A törökországi bujdosók sírhelyei és a magyar tudóstársadalom

eskiA magyar közvéleményt már Mikes Kelemen leveleinek 1786 körül történt hazahozatala és 1794-es első közzététele óta élénken foglalkoztatta a törökországi kuruc emigráció története. A 19. század második felétől kezdve pedig számos kitűnő magyar tudós látogatott el Törökországba, hogy felkeressék a magyarok sírjait őrző temetőket, és feltárják az emigrációkra vonatkozó korabeli forrásokat.

Leginkább is három város számított a magyarok érdeklődésére: Isztambul, ahol a lazaristák galatai Saint Benoît-temploma őrizte Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc hamvait, valamint a feriköyi protestáns temető, ahol a fejedelem egyes bujdosótársai nyugodtak; Rodostó (Tekirdag), a helyi görög templomban Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeivel, valamint a helyi görög, örmény és római katolikus temetők magyar, illetve magyar vonatkozású sírjai; és nem utolsósorban Izmit (ma: Kocaeli), Thököly Imre fejedelem síremlékével és az ottani magyar kolónia feltételezett temetőjével. II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak hazahozatala már a reformkorban szóba került, az itthoni újratemetés gondolata azonban a politikai helyzet enyhülését követően az 1860-as évektől vetődött fel egyre gyakrabban. A sírok feltárásának és a hamvak hazahozatalának legfőbb szorgalmazója Thaly Kálmán történetíró, függetlenségi párti politikus volt, aki 1862-től különböző napilapok, majd a Magyar Történelmi Társulat 1867-től megjelenő folyóirata, a Századok hasábjain cikkek sorozatát jelentette meg a bujdosók nyugvóhelyeiről és síremlékeiről, 1873-ban pedig már több írásában is szorgalmazta a hamvak hazahozatalát. Thaly alapvető érdeme, hogy kitartó kutatással összegyűjtötte a bujdosókra vonatkozó első hazai híradásokat, személyesen vagy levélben felkereste a fent említett városokban korábban megfordult magyar látogatókat, és kapcsolatot létesített az 1849 utáni törökországi magyar emigráció tagjaival is. Végül pedig, kitartó kutatómunkája alapján elsősorban neki köszönhető, hogy a bujdosók hamvainak a Képviselőházban három évtizeden át szorgalmazott feltárása és hazahozatala megvalósulhatott.

Az alábbiakban elsősorban Thaly kutatásai alapján kívánjuk összefoglalni a bujdosók sírjainak felkutatását, a kezdeti lépésektől egészen a hamvak feltárásáig. A kezdeti lépések A rodostói bujdosók nyughelyeiről a hazai sajtóban megjelent első hiteles leírás egy ismeretlen nevű kassai magyar “orvos-doctor” Isztambulban, 1794. június 12-én kelt levele számolt be. A levélíró még 1792-ben szakadt keletre, és Lengyelország ukrajnai részét, Moldvát, Havasalföldet, majd Bulgáriát beutazva 1794. május közepén érkezett Rodostóba, ahol a magyar bujdosók egykori utcájában szállt meg, és egy 116 esztendős (!), Horváth István nevű magyar vendége volt. A levél többek között beszámol arról, hogy a helyi görög templomban három magyar – Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós – sírhelye található, “Rákóczy pedig Constantinápolyban, Szent-Péter (!) templomában fekszik”. A latin feliratú rodostói síremlékek közül Bercsényiét le is másolta az orvos, és a leveléhez mellékelve elküldte egy kassai barátjának. A levelet a címzett még július 30-án tovább küldte Bécsbe, ahol hamarosan nyomtatásban is napvilágot látott a Magyar Mercurius című magyar újság augusztus 8-i, 63. számában. Magyar utazók a későbbiekben is eljutottak a bujdosók sírhelyeihez, mint például a fiatal Széchenyi István gróf, a nagyközönség azonban csak elvétve értesülhetett ezekről a látogatásokról. Jelentősen megváltozott a helyzet 1849 után, amikor is az Oszmán Birodalom területére menekült magyar emigránsok közül többen is fontosnak tartották, hogy elzarándokoljanak Rodostóba és Izmitbe, például a tudós isztambuli antikvárius és könyvgyűjtő Szilágyi Dániel, közülük azonban senki sem tette közzé tapasztalatait. Ennek ellenére az elkövetkező 10-12 év során egyre-másra érkeztek hírek Magyarországra a bujdosók sírhelyeiről. Ezeket leginkább az isztambuli magyar kolónia tagjai közvetítették, 1861-ben pedig egy Donáth Mátyás nevű 48-49-es emigráns számolt be részletesen Thaly Kálmánnak Thököly fejedelem izmiti sírjáról. Csakhamar sor került az első tudományos kutatóútra is, ám erről a vállalkozásról is csak elszórt híradások, főleg levélrészletek és későbbi visszaemlékezések tudósítanak. Még 1861-ben körvonalazódni kezdett Magyarországon egy törökországi kutatóút terve, amely a Magyar Tudományos Akadémia három tagját, id. Kubínyi Ferenc országgyűlési képviselőt, Henszlmann Imre régész-műépítészt és Ipolyi Arnold történészt, törökszentmiklósi plébánost foglalta magába.

