A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

Gondoljunk egy napjainkban működő hadseregre, egyenruhával, állandó fizetéssel és különböző hadosztályokkal! Most pedig ezt helyezzük el ezt a múltban! Sikerült? Ha legfeljebb az 1800-as évekig, a napóleoni háborúkig forgattuk vissza az időt, meg fogunk lepődni: a modern hadviselés úttörőit a középkorban kell keresni, ráadásul a „hitetlenek”, vagyis a muszlimok között. A modern hadviselés hajnalán a janicsárok, az oszmán haderő gyalogsága egyfelől hosszú éveken át fenyegetést, másfelől a hatékonyság terén követendő példát jelentettek Európa fegyveres erői számára.
A tökéletes hadsereg

Megjelenésük az 1300-as évek közepére tehető: az oszmánok – akik egy évszázaddal később már birodalomként kebelezték be az antik Bizánc maradványait – akkoriban még csak egy kis csoportnak számítottak, akik Anatólia más emírségeivel háborúztak, valamint határ menti háborúkat vívtak helyi nomád nemzetségek segítségével. A helyzet azonban egy ambiciózus és látnoki képességekkel rendelkező szultán, I. Murád hatalomra lépésével megváltozott. Az uralkodó a Balkánról kiinduló, Európa nagy részének elfoglalására törekedő, terjeszkedő politikát indított. A nagyratörő katonai stratégia fegyveres alapját a janicsárok hada képezte (török: yeni çeri, azaz az „új sereg”).

Az újonnan megalakult hadsereg bővítése érdekében Murád létrehozta a devsirme intézményét, azaz a gyermeksarcot, egy olyan emberéletben fizetendő adónemet, melyet minden alávetett keresztény nép köteles volt „megfizetni”. A sorozásért felelős csapatok a 6-7 évnél idősebb gyerekek körülbelül egyötödét vitték el: a gyengébb fizikumúakat udvari szolgaként foglalkoztatták, az erősebbekre viszont hosszú évek kemény katonai kiképzése várt az oszmán kaszárnyákban. „Általában – magyarázza Michele Bernardini, a nápolyi L’Orientale Tudományegyetem Oszmán Birodalom történetével foglalkozó docense – a harcra ’genetikusan’ kevésbé alkalmas társadalmi osztályokban nem is kutattak jövőbeli janicsárok után: a földműveseket például előnyben részesítették a kézművesekkel szemben.” A kemény és embertelen kiképzés legjobbjai – vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, túlélői – bátor és elnyűhetetlen, képzett janicsárokká váltak. Bár ők alkották a hadsereg előőrsét, mégis elsősorban a szultán – akire mindenki, mint „Isten földi árnyékára” tekintett – testőreiként tekintettek rájuk, akiért ha kellett, az életüket is feláldozták.

Nem kevésbé fontos tényező volt továbbá az iszlámhoz való hűség kérdése, amely hitre a jövő janicsárjait általában erőszakkal térítették át. „A janicsárok között a legnagyobb számban a szláv etnikumhoz tartozók képviseltették magukat: főként bosnyákok, szerbek és bolgárok” – pontosít Bernardini. „Jelen voltak azonban az albánok, valamint kisebb létszámban a görögök is. Kezdetben kevesen voltak, körülbelül kétezren, ráadásul nem nézték őket jó szemmel, főképp az öntelt türkmén lovasság becsülte le őket, akik szerint [a janicsárok] csak egyszerű gyalogságot alkottak.” Ez a vélemény azonban az „új sereg” katonai sikereinek köszönhetően hamarosan megváltozott. Az 1396-os nikápolyi csatában súlyos vereséget mértek a magyar királlyal szövetségben harcoló korszerűtlen francia lovasságra, Konstantinápoly 1453-es elfoglalása megadta a kegyelemdöfést a Keletrómai Birodalomnak, 1514-ben a çaldirani ütközetben pedig a perzsa ellenfél fizetett súlyos árat a tűzfegyverek alábecsüléséért. De az említett csaták csak töredékei azoknak a katonai sikereknek, amelyekhez a következő kétszáz évben a janicsárok hozzájárultak.

Folytatás

Forrás: mult-kor.hu


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here