoltaknál és Jacques atyánál, aki most önmagának tesz szemrehányást amiatt, hogy csak ő egyedül szabadult. De hát nem egyebek-e az imák, mint Istenhez intézett kívánságok? Hiszek a kívánságokban és abban, hogy hatnak is világunkban – Istennel vagy nélküle. Kívánságok nélkül az emberiség egy követ sem helyezhetett volna a másikra azok közül, amiket aztán háborúkban oly könnyelműen széttörtek. Ezért kérem Önöket, hölgyeim és uraim, imádkozzanak Jacques Mouradért, imádkozzanak Paolo Dall’Oglióért, imádkozzanak az al-karjatajni keresztényekért, imádkozzanak vagy kívánják magukban az összes túsz kiszabadulását, Szíria és Irak szabadságát. Ezért most fel is állhatnak, hogy testvériségünk jegyében ily módon dacoljunk a terroristák rémületes videóival!”

Köszönöm Önöknek! – fejezte be szónoklatát a kitüntetett író és iszlámtudós, a muzulmán Navid Kermani.

Flesch István – Türkinfo