A háromfős társaság legfőbb célja a Buda török kézre kerülését (1541) követően Isztambulba került “Corvinák”, azaz Mátyás király híres könyvtárának felkutatása volt, de mind Magyarországon, mind pedig a Törökországban élő magyarok között elterjedt a hír, hogy valójában II. Rákóczi Ferenc illetve Thököly Imre bujdosásának helyszíneit, valamint a bujdosók Isztambulban, Izmitben és Rodostóban található sírjait kívánják felkutatni. A tudóstársaság az akkor már kisebb megszakításokkal ötödik éve Isztambulban tartózkodó Vámbéry Ármin, a későbbi neves turkológus és utazó támogatását kívánta megnyerni. Bár Vámbéry meglehetősen szkeptikus volt a tervezett kutatás sikerét illetőleg, mégis örömmel vállalta, hogy segíti a három akadémikus munkáját. Ennek megfelelően még a Magyarországról történt elindulásuk előtt lépéseket tett a Magas Portán, hogy Isztambulban és a rodostói örmény “pátriarkai okmánytárban” kutatásokat végezhessenek, illetve felkereshessék az izmiti örmény temetőt is. Vámbéry Ármint azonban ekkor már a számára világhírnevet szerző közép-ázsiai útjának megszervezése foglalkoztatta, mivel tervei szerint még áprilisban, a nyári forróság beköszönte előtt szeretett volna elindulni. A magyar akadémikusok kérésére egy ideig hajlandó volt elhalasztani az indulást, mivel azonban Kubínyiék utazása is egyre jobban eltolódott, Vámbéry 1862. május 15-én elhagyta a török fővárost, s ezzel kezdetét vette a kalandos perzsiai, illetve közép-ázsiai utazás. Nem sokkal távozását követően a magyarok is megérkeztek Isztambulba, ahol sikerült is rátalálniuk Mátyás király elhurcolt Corvináinak egyik-másikára, sőt, Rodostóba is eljutottak. Ipolyi Arnold egyik évekkel később írott visszaemlékezéséből egyértelműen kiderül, hogy igaza volt Vámbérynek, amikor a Thököly- és Rákóczi-emlékek kutatását (is) sejtette Kubínyiék utazása mögött. Erről a tervükről azonban nem igazán mertek hivatalos körökben nyilatkozni, s éppen ezért nagy volt a meglepődésük, amikor maga az osztrák nagykövet, Anton Prokesch von Osten báró vetette fel a kérdést, még rögtön az első, Isztambulban töltött napok egyikén, hogy mikor akarnak Rodostóba látogatni. A hírük ugyanis jócskán megelőzte őket, s miként otthon, az isztambuli magyar emigránsok körében is az terjedt el, hogy a háromtagú társaság valójában Thököly és Rákóczi síremlékeit jön meglátogatni.

A nagykövet biztatta is őket az utazásra, és ekkor derült ki, hogy Prokesch von Osten, aki maga is tudós ember volt, korábban több ízben járt Rodostóban – először még az 1820-as években -, és látogatásai során feljegyzéseket is készített naplójában. Az idős diplomata elő is kereste a megfelelő kötetet, s kiderült, hogy legalább húsz-harminc latin nyelvű magyar vonatkozású sírfeliratot is gondosan lemásolt. A tudósok három isztambuli magyar, dr. Vélics, Czakó Imre gyógyszerész, valamint az utóbbi neje kíséretében látogattak el Rodostóba. A nagykövet sajátkezű ajánlólevelével a kezükben felkeresték a helyi osztrák-magyar konzult is, aki azzal lepte meg őket, hogy az édesanyja egy Katinkay nevű magyar menekült leánya volt. Ugyancsak magyar vér csörgedezett házigazdájuk, dr. Stefanelli feleségének ereiben, aki Grimani leányaként a Kőszeghyektől származtatta magát. Alig egynapos ott-tartózkodásuk alatt Ipolyi misét szolgáltatott Rákóczi egykori kápolnájában, s felkeresték a fejedelem által a rodostói római katolikus eklézsiára hagyott egyik házat, a “madzsar-cseszmé”-t (Rákóczi csorgókútját), valamint megtekintették a Bercsényi, Esterházy és Sibrik síremlékeit őrző görög templomot. Ipolyi emellett jegyzeteket készített a római katolikus anyakönyvekből, Henszlmann pedig lerajzolta a lakóházat, annak tornácfestményeivel, a csorgókutat és felirataikkal együtt a három síremléket. Egy későbbi visszaemlékezésében Ipolyi említést tett arról is, hogy Mikes könyvével a kezében bejárta a tengerpartot, sőt, a Törökországi levelek alapján még Mikes egykori lakóhelyét is felismerni vélte. A rodostói látogatásukról pedig csak az isztambuli kutatásaikról írott korabeli jelentésük emlékezik meg néhány szóban. A tervezett izmiti zarándoklat viszont elmaradt, s bár a Henszlmann Imre által készített rajzok közül kettő is Thököly izmiti síremlékét ábrázolja, ezeket korábbi rajzok alapján készítette, amelyekhez minden bizonnyal valamelyik Isztambulban élő magyartól jutott hozzá. Isztambuli tartózkodásuk során Kubínyiék felkeresték a galatai Saint Benoît-templomot – Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyét -, valamint Rákóczi orvosának, Lang Ambrusnak a feriköyi temetőben található síremlékét. Keleti útjuk során egyébként Henszlmann összesen 27 rajzot készített, melyek közül húsz volt magyar vonatkozású. Mint korábban utaltunk rá, Kubínyiék rodostói látogatásáról egyetlen részletes ismertetés sem készült. Igaz, hazatérésüket követően mindhárman sokat meséltek tapasztalataikról, többek között Thaly Kálmánnak is, Kubínyi azonban fenntartotta magának a jogot az expedíció történetének megírására, s e célra Ipolyi csekély jegyzeteit és Henszlmann rajzait is elkérte.

