Rózsát szemért

A régi időkben, a szita van a szalmában, volt egy fiatal padisah, s egy feleségnek való leányt keresett. Egyszer hírét vették, hogy egy bizonyos országban, él egy olyan leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. A padisah azonnal elküldte abba az országba az anyját, hogy a leányt kérje neki feleségül.
Az öreg szultána addig kereste, míg meg nem találta ennek a leánynak a házát. Ámde a leány egy asszonynak volt a mostohaleánya, de volt neki egy saját, édes leánya is. Amikor az asszony látta, hogy a házához közeledik a szultána, magában tanakodott, hogy mi tévő legyen. Összeszedte a gondolatait s kitalált egy tervet. Eltitkolta, hogy az a leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, mostohalánya. Mindkét leányt, mint saját édes gyermekét mutatta be.
A padisah édesanyja azt a leányt kérte a fiának feleségül, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. Az asszony magában azt gondolta: “Azért akarja a padisah azt a leányt feleségül venni, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, mert nagyon szép. Ezzel szemben a saját lányom bizony csúnyácska, s amikor sír, a szeméből nem hullnak gyöngyök, s ha nevet, az orcáján nem nyílik rózsa. Ha a mostohaleányt veszi feleségül a padisah, akkor a saját édes leánya otthon marad a nyakán. Ez így nem lenne jó! De mit tegyek, hogy másként legyen?”
Eszébe jutott egy jó ötlet. Azt mondta a padisah anyjának, hogy odaadja a leányát, erre aztán az öreg szultána a magával hozott gyűrűt felhúzta a leány ujjára. Elbúcsúzott, s azonnal indult vissza a hazájába, készülődni a lakodalomra, s a fiának a jó hírt megvinni.
Amint befejeződtek a menyegzői előkészületek, üzentek a leány anyjának. Az asszony is készülődni kezdett. Azért, hogy gonosz tervét eltitkolja, a menyasszonyi ruhába mostoha leányát öltöztette be, s szépen felékesítette. Maga mellé vette a saját leányát, hárman együtt ültek be egy kocsiba, s útnak indultak a padisah országába.
Rövid, hosszú utat megtettek, dombon, völgyön átkeltek, s a leány, aki, amikor sír a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, nagyon megéhezett, s kenyeret kért enni a mostohájától. A mostoha ekkor egy elõre elkészített, nagyon sós perecet adott neki. Két nagy falással megette a perecet, de alig hogy az utolsó falatot lenyelte, a sok sótól rettenetesen megszomjazott. Vizet kért a mostohájától.
A mostoha mintha csak erre az alkalomra várt volna, hogy gonosz ötletét megvalósítsa.
– Maradj itt ülve a kocsiban, én leszállok és keresek vizet. – mondta a mostoha, és kiszállt a kocsiból. Egy kis ideig sétálgatott, aztán visszament.
– Amott folyik egy csermely, de azt egy hatalmas dév őrzi. Azt mondta, hogy, csak ha hozok neki egy szemet, akkor ad vizet! Add ide az egyik szemed, s szerzek neked vizet! – mondta a mostoha.
A leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, nagyon megdöbbent, s elgondolkozott: “Miféle dolog ez? Lehet egy kis vízért követelni egy szemet? De ha nem adom, lehet, elpusztulok a szomjúságban.” A szegény leány, látva, hogy nincs más megoldás, kivájta az egyik szemét, s odaadta a mostohájának. Az asszony eltávolodott a kocsitól, s nemsokára visszajött. A korábban magával vitt bográcsban egy kevéske vizet hozott a leánynak, s azt mondta neki, hogy a dév csak ennyit adott.
Amint a vizet a szép leány megitta, egy kissé jobban lett, de a só égette a belsejét, s majd csak lángra nem gyúlt. Egy hangot sem hallatott, folytatták az útjukat. Nemsokára ismét megszomjazott.
– Anyácskám, lesz, ami lesz, de adj még egy kis vizet. Megöl ez a forróság. – rimánkodott.
