Nem bírt az antant a Gallipoli-félszigeten a törökökkel, Churchill hatalmasat bukott

„Nem azt parancsolom, hogy harcoljatok, hanem azt, hogy haljatok meg! Amíg mi elesünk, időt nyerünk, hogy más csapatok és parancsnokok vegyék át a helyünket” – ezzel a szavakkal indította csatába katonáit Kemal Atatürk, az oszmán (török) haderő alezredese. Emberei nem is tétlenkedtek, a Gallipoli-félszigeten az antant erők 1915. április 25-i partraszállását követően elszabadult a pokol.

1914 késő őszén a nyugati fronton megmerevedtek az arcvonalak, kialakult az állóháború. Nyilvánvalóvá vált, hogy a katonák, akik nyáron oly lelkesen meneteltek a halálba, nem fognak hazatérni a lehulló falevelekkel. Az első világháború gyors lezárása reménytelennek látszott. Lord Kitchener brit hadügyminiszter és Winston Churchill az Admiralitás első lordja (haditengerészeti miniszter) azonban látott reményt a helyzet feloldására, és úgy okoskodtak, hogy a patthelyzetet egy balkáni beavatkozással fel lehetne oldani. A térképen a Dardanellák tengerszorosra mutattak.

Azt remélték, hogy a Gallipoli-félsziget elfoglalásával a tengerszoros birtokában kikapcsolható lesz az Oszmán Birodalom, amely 1914 novembere óta a központi hatalmak oldalán harcolt az első világháborúban. A törökök kiiktatásával elhárítható volt annak a veszélye, hogy új frontvonalak nyíljanak a Balkánon és az antant szövetséges Oroszország területén, a Kaukázusban. Ráadásul Oroszország hadianyagellátása a szoroson keresztül könnyebben megvalósulhatott volna, csakúgy mint az Oszmán Birodalommal szomszédos, a britek uralma alatt lévő Egyiptom és a Szuezi-csatorna feletti brit kontroll biztosítása.

Churchill és Kitchener meg volt győződve arról, hogy a szoros elfoglalását a brit flotta meg tudja majd oldani. A brit hadihajók 1915. február 19-én elkezdték a tengerszorosban felállított török ütegek ágyúzását és megkezdték az aknák felszedését is. Az akciót egy hónappal később már komolyabb erőkkel, a szorosba mélyebben behatolva újra megindították. Az antant hadihajóit azonban gyilkos tűz fogadta. Egy francia és két brit hajó elsüllyedt, négy másik súlyosan megrongálódott. A britek emberemlékezet óta nem vesztettek ennyi hajót. Világossá vált, hogy a térképasztal mellett kigondolt teória, miszerint a haditengerészet és csekély számú tengerészgyalogos képes lesz elfoglalni a Gallipoli-félszigetet és a Dardanellákat, nem kivitelezhető. Komolyabb szárazföldi hadseregre volt szükség.

A szárazföldi erők gerincét a britek, pontosabban az ausztrálok, új-zélandiak, illetve a brit és francia gyarmati erők alkották. Az ausztrál-új-zélandi haderő, az Australian and New Zealand Army Corps, röviden ANZAC-hadtest katonái nagyobbrészt harci tapasztalatokkal nem rendelkező fiatalemberek voltak, akik a kaland és a dicsőség, no meg a korona üdvéért, önként jelentkeztek katonai szolgálatra. Akárcsak egy évvel korábban európai férfitársaik, bizakodva, önbizalommal és mosollyal telve vonultak a hadszíntérre.

Folytatás

Forrás: m.mult-kor.hu


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here