A tervezett tanulmány azonban sosem készült el, s bár a jegyzetek és a rajzok utólag vásárlás útján Ipolyihoz kerültek, azok a mai napig nem kerültek elő. Kubínyi csupán a három rodostói síremlék rajzát engedte át közlésre Thaly Kálmánnak. Az expedíció történetéről is csak két rövid, későbbi visszaemlékezés tudósít. Ipolyi 1878-ban hivatkozott rá a Prokesch von Osten nagykövetről írott megemlékezésében, Thaly pedig 1888 őszén, Törökországból történt hazatérése után kereste fel az akkor már nagybeteg Henszlmannt, aki alig egy héttel halála előtt részletesen beszámolt neki a 26 évvel korábban történtekről. Az elkövetkező két évtized során csak néhány, nem hivatalos látogatásról van tudomásunk. 1877-ben egy Kutschera Hugó nevű magyar, Thaly szerint az isztambuli osztrák-magyar követség vagy konzulátus egyik fiatalabb alkalmazottja rándult át másodmagával Rodostóba, ahol látogatást tett a római katolikus kápolnában, valamint a magyar síremlékeket őrző görög templomban és a helyi temetőkben. Élményeit a Pester Lloyd 1878. július 16-i és 18-i számaiban tette közzé német nyelven, s ugyanott a három sírfeliratot is közölte. Hasonló volt a helyzet Thököly Imre izmiti síremlékével is, amin először báró Vecsera nagykövetségi tanácsos végeztetett javításokat, és díszes vasráccsal keríttette körbe. Később, 1870 körül pedig egy Izmitbe szakadt hódmezővásárhelyi 1849-es veterán, Nogell István restauráltatta. Ezekről azonban a hazai közvélemény nemigen szerzett tudomást, és Thaly Kálmán is csak baráti értesülések során jutott az információk birtokába. Kubínyiék utazását követően közel húsz évet kellett várni, hogy a magyar tudóstársadalom és általában a magyar közvélemény újra konkrét értesüléseket szerezhessen a bujdosók nyugovóhelyeiről. 1881 nyarán a fiatal, de már addig is jelentős érdemeket szerzett történész, Thallóczy Lajos (1856-1916) elhatározta, hogy Törökországba utazik, és többek között felkeresi a bujdosók emlékeit is. Atyai jó barátja, Thaly Kálmán, aki már két évtizede szorgalmazta a bujdosók kutatását, a következőképpen reagált fiatal kollégája tervére: “Mi szép dolog, hogy te Isztambulba, Nicomaediába s Rodostóba mégysz! Mikor támadt ez okos és mégis bolond terved? Okos, per absolutum, és bolond, azért, hogy nekem idejében nem tudtál róla szólni, – mert igen nagy kedvem volt volna ez utat veled együtt megtenni…” Levele utóiratában Thaly arra ösztönözte a fiatal kutatót, hogy Rodostóban feltétlenül emlékezzen meg róla, és tapasztalatairól készítsen alapos jegyzeteket. Thallóczy Rodostóba és Izmitbe tett látogatásáról csupán néhány magánlevele tudósít. 1881. szeptember 12-én a Héttorony őrszobájából írta meg Takáts Sándornak, hogy volt “Kis-Ázsiában Thököly sírjánál”, és Rodostóba készül, Hampel Józsefnek pedig ugyanakkor a következő szavakkal köszönte meg otthoni segítségét: “hálámat az Album ügyében kifejtett fáradozásodat illetőleg lerovom egy Miatyánkkal Rákóczi és Thököly sírjánál”.

Thallóczy látogatása mindössze tiszteletteljes zarándoklat volt a két emlékhelyen, ennek ellenére nem feledkezett el öreg barátjáról sem, akit hazatérése után két, a bujdosóktól maradt ereklyével is megajándékozott. 1888 őszén viszont már maga Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem életének szenvedélyes kutatója látogatott Törökországba, abból a célból, hogy tudományos kutatásokat végezzen az isztambuli és rodostói Rákóczi-emlékek körében. Thaly Kálmán törökországi kutatásai Törökországba érkezését követően Thaly először Izmit városát kereste fel, ahol Rákóczi fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona és mostohaapja, Thököly Imre fejedelem töltötték életük utolsó éveit. Az alig egynapos kirándulásra október 5-e reggelén került sor. Mivel Thaly nem tudott törökül, a Vámbéry-tanítvány Kúnos Ignác turkológust vitte magával, aki már három éve élt török földön. Útmutatóul Thököly titkára, Komáromi János törökországi naplóját vitték magukkal, s emellett Thaly rendelkezésére állt egy 1848-49-es magyar veterán, Donáth Mátyás 1861-ben hozzá intézett levele is Thököly sírjáról, valamint az egykori izmiti magyar kolónia feltételezett lakóhelyéről. E levél a következő adatokat tartalmazta a fejedelem síremlékéről: “Izmithen az örmények mintegy kilencz év előtt egy új örmény templomot építtetvén, a temetőben talált sírköveket mind a templom falaiba felhasználták. Akkor gyaníthatólag Thököly sírkövét is kiemelék helyéből: mert az most helytelenűl fekvőleg, nagy fák sora alatt van, mindjárt az út mellett, egészen a földbe beereszkedve.” A veterán szabadságharcos levele ugyanakkor nem csupán Thököly síremlékének hollétéről tudósított. Részletesen beszámolt arról is, hogy merre lehetett a fejedelem és Zrínyi Ilona kíséretének lakóhelye, mivel Donáth a következőképpen folytatta levelét: “Továbbá Thököly hívei Kazuklu-Eszkele fölött voltak letelepedve egy faluban, melynek csak temetője tudatik, hogy hol volt, – most is puszta magyar falunak hívják a törökök e helyet. Egy Madzsar-oglu (magyar-fi) nevű öreg ember még él Serajliban az unokák közűl. Múlt nyáron, hogy a nogaji tatárok átköltözének török földre, oda is levetődtek s a temető-helyet áskálni kezdték, de mivel keresztekre találtak, – abbanhagyták. Továbbá onnan harmadfél óra járásnyira, Baktsadzsik nevű örmény faluban a cseszmébe vannak beépítve innen kövek, de felirataikkal befelé; vannak még emberek, kik jól tudják, hogy ezek a puszta magyar falu temetőjéből vitettek oda.” A tenger feletti hegyoldalban fekvő örmény temető előtt egy “őszbe csavarodott nagyszakállú, derék, tisztes örmény pap” várta Thalyékat a “fehér hajú vén sírkertőrrel”, néhány más öregember társaságában.

A pap és a vén sírásó elmondták, hogy mintegy 60 évvel azelőtt, a régi örmény temető felszámolása után szállították át a fejedelem hamvait (és síremlékét) az új helyére. Mivel egyházi irataik szerint a magyarok a fejedelem nyughelyét örök időkre vásárolták meg, az egyházi tanács kötelességének érezte, hogy Thököly hamvai is új helyre kerüljenek. A sírkert délkeleti részén két óriási, több száz éves platánfa állt. Ezek egyikének lombsátra alatt pillantották meg Kúnosék a kuruc király síremlékét, az angolok temetőjében. 1888-ra ugyanis angolok kezdtek temetkezni a néhai magyar fejedelem síremléke köré, s a legutóbbi éppen Thököly szomszédságában, egy 1878-ban elhunyt fiatal angol tengerész sírja volt. Kúnos tolmácsolásában Thaly rögtön rákérdezett, hogy “ki gondozza így a madzsar kiráj nyugvóhelyét?” Mire a két helybéli illetékes a következő választ adta: “Az angolok, uram, az angolok, – a kik ide temetkeznek melléje!” A síremlék ugyanis a magyar látogatók meglepetésére ép és jól gondozott volt. A díszes vaskerítést alig néhány évvel korábban festhették újra, mivel a szín még élénk volt rajta. A síremléktől öt-hat lépésnyire Thalyék Thököly egykori csurgókútjának márványkő gyűrűjét is megtalálták, a hozzá tartozó két, négyszögletűre faragott koronakővel együtt. Thököly hamvai azonban nem a síremlék alatt, és nem is a csorgó közelében feküdtek, hanem a másik platánfa közelében. Eredetileg ugyan a síremlék is ott állt, de az agg temetőőr szerint később az angolok átvitették, hogy a saját temetőjüket díszítse. Thaly törökországi útjának legfőbb célja ugyanakkor a Rákóczi-emigráció rodostói helyszínének feltérképezése volt. A kétnapos utazásra rögtön az izmiti kirándulást követő napon, október 6-án délután sor került. Thaly tolmácsa ismét Kúnos Ignác volt, útitársakul viszont még hozzá csatlakozott Bárczay Oszkár királyi tanácsos, egykori honvédtiszt, valamint dr. Kincses Imre isztambuli magyar orvos. Ez utóbbi volt egyébként Thaly ismerősei közül az egyetlen, aki török katonaorvosként ezredével korábban megfordult Rodostóban, ahol még 1888-ban is voltak ismerősei.

