Rózsa-szépe

Egyszer volt vagy nem is volt, régesrégi időkben, szitáltak a szalmában, a teve még kupec volt, az egér meg borbély volt, kakukmadár szabó volt; a szamár még szolgáskodott, teknős­béka pékeskedett; csak tizenöt éves voltam, apám bölcsőben ringattam; hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnárnak egy fekete macskája.

Volt egyszer egy padisa, ennek a padisának meg három lánya. A legidősebbik negyven éves volt, a középső harminc, a legkisebbik meg húsz esztendős.

Felbiztatja a legidősebbik lány a legkisebbiket és ilyen levelet irat vele az apjának:

Sah apám, az egyik néném negyven, a másik meg harminc éves és még sem adtad őket férjhez. Én bizony nem akarok addig megöregedni, míg férjhez nem megyek.

Olvassa a padisa a levelet, hivatja a három lányát és így szól hozzájuk:

– Ehol mindegyikőtöknek egy-egy nyíl. Lőjétek ki és akié hová esik, ott keresse a szeren­cséjét.

Veszi a három lány a három nyilat és elsőnek a legidősebbik lány lövi ki. A vezér fia szerájá­ig repült a nyíl, a vezér fiának lett a felesége. A középső lány a sejk (főpap) fia szerájába repült, annak adták oda feleségül. A legkisebbik veszi aztán elő a nyilat, ellövi, hát biz az egy szolga­legény viskójába esett.

– Nem jó volt, nem jó volt – kiáltják az emberek. Még egyszer kilövi, megint csak odaesik. Harmadszorra is megújrázzák, meg-meg a szolga legény viskójába.

Megharagszik a padisa és ráförmed a lányára:

– No te rusnya, megkaptad amit megérdemeltél. A nénéid, lám, azok türelemmel vártak, meg is kapták a jutalmukat. Te voltál a legkisebbik és mégis te írtad azt a levelet. Megkaptad érte a büntetésed. Takarodj a szemem elől, ott a helyed a szolgaurad mellett.

Azzal viszik a lányt a szolgalegényhez és odaadják neki feleségül.

Ott éldegélt a szegény lányka az ura viskójában. Idő telik, idő múlik és változóban a lány állapotja. Letelik a kilenc hónap meg a tíz nap és siet az ura egy bábáért. Se ágya, ahová ledőlhetne a lányka; se tűz, ahol megmelegedhetnék, pedig a tél is a nyakukon.

Sírtában-ríttában egyszerre csak mintha megnyílnék a viskó fala és három tündérlány lépne ki belőle. Az egyik fejtül áll, a másik lábtul, a harmadik meg az oldalánál, úgy sietnek a lány segítségére. Rendbe hozzák a viskót és amire szétnéz a lányka, tiszta nyoszolyában a helye, mellette meg ott az újszülött lánykája.

Ellátják a tündérek a dolgát és amikor már távozóban vannak, egyenként lépnek oda az ágyhoz. Azt mondja az egyik:

Rózsa legyen lányod neve; gyöngy hulljon, ha sírva fakad.

Folytatja a második tündér:

Rózsa legyen lányod neve; rózsa nyíljék, ha mosolyog.

A harmadik meg azzal végzi:

Rózsa legyen lányod neve; lépte nyomán fű zöldeljen.

Egyszerre tűnik el aztán a három tündér.

Keresik eközben a bábát, nem tudnak ráakadni. Haza néz a legény, hát csak elképed a látotta­kon. A felesége gyerekágyban, rendes tiszta nyoszolyában és csakúgy ragyog a szegényes viskója. Hát még, amikor a három tündért is megtudja. De meg a kislány a kis bölcsőjében, olyat még nem látott a világ.

Nőtt-nődögélt a lányka, napról-napra gyarapodott, évről-évre növekedett. Aki csak egyszer ránézett, mind ott felejtette a szívét és gyöngy hullott, ha sírva fakadt, rózsa nyílott, ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. Járt is a kis Rózsa-szépe híre szájról-szájra.

Eljutott a híre a palotába, a sehzáde anyjához is.

– Vagy ez lesz a fiam felesége, vagy senki a világon – fogadkozik magában.

Hivatja a fiát és mondja neki, hogy olyan tündérhozta lány van a városban, hogy hull a gyöngy, ha sírva fakad; nyit a rózsa, ha mosolyog; lépte nyomán fű zöldellik. Sietős az útja, háztűznézőbe indul.

Álmában már látta volt a lánykát a sehzáde. Egyre égette azóta a szerelem tüze, csak szégyelte magát az anyja előtt. Pedig mennél jobban vonakodott, annál jobban akaródzott neki. Indul a szultán-asszony egy palotabélivel és benyitnak a szegényes viskóba. Elmondják, hogy mi járatban vannak és hogy Allah parancsából, meg a saját szívük szerint is, a sehzádénak kérik meg a lánykát. Megörülnek a nagy szerencsének és hozzálátnak a nagy készülődésekhez.

Annak a palotabéli asszonynak is volt egy lánya, szépecske is volt, egy kicsit hasonlított is Rózsa-szépéhez. Bántotta az asszonyt, hogy azt a szegény lányt veszi el a sehzáde, egy szolga­legény ivadékát, nem pedig az ő lányát. Ő bizony – gondolja magában – megcsalja valahogy őket és Rózsa-szépe helyett az ő lányát véteti el. Úgy is tett, ahogy kigondolta magának.

Eljött a lakodalom napja és azon kezdte, hogy sós ételekkel étette meg a menyasszonyt. Vesz aztán egy korsó vizet meg egy nagy kosarat, felülnek a menyasszonyos kocsiba és hármasban mennek a palota felé. Rózsa-szépe, a palotás-asszony, meg a tulajdon lánya.

Útközben, amint haladnak a szeráj felé, megszomjazik a lány a sok sós ételtől. Friss víz van a korsóban, kér belőle a lány vagy egy kortyot.

– Nem addig, – feleli a palotás-asszony – míg a fél szemedet ide nem adod érte.

Égette a lányt a nagy szomjúság és addig-addig, míg kivájatta a fél szemét és odaadta egy ital vízért.

Tovább mennek-mendegélnek, megint csak megszomjazik a lány. Ismét rimánkodik egy korty vízért.

– Adok, ha a másik szemedet is ideadod – feleli az asszony.

Annyira kínozta volt szegényt a nagy szomjúsága, hogy a másik szemét is odaadta vízért.

Veszi az asszony a lány két szemét, elteszi, a világtalan lányt meg belegyömöszöli a kosárba és otthagyja a hegy tetején, egyedül egymagára. Menyasszonyi ruhába öltözteti a lányát, viszi a sehzádéhoz és átadja neki, hogy: Íme, itt a feleséged.

Kezdődik a nagy lakodalom és mikor beviszik a menyasszonyt a vőlegényhez és leemeli az arcáról a fátyolt, látja, hogy nem az álmabeli lány áll előtte. De mert hasonlított rá egy kevéskét, nem szólt senkinek semmit.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here