OGÁN