– Te maradj itt, én elmegyek és keresek neked vizet! – mondta a mostoha.
Leszállt a kocsiról, járt egyet, de vizet nem keresett, aztán visszament a mostohalányához.
– Találtam ugyan vizet, de a forrást megint őrzi egy dév, az előbbinek a testvére, s ugyanúgy, mint az a másik egy szemet követel a vízért. Mit tegyünk? – kérdezte a mostoha.
A leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, megint elhitte, amit a mostohája mondott neki. Most mi tévő legyen? Egy szemével még lát, de ha azt is odaadja, nehéz lesz az élete. Ha nem adja oda, meghal a szomjúságtól, mert még nagyon hosszú utat kell megtenniük. Nem maradt más lehetősége, úgy látta jobbnak, hogy jobb vakon élni, mint szomjan meghalni. Ordítva, jajgatva vájta ki a megmaradt szemét, s odaadta a mostohájának. Az elvitte, s nemsokára hozott érte egy kis vizet. Megint elindultak, s amikor egy erdőn haladtak keresztül, megállították a kocsit, hogy egy kicsit megpihenjenek. Ekkor a mostoha levette az esküvői ruhát a mostoha lányáról, s ráadta a saját édes lányának öltözékét. Átöltöztetve otthagyta egyedül az erdő közepén. A saját édes lányát öltöztette a menyasszonyi ruhába, s felszállva a szekérre elhagyták az erdőt.
Amikor a szekér a padisah országába ért, a szeráj szolgái fogadták őket, s a leánnyal együtt az anyját is vitték egyenesen a szerájba. A padisah anyja ránézett a leányra, és úgy látta, hogy egyáltalán nem hasonlít arra a szép leányra, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. “Bizonyára nem jól figyeltem meg” – mondta magában, s bemutatta a fiának. Megtartották a lakodalmat, a padisah összeházasodott a leánnyal.
Mi meg térjünk vissza az erőben hagyott leányhoz.
Amint a leány magára maradt az erdőben, zokogni kezdett. Vakon semmit sem látott, sehová se tudott menni. Zokogott és ömlött a sok gyöngy, halomba gyűlt előtte. Így vette észre egy öreg favágó, aki odaszaladt hozzá.
– Jaj, gyermekem, jaj, mi dolgod van errefelé? Ugye nem látsz, ugye vak vagy? – kérdezte a leánytól.
A leány mindent elmondott, ami csak történt vele.
– Ne hagyj itt engem! Ha nem is látok, elvégzem neked a házi munkákat. Ezeket a gyöngyöket meg add el, az árából majd csak kijövünk valahogy. – rimánkodott az öregnek.
– Mivel egyedül vagy és senkid sincs, gyermekemmé fogadlak, magamhoz veszlek. Ha nem lennének gyöngyeid, akkor is lesz nekünk mindig egy betevő falat kenyerünk. – mondta a jóságos öreg, és kézen fogva a kunyhójába vezette a leányt. Ettől kezdve úgy éldegéltek, mint apa és leánya.
Ők most maradjanak ott, ahol vannak, mi meg nézzük meg, mi történik a szerájban.
Miután a padisah megházasodott, észrevette, hogy se gyöngy nem hullik a felesége szeméből, se rózsák nem nyílnak az orcáján.
– Ugyan igaz-e, hogy amikor sírsz, gyöngy hullik a szemedből, s ha nevetsz, rózsa nyílik az arcodon? – kérdezte a padisah kíváncsian a feleségétől.
– Padisahom, mindennek megvan a maga sora! Amikor nincs itt az ideje, nyílik-e a rózsa? – válaszolta az asszony.
Gyanú költözött a padisah szívébe, s magára hagyta a feleségét a szerájban. Amikor egyedül maradt az anya a leányával, azon tanakodtak, hogy ezután mitévők legyenek.
Ezenközben a vak leány és az öregember az erdei kunyhóban egymással sokat beszélgettek. Ha az öreg olyat mondott, ami tetszett a leánynak, a leány kacagott, s hát nem sötétvörös rózsák nyíltak ki az orcáján? Az öreg megpillantva a leány arcán viruló rózsákat, csodálkozott is, meg örvendezett is.

Folytatás >>>

Forrás: terebess.hu


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here