Őzike királyfi

Volt is, meg nem is volt, Allahnak szolgája sok volt, volt egyszer egy padisa, ennek egy fia meg egy lánya. Megvénül idővel a padisa, üt az utolsó órája és egy szép napon meghal. A fia, a sehzáde foglalja el a helyét és jócska időn át uralkodik, az összes vagyonát elemészti.

Azt mondja egy nap a húgának:

– Húgocskám, nem vigyáztunk a vagyonunkra, az egészet elköltöttük. Ha majd meghallják, hogy pénz nélkül állunk, egy az, hogy elkergetnek bennünket, de meg senkinek se fogunk majd a szeme közé nézhetni. Legjobb, ha mindennek elejét vesszük és idejekorán odébb állunk.

Azzal szedik-veszik a cókmókjukat és a két egytestvér éjnek idején ki a szerájból (palotából), mennek világgá.

Mennek mendegélnek, míg egy rengeteg nagy síkságra nem érnek. Annyit szenvednek a nagy melegtől meg szomjúságtól, hogy alig bírja a lábuk. Nem állja tovább a legény és amint megpillant egy kis összegyülemlett vizet, így szól a húgához:

– Húgom, nem én innen egy tapodtat se, míg fel nem szürcsölöm ezt a kis vizet.

– Ugyan bátya, – feleli a leányka – ki tudja, hogy miféle szennyvíz. Ha már eddig kibírtuk, haladjunk még egy keveset. Hátha tisztábbra találunk.

– Nem én egy lépést se, – bizonykodik a legény – megiszom én, ha addig élek is.

Azzal neki annak a lének, szürcsöli szürcsöli és alighogy felhabzsolja, egy őzike lett belőle.

Sír-rí a lány nagy keservében, hogy mi lesz most már ővele. Lassacskán megcsillapodik és útra kél az állatkájával. Mennek megint, mendegélnek, hegyen-völgyön, nagy síkságon, míg egy forráshoz nem érnek el. A forrás mellett egy nagy fa, ott állanak meg pihenőre. Megszólal az őzike:

– Húgocskám, mássz fel erre a fára, én meg megyek, hátha valami ennivalóra tehetek szert.

Felmászik a lány a fára, az őzike meg a dolga után lát; hegyet bejár, völgyet bejár, nyulat-mit fogdos, elhozza, a testvérkéjével együtt elfogyasztják és úgy éldegélnek nap nap után, hét hét után.

A fa mellett a forrás, abból szokták volt a padisa lovait itatni. Hozzák egy este a lovakat és amint inni akarnának, belenéznek a vízbe, meglátják a lányt a tükrében és visszahőkölnek tőle. Azt hiszik a kocsisok, hogy tán a víz nem tiszta. Kiürítik a vályut, friss vizet eresztenek bele, csak nem akarják meginni a lovak. Nem tudják, hogy mire véljék a dolgot, mennek vissza a szerájba és elmondják a padisának.

– Talán zavaros a víz – mondja a padisa.

– Kiürítettük a vályut, – felelik a kocsisok – friss vízzel töltöttük teli, mégse ittak belőle.

– No csak menjetek, – küldi őket az uruk – jól nézzetek szét, hátha van ott valami a közelben, amitől megijedhettek.

A kocsisok visszamennek a vízhez és amint körülnéznek a forrás körül, szemügyre veszik azt a nagy fát is. Ott gubbaszkodik a lány a galyak közt. Izibe mennek és hírt adnak róla a padisának. Nem restelli a fáradságot, maga a padisa jön el a forráshoz. Felnéz a fára, hát meglátja a lányt a galyak közt. Olyan szép volt a lányka, mint a teli hold, hogy aki egyszer megnézte, azt mondja, hogy hadd nézzem meg még egyszer.

– Szellem vagy-e, tündér vagy-e? – szól fel hozzá a padisa.

– Se nem szellem, se nem tündér, hanem ember szülte ember – feleli a lány.

Hiába kéri a padisa, hogy szálljon le arról a fáról, hiába rimánkodik neki; nincs annyi lelke, hogy leszállassa. Megharagszik a padisa és megparancsolja az embereinek, hogy vágják ketté azt a fát. Veszik az emberek a baltát és kezdik a nagy fát vagdosni. Vágják a fát vágják, még csak kicsi híja, hogy elkészüljenek vele. De mert rájuk esteledett és sötétedni is kezdett, abbahagyják a munkát, hogy a többijét majd másnap végzik el.

Alighogy elmentek az emberek, megjött az őzike az erdőből. Látja a megkezdett fát és kérdi a húgától, hogy mi történt vele. Elmondja neki a lányka, meg azt is, hogy nem akart a fáról leszállani.

– Jól tetted, – mondja az őzike – ezután se szállj le, akárhogy parancsolják is.

Azzal odamegy a fához, meg-megnyalogatja a vágást, és íme még vastagabb lett a fa, mintha balta se érte volna.

Másnap megint dolga után lát az őzike és alighogy elmegy, már jönnek a padisa emberei a baltákkal. Csak elképednek, hogy ép egész a fa, de még vastagabb is. Meg-megkezdik a fát vágni, vágják vágják, de csak ha a feléig jutottak el. Másnapra hagyják a többijét, úgyis rájuk esteledett már az idő.

Ismét megjött az őzike, megint megnyalogatja a fát, és még vastagabb lett tőle a törzse. Másnap, alighogy elment az őzike, ihol a padisa a favágókkal és mert a baltával nem boldo­gulnak, más módját keresi a dolognak.

Visszafordul, elmegy egy boszorkányhírű öregasszonyhoz, elmondja neki a forrás fáját, rajta a leánykát és hetet-havat ígér neki, ha le tudja arról a fáról csalni. Vállalja a kuruzsló asszony; elővesz egy háromlábú vasat, üstöt, meg miegymást és megy vele a forráshoz. A vasat leteszi a földre, a vasra megfordítva teszi rá az üstöt; a forrásból aztán vizet merít és az üst mellé önti, mintha nem látna a szemével.

Azt hiszi a lány, hogy csakugyan vak és lekiált hozzá a fáról:

– Néném asszony, fordítva tette kigyelmed az üstöt a vasra, a víz meg mind a földre ömlött.

– Ó, leánykám, – siránkozik az öregasszony – merre vagy, hogy nem látnak a szemeim? Szennyest hoztam magammal, jöjj ide le és Allah nevében igazítsd helyére az üstöt, hadd mosom ki a holmimat.

Az őzike intelme jutott a lányka eszébe, nem szállott le a fáról.

Másnap megint ott a boszorkány a víz mellett. Oda botorkál a fa alá, tüzet rak, lisztet vesz elő, hogy megszitálja, de liszt helyett hamut rak a szitába.

– Szegény világtalan – szánakozik a lányka a fáról és lekiáltja neki, hogy hamut tett a szitába, nem lisztet.

– Jaj leányom, – sopánkodik az öreg – vak vagyok, nem látnak a szemeim. Szállj le arról a fáról, segíts meg a bajomban.

Erősen meghagyta volt neki az őzike, hogy ne szálljon le a fáról, hát ezúttal se szállott le.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Boszporuszi tündérvilág


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here