A kutatócsoport másnap kora reggel érte el a várost, ahol előbb egy fogadóban foglaltak szobát, és érkezésükről értesítették a magyar származású Pierre Aslan osztrák-magyar és német birodalmi konzult. A délelőttöt a bujdosók egykori lakóházai, Rákóczi kápolnája, valamint a Bercsényiék sírjait rejtő görög templom megtekintésére fordították. A kápolnában Francisco Randozzo plébános szívességéből megtekintették a régi anyakönyveket, ezek tüzetes átvizsgálását viszont terjedelmük miatt délutánra halasztották. A görög templomban megtalálták gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeit, de a 95 éves sekrestyés elmondása alapján, mely szerint mintegy hatvan esztendővel korábban a templomban nagyarányú helyreállításokat végeztek, Thaly arra a következtetésre jutott, hogy a sírköveket utólag más helyre tették. Gyanúját igazolandó, a konzulhoz fordult, hogy Bercsényi sírját felnyittathassák. (A szükséges engedélyeket ekkor ugyan nem sikerült megszerezni a helyi görög egyháztól, a legidősebb rodostói lakos, egy 95 esztendős görög azonban másnap határozottan állította, hogy a templom restaurációjakor a sírköveket nem mozdították el helyükről.) Ebéd után ismét visszatértek a parókiára, ahol a halálozási anyakönyveket 1800-ig maga Thaly jegyzetelte ki, az 1848-ig tartó adatokat pedig Bárczaynak és Kúnosnak mondta tollba. Az esketési anyakönyveket Kúnos, a születésieket pedig Bárczay másolta le, részben Thaly diktálásával. Az estig tartó kivonatolást követően a társaság megtekintette Rákóczi egykori csorgókútját is. Másnap reggel helyi görög és örmény földművesek érkeztek látogatóba, akik azzal a meghökkentő ajánlattal hozakodtak elő, hogy Thaly, a magyar küldöttség vezetőjeként adja el, vagy ha arra nem hajlandó, adja bérbe nekik a bujdosók parlagon heverő egykori szántóföldjeit és rétjeit. Azokat ugyanis a török hatóságok senkinek sem engedik hasznosítani, mondván, hogy “azok a magyarok földjei”.

A helyi földművesek kérelme alapján jutott Thaly arra a következtetésre, hogy III. Ahmet szultán az 1720-ban Rodostóba telepített bujdosóknak “nemcsak »egy egész utczát« vett meg, … hanem a Rodostóhoz tartozó vakuf- (állami) birtokok egy részét is”, s mi több, erről ünnepélyes fermánt is kiállított, amely még 1888-ban is megvolt a helyi városházán. A tévhit hosszú évekig tartotta magát, és csak a későbbiekben idelátogató magyar kutatók – Thallóczy, Szádeczky-Kardoss stb. – kitartó nyomozásának köszönhetően sikerült megcáfolni. A rodostói városházán ugyanis semmilyen erre vonatkozó fermán nem került elő, ami nem is véletlen, mivel III. Ahmet csupán meghatározatlan időre vette bérbe az örmény városrészben a bujdosók számára kijelölt 24 házat. Thalyék a bujdosókolónia temetkezési helyeit sem tudták már fellelni. A magyarokat eleinte a helyi görög és örmény temetőkben helyezték nyugalomra, az 1700-as évek közepétől azonban egyre sűrűbben temetkeztek Rákóczi egykori kertjébe, amit eleinte a magyarok kertjebeli temetőnek, majd magyar temetőnek s legvégül katolikus temetőnek neveztek az anyakönyvek bejegyzései. Thalyék ottjártakor azonban a régi temetkezési helyeket már felszámolták, a sírköveket pedig a templomudvarokban fektették le, igaz, feliratukkal felfelé, de azok az eltelt évtizedek alatt teljesen lekoptak. Az 1830 táján felszámolt temetőkben talált maradványokat egy közös sírverembe hantolták el. Ugyancsak október 8-án Thaly, Kúnos tolmácsolása mellett, elbeszélgetett a görög vendéglős 95 éves apjával, aki a legöregebb rodostói lakosként még számos érdekes történetet tudott mesélni a rodostói magyarok életéről. Itt feltétlenül meg kell említenünk azt a tényt, hogy az utolsó magyar nevű rodostói lakos, a 94 éves Kőszeghy Cecilia, alig két héttel Thalyék érkezése előtt hunyt el. Végezetül Thaly isztambuli tevékenységéről kell beszámolnunk. Rövid törökországi tartózkodása alatt a történetírónak többször is alkalma volt felkeresni a lazarista misszió Galata negyedben található Saint Benoît-templomát. Jó kapcsolatot alakított ki François Lobry tartományfőnökkel, és sikerült tisztáznia, hogy II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hamvai valóban a templomban találhatóak. Kitartó nyomozással sikerült feltárnia II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírboltjának és koporsóinak 1839. június 23-án történt felbontásának a történetét, ami azért is fontos, mivel az akkor jelen volt és 1888-ban még élő francia papok, illetve az egyházi feljegyzések tanúsága szerint valóban megtalálták a fejedelem hamvait, ám a későbbiekben már nem nyitották fel a sírt. Thaly felkereste a feriköyi sírkertet is, ahol megtekintette a Campo Grande-i ótemetőből 1859-1860 táján átszállított két Rákóczi korabeli sírt, illetve a síremléket is megvizsgálta.

Ezek egyike Lang Ambrusnak, a fejedelem udvari orvosának sírköve volt, a másikat pedig, a rajta levő francia jellegű címerek alapján Rákóczi egyik francia kísérőjének tulajdonította Thaly. Az isztambuli kutatás során Thalynak egy magát hosszú évtizedek óta tartó téveszmét sikerült megcáfolni, mely az 1848-1849-es emigráció tagjai által terjedt el a törökországi magyarok között, illetve odahaza. Sokan ugyanis az utóbbi sírt tartották II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyének. Thaly hamarosan hazatért, isztambuli ismerőseivel azonban továbbra is kapcsolatot tartott. A bujdosók ügyének megnyert François Lobry, valamint Bárczay Oszkár és a továbbra is török földön tevékenykedő Kúnos Ignác segítségével számos kérdésre sikerült választ kapnia. Így törökországi tapasztalatairól a következő évben kiadott Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén című kötetében már az újabb eredményeket is hasznosíthatta. Thaly második törökországi útjára pontosan egy év múlva került sor, amikor is az öttagú Corvina-kutató bizottság tagjaként érkezett Isztambulba. Miután Bonetti kardinális, konstantinápolyi pátriárkától és pápai nagykövettől, valamint a lazarista misszió galatai elöljárójától, François Lobrytól megkapta a sírfelbontáshoz szükséges engedélyeket, 1889. október 7-én ismét felkereste a Saint Benoît-templomot, és felnyittatta II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírját. A sírfeltárás a lehető legnagyobb titokban zajlott le, amire jellemző, hogy a városban tartózkodó öttagú akadémiai bizottságból Thaly csak Fraknói Vilmos nagyváradi kanonokot avatta be tervébe. Rajtuk kívül a pápai nagykövet, François Lobry, négy-öt francia lazarista pap, valamint a rend alkalmazásában álló segédmunkások voltak jelen. A feltárás során bebizonyosodott, hogy Rákóczit valóban oda temették el, és hamvai sértetlenek voltak. Zrínyi Ilonának azonban csak a koponyáját találták meg, de ez nem okozott meglepetést Thalynak, mivel Mikes Kelemen 1735-ben, Rákóczi temetésekor írt sorai szerint a fejedelemasszony hamvait már annyira elporladva találták, hogy csak a koponyáját emelhették ki, és azt helyezték a fia maradványai mellé. Mikes sorai ugyanakkor arról tudósítottak, hogy Zrínyi Ilona koponyáját a fia koporsójába tették, ennek ellenére Thalyék két egymás mellett fekvő koporsóban találtak rá a maradványokra. A fejedelem hamvait Thaly egy külön erre a célra készült cédrusfa ládában helyezte el.

A felfedezés egyértelműen cáfolta a korábbi kósza híreszteléseket, és feltétlenül jelentős tudományos eredménynek számított, ennek ellenére Thaly a lazarista misszió galatai elöljárójával, François Lobryval kötött szóbeli megegyezés értelmében – amely mindkét félt kétesztendei titoktartásra kötelezte – majd’ két és fél évig hallgatott a felfedezésről, és csak 1892. május 15-én számolt be róla a Magyar Történelmi Társulat negyedszázados emlékünnepén. A Rodostó második, átdolgozott és az új eredményekkel kibővített 1893. évi kiadásában pedig a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhetett a fejedelem hamvainak feltárásával, illetve az azt megelőző körülményes, s időnként kalandos kutatásokkal. 1894 áprilisában a parlament két egymást követő ülésén is foglalkozott a hamvak hazahozatalával, és Thaly 14-én és 16-án is beszámolt az elmúlt két évtized történéseiről, és többek között az isztambuli sírfeltárásról is megemlékezett. Wekerle Sándor miniszterelnök ugyan nem zárkózott el a parlament határozatától, s bár a kérdés továbbra is napirenden maradt, újabb előrelépés egyelőre nem történt. A millennium idején viszont ismét előtérbe került a hamvak hazahozatalának kérdése. Miközben a napi- és hetilapok folyamatosan cikkeztek róla, Thaly Kálmán a Képviselőházban szorgalmazta, hogy a millenniumi ünnepségek keretében haza kell hozni a “szent hamvakat”. Bánffy Dezső miniszterelnök ígéretet is tett a hamvak hazahozatalára, valamint az e tárgyban meghozott 1894. évi országgyűlési határozat végrehajtására, de pontos időpontot nem tudott megjelölni. 1896. március 25-i keltezésű levelében a miniszterelnök felkérte Thalyt, hogy részletesen tájékoztassa a korábbi törökországi kutatások eredményeiről, aminek a történetíró az április 20-i miniszterelnökségi megbeszélésen eleget is tett, sőt, Bánffy kérésére javaslatokat is tett a további teendők kapcsán. A miniszterelnök ezután felkérte Thalyt, hogy kezdje meg a tárgyalásokat a rodostói Missziós Kongregáció rendfőnökével a hamvak feltárásáról. A történetíró ezután fáradhatatlanul buzgólkodott a hamvak hazahozatalán, és 1906-ig a “legkülönfélébb politikai beállítottságú és színvonalú lapokban és folyóiratokba” készített publikációkat. Szádeczky-Kardoss Lajos törökországi kutatásai A hamvak feltárása és hazaszállítása a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulóján vált ismét napi aktualitássá, és 1903-ban az egyes vármegyék és városok egyre-másra intézték sürgető felhívásaikat a Képviselőházhoz. Ekkor került sor Szádeczky-Kardoss Lajos történész törökországi kutatásaira is. Szádeczky volt a szervezője a “Rákóczi-zarándoklatnak”, melynek célja a bujdosók törökországi emlékeinek felkeresése volt. Szádeczky előbb 1903 tavaszán egyedül, majd az ősz folyamán, októberben is látogatást tett Rodostóban, illetve Izmitben.

Rodostóban felkereste a magyarok utcáját és Rákóczi kápolnáját. A Bercsényinek tulajdonított épületről Thalyénál részletesebb leírást hagyott hátra, a palota díszes mennyezetét és festett falát is nagyobb felületen épen találta. Ugyanakkor azt is tapasztalnia kellett, hogy az Esterházynak, Bercsényinek és Sibriknek nyughelyet adó Panagia Pneumatokratoria-templomot Thaly kutatásait (1888) követően, 1896-ban teljesen újjáépítették, és akkor az eredeti sírokat is felbontották. Szemtanúk elmondása szerint a csontok mindhárom sírból mellékletek, sőt koporsók nélkül kerültek elő. A templom felépítése után az addig zsákokban és ládákban körültekintően, külön-külön felcímkézve félretett maradványokat a megfelelő sírkő alatt temették el újra, ismét csak koporsó nélkül, de a sírok eredeti (Thaly által leírt) sorrendjére már nem ügyeltek. Szádeczky ezért felásatta a Bercsényi Miklós síremléke alatt fekvő csontvázat, a maradványokat egy rézlemezzel bevont ládába tetette át, s az újra elföldelt sírláda kulcsát magához vette. Izmiti látogatásai alkalmával Szádeczky nem elégedett meg az örmény temető megtekintésével, és elhatározta, hogy felkeresi a Virágok mezejét, ahol Thököly és Zrínyi Ilona töltötték utolsó éveiket. Szádeczkyt nemcsak a “honfiúi kegyelet” ösztönözte erre, hanem annak tudata is, hogy addig magyar történetíró még nem járt arrafelé, sőt, még az udvarház pontos helyéről sem volt tudomásuk. Erre buzdította egyébként maga Thaly Kálmán is, aki 1888-ban nem jutott el Thököly lakóhelyére. Szádeczky Thaly Kálmánnak A Rákóczi-emlékek Törökországban… című nagysikerű kötetét is magával vitte, amely tartalmazta Donáth Mátyás 1861-ben írt levelét, valamint Thaly helyszíni tapasztalatainak összegzését. Szádeczky a tavasz folyamán egy tizenöt éve Izmitben élő, Pap Keresztély nevű magyart kért fel adatai ellenőrzésére, aki, mint szenvedélyes vadász, különösen jól ismerte a város környékét. A későbbiekben Pap valóban rátalált a magyar kolónia feltételezett lakóhelyére, Thököly és Zrínyi Ilona csiflik-je kapcsán viszont csakis a Gök dag, azaz Szent Illés hegye jöhet szóba, ami Isztambulból Izmit felé haladva délkeleti irányban terült el. Szádeczky három honfitársa kíséretében október 17-én délután érkezett Izmitbe, és másnap Szádeczky és Pap kikocsikáztak a Magyarhegy lábánál elterülő Karatepe faluba. A lakosok között sokan viselték a Madzsar nevet, és a helyi hagyomány szerint ők a falu határában egykoron lakott magyar bujdosók leszármazottjai voltak.

A Magyarhegy aljában még akkor is megvoltak annak a háznak a romjai, ahol a “magyar vezér” lakott. Karatepéből Pap Keresztély egyik ismerőse vezette tovább őket. A magyarok is tatár fanyergekkel felszerelt zömök hegyi lovakra ültek, és a puskás vezető, a lovak tulajdonosai, valamint egy sereg érdeklődő suhanc kíséretében elindultak, hogy megtalálják Thököly fejedelem egykori majorházának helyét. A Nagy patak (“Büjük-dere”) és a Rezes-patak (“Baki-ordsa-dere”) érintésével juttattak el a Magyar-patakhoz (“Madsar-dere”), ahol végre felismerni vélték a csiflik romjait. Egy finom faragású márványoszlop-talapzatot is találtak, amelyen szép csigakövületek nyomai voltak. A hamvak feltárása Tisza István miniszterelnök 1904. június 22-ére egy bizalmas értekezletet hívott össze, többek között a Thököly izmiti síremlékének, illetve lakóhelyének felkutatásában érintett Thaly Kálmán és Szádeczky-Kardoss Lajos részvételével. A miniszterelnökkel együtt tizennégy fős társaság ekkor döntött a hamvak hazahozatalának fontosabb mozzanatairól. Az egybegyűltek az isztambuli Saint Benoît-templom II. Rákóczi Ferenc és anyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, Rákóczi József maradványainak, a rodostói Panagia Pneumatokratoria görög templomból gróf Bercsényi Miklós főgenerális, gróf Esterházy Antal generális és Sibrik Miklós udvarmester hamvainak, Izmitből pedig Thököly Imre fejedelem földi maradványainak hazaszállítását határoztak el. Az 1723-ban Rodostóban elhunyt Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hazaszállítása is szóba került, de az ő hamvai felett a Csáky család tagjai rendelkeztek, ezért először az ő hozzájárulásukat kellett megszerezni. Az értekezleten arról is döntöttek, hogy a hamvakat a kassai dómban fogják elhelyezni, kivéve Thökölyét, akit végakarata szerint valamelyik egykori szabad királyi város evangélikus templomában kívántak örök nyugalomra helyezni. A miniszterelnök felterjesztését 1904. július 11-én a király is helybenhagyta, és felhatalmazta a további intézkedések megtételére is. A hamvak hazahozatalának előkészítésével a miniszterelnök Thaly Kálmánt és Thallóczy Lajos történészt, közös pénzügyminisztériumi osztályvezetőt kívánta megbízni, de Thaly őszinte csalódására végül a kormány a fiatal Thallóczy mellett döntött. Thallóczy 1904. december 4-én báró Forster Jenő titkár kíséretében Törökországba utazott, és sikeresen lezárta a tetemek hazaszállítására vonatkozó tárgyalásokat a török kormánnyal, valamint az illetékes egyházi hatóságokkal.

Másik fontos feladata az volt, hogy a hamvakat és a síremlékeket előkészítse a magyar kormány részéről Isztambulba küldendő öttagú bizottság részére. Thallóczy előbb december 17-én gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós hamvait tárta fel Rodostóban. Miután megállapították a három bujdosó azonosságát, a maradványokat egy-egy cédrusfa ládába helyezték, és Móricz Péter drinápolyi konzul jelenlétében hiteles jegyzőkönyvet vettek fel. A kulccsal lezárt, pecsétekkel ellátott ládákat ezután átszállították Isztambulba, ahol 19-én reggel elhelyezték a Saint Benoît-templomban. A következő napon került sor Zrínyi Ilona hamvainak feltárására és azonosítására. A feltárás során bebizonyosodott, hogy a fejedelemasszony hamvai, Mikes Kelemen leírásával ellentétben – mely szerint 1735-ben csupán a koponyát találták épségben, s azt II. Rákóczi Ferenc koporsójába helyezték – teljes egészében magmaradtak, és külön koporsóban nyugodtak. Ugyancsak sikerült azonosítaniuk Rákóczi József maradványait is. Ez ugyancsak fontos felfedezésnek számított, mivel róla többen is úgy vélték, hogy Csernavodában temették el, s csupán Thaly állította határozottan, hogy az apja mellé helyezték nyugalomra. II. Rákóczi Ferenc sírjához viszont nem nyúltak hozzá, mivel annak – Thallóczy véleménye szerint is – “egy országos küldöttség előtt kell végbemenni”. Végül Thököly sírjának feltárására került sor 21-én. Thallóczy a tényleges feltárás megkezdése előtt az isztambuli Szent Gergely örmény iskola igazgatóját, Thoumayan urat küldte Izmitbe, hogy ott tájékozódjon a sír és síremlék jelenlegi állapotáról. Az iskolaigazgató és Thaly Kálmán útmutatásai alapján, a kétnapi ásatás során kétségkívül bebizonyosodott, hogy Thököly földi maradványai nincsenek a síremléke alatt, mivel azt 1871-ben vitték a jelenlegi helyére, a valódi sír pedig a Komáromi János titkár által jelzett platánfa tövében van. Thallóczy orvosok és Pap Keresztély jelenlétében, helybéli munkásokkal ásatta ki a sírt, amelyet teljesen áthatottak a platánfa helyenként egy méter szélességet is elérő gyökerei. Nagy fáradozás után végül három méter mélyen sikerült rátalálniuk a Komáromi által említett négy nagy fedő kőlapra, amelyek egyikét átvágva egy nagy kövekkel kiboltozott érintetlen sírüregre bukkantak. Elsőként nagy mennyiségű vaskapocs és szeg került elő, annak a gerendázatnak a tartozéka, amivel Komáromi János lefedte a halottat. A szurokkal bekent gerendázat maradványai ugyancsak nagy mennyiségben bukkantak elő. Thököly csontváza fejjel keletnek feküdt. A koponya teljesen épen maradt meg, a csontok azonban a csaknem két évszázad óta behatoló gyökerektől elmozdultak, ezért nagy elővigyázatossággal szedték össze őket. A sírban talált nagy mennyiségű arany- és ezüst skófiummal kivarrott szövetdarab, eredetileg a süveget díszítő három gyöngy, bőrdarabok, hímzések bizonyították a tetem azonosságát.

Kardot nem találtak, viszont rábukkantak egy pálcának vagy tőrnek a fogantyújára is. Az azonosításhoz jelentősen hozzájárult a térdcsont, amelyből Thallóczy beszámolója szerint “konstatálni lehetett, hogy egy seb következtében, bizonyos elfajulás állott elő”. A feltárás után a csontokat orvosi felügyelet mellett elpakolták. Thallóczy lefényképeztette a fejet, és a sírban talált mellékleteket nagy gonddal ugyancsak a csontok mellé rakatta. Még a helyszínen hiteles jegyzőkönyvben rögzítették, hogy az örmény érsek mind a maradványokat, mind pedig a síremléket feltétel nélkül átadta. Thallóczy tisztában volt azzal, hogy a helyi örmény hitközség “bizonyos pénzbeli kárpótlást” vár a temető megbolygatásáért cserébe. Ezért sietett Isztambulba szállítani a sírkövet és a fejedelem földi maradványait. Itt jegyezzük meg, hogy a törökországi bujdosók mellett néhány más sír felkutatását és újratemetését is tervbe vették. Thaly javaslatára a lengyelországi Danzigban 1719-ben elhunyt Vay Ádám udvari marsall, az ugyancsak Lengyelországban meghalt gróf Forgách Simon generális, a Franciaországban eltemetett gróf Bercsényi László (Bercsényi Miklós fia), valamint a források szerint a gyöngyösi ferences templomban örök nyugalomra helyezett Bottyán János generális sírját is szerették volna feltárni, hogy mindannyiukat a kassai dómban kialakítandó sírboltban helyezhessék el. Bottyán és Forgách maradványait azonban hosszabb kutatással sem sikerült azonosítani, Franciaország marsalljának magyarországi újratemetése ellen pedig a leányági leszármazottak emeltek óvást, habár a francia kormány is beleegyezett a hamvak hazaszállításába. Egyedül Vay Ádám hamvai kerültek haza, miután a kormány által kiküldött bizottság és a Vay család képviselői 1906. június 16-án átvették, és elhelyezték a vajai családi sírboltban, majd utóbb egy számára készíttetett síremlék alatt. Végezetül a fejedelem emlékét haláláig őrző udvari kamarásról, Mikes Kelemenről kell szólnunk. Háromszék vármegye főispánja már 1904-ben szorgalmazta a hamvak felkutatását, és Mikes szülőhelyén, Zágonban történő újratemetését. Ez egészen 1906 szeptemberéig napirenden volt, mivel azonban Mikes hamvai számos társával együtt a régi rodostói temetők felszámolása óta közös sírveremben nyugodtak, esély sem lehetett a feltárásukra. Magyarországon közben döntés született arról, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Zrínyi Ilona és Rákóczi József hamvait a kassai dómban fogják örök nyugalomra helyezni. Thököly hamvaival kapcsolatban azonban korántsem volt ilyen egyértelmű a helyzet. Thököly végső nyughelyének a helyéről ugyanis éles küzdelem alakult ki két felvidéki város, Késmárk és Eperjes között. Thököly végakarata ugyanis az volt, hogy egy ágostai hitvallású evangélikus templomban helyezzék örök nyugalomra. Eleinte kétségtelen volt, hogy csakis szülővárosa, a nemesi előnevét adó Késmárk jöhet szóba, a miniszterelnök azonban Prónay Dezsőhöz, a Magyar Evangélikus Egyház egyetemes felügyelőjéhez fordult, hogy Thököly hamvait készséggel fogadják-e Késmárkon, valamint, hogy méltó helyet találnak-e neki az ottani ágostai hitvallású evangélikus templomban?

Prónay rögtön továbbította a kérdést a késmárki evangélikus egyházhoz, és az egyházközség augusztus 7-i rendkívüli közgyűlésén “nagy lelkesedéssel egyhangúlag” elfogadták az indítvány, és hálájukat fejezték ki Tiszának. Ugyanakkor kijelentették, hogy készséggel átengedik az evangélikus templomot. Időközben, 1906. június 24-én Wekerle Sándor miniszterelnök egy ötfős delegációt jelölt ki, hogy Törökországba utazzanak a hamvak hazahozatalának lebonyolítására. A delegáció tagjai Thaly Kálmán, Thallóczy Lajos, Török Aurél orvos-antropológus, Fraknói Vilmos címzetes püspök és báró Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke lettek. Isztambulba érkezésük után október 16-23. között sorban átnézték a sértetlen ládákban átvett maradványokat. II. Rákóczi Ferenc 1889. október 7-én feltárt maradványait 17 éven át nem bolygatták meg, amit Thaly Kálmán is megerősített, Török Aurél pedig megállapította, hogy a feltárás teljes gonddal ment végbe. A csontváz felépítése, és a Thaly által korábban már leírt mellékletek – a koponyatetőt fedő ezüstfonalú horgolt hálódarab, valamint a “finom bársony és selyemből készült ruha és aranyhímzésű szemfedőfoszlányok” – alapján a bizottság egyhangúan megállapította a fejedelem azonosságát. Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós azonosításakor elsősorban Thallóczy két évvel korábbi tapasztalatait vették alapul, s helybenhagyták a maradványok azonosságát. Thököly sírládájának a felbontásakor Thallóczy Lajos részletesen előadta az izmiti feltárás körülményeit. Miután kétségkívül megállapították a fejedelem azonosságát is, lefényképeztették a koponyát és a perforálódott bal térdet. Ellenőrizték a “Thököly-féle láda” tartalmát is, amelybe Thallóczy 1904. december 23-án Kolossa Ferenc követségi titkár, Lázár Alfréd dragomán (tolmács) és báró Forster Jenő titkár jelenlétében elhelyezte Thököly sírmellékleteit. A láda tartalmát szinte hiánytalannak találták, csupán a fejedelem süvegét díszítő három gyöngy nem került elő. Ezek feltehetően a 25 kg súlyú vasalkatrészek alá kerülve porladhattak el. Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina maradványait ugyancsak rendben találták. Ez utóbbit korábban Szendrey János akadémiai levelező tag tárta fel és helyezte el egy ládába a család megbízásából. Október 22-én a bizottság tagjai elrendezték a koporsóba helyezett maradványokat, melyeket másnap szállítottak át a Kelet nevű hajóra, ahol már elhelyezték a sírköveket. Thököly sírmellékleteit egy külön ládában szállították a fedélzetre, hogy később muzeális célokra, Késmárkra szállíthassák. A hajó 24-én délelőtt 10.25-kor indult el Isztambulból, és másnap, 9.15-kor érkeztek a Fekete-tenger melletti Constancába, ahol 13 óráig át is pakolták a Magyar Államvasutak díszesen berendezett kocsijára a hamvakat. Thököly koporsója II. Rákóczi Ferencétől jobbra került, és mindkettőre fejedelmi jelvényeket – süveget, kardot és buzogányt – helyeztek piros bársonypárnán.

A vonat 8 óra 20 perckor robogott be Orsovára október 27-én, ahol ünnepélyes külsőségek között Thaly Kálmán beszéde mellett átadták a hamvakat az országos küldöttségnek, akik között a magyar evangélikus egyház négytagú küldöttsége is képviselte magát. “Lelkiismerettel adhatjuk át a szent ereklyéket a hazának és – bocsánat, hogy magamról is szólok – áldom az isteni gondviselést, hogy az, amiről ifjúkoromban álmodoztam, s amelynek előkészítésére férfikoromban évtizedekig dolgoztam, most öregkoromban az ő kegyelme által megvalósulhatott, és e megvalósulásban a Képviselőház szíves jóvoltából magamnak is rész jutott. Most már én, öreg szolgája a Rákóczi-kultusznak, befejezem feladatomat” – hangzott el Thaly megható beszédében. Kulcsszavak: Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársaik, kuruc emigráció, kegyelet, tudomány- és kutatástörténet, török-magyar kapcsolatok Irodalom Bene János (1997): Vay Ádám hamvainak hazahozatala 1906-ban. In: Heckenast Gusztáv – Molnár Sándor – Németh Péter. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 103-10 Halász Hajnal – Katona Cs. – Ólmosi Z. (Válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta) (2004): Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873-1906). Magyar Országos Levéltár, Budapest Ipolyi Arnold (1878): Prokesch-Osten Antal emlékezete és Mátyás király könyvtára maradványainak fölfedezése. [Értekezések a történelmi tudományok köréből VII.]. Budapest Kincses Katalin Mária (2003): “Minden különös ceremonia nélkül” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. In: Kultusz és hagyomány – Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára. Argumentum, Budapest, 132-177. R. Várkonyi Ágnes (1961): Thaly Kálmán és történetírása. [Tudománytörténeti tanulmányok I.]. Bp. Seres István (2001): A bujdosók sírjai Törökországban – Kúnos Ignác életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 149-160. Seres István (2002): A bujdosók sírjai Törökországban II. – Vámbéry Ármin életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 139-148. Seres István (2004): Rákóczi Rodostója. História. 1, 34-35. Seres István (2003): A Rákóczi-emigráció kutatásának törökországi forrásai. In: Tamás Edit (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc és Kelet-Európa I. köt. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 300. évfordulójára. [A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 45.] Sárospatak, 395-309. Serez, Mehmet (2001): Tarihte türk-macar iliţkileri. II. Rakoczi Ferenc ve Mikes Kelemen’in Türkiye Mektuplarý. (Tekirdag Valiligi Yaninidir), Tekirdag Szádeczky Lajos (1904): A bujdosó kuruczok emlékei Törökországban. Századok. 38, 595-636. Thaly Kálmán (1889): Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén. Budapest Thaly Kálmán (1893): Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczy Ferencz fejedelem hamvainak föltalálása. (Második, bővített és számos képpel illustrált kiadás.) Budapest Zachar József (1997): Aki holtában sem térhetett haza – Bercsényi László. In: Heckenast G. – Molnár S. – Németh P. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 111-119.
Seres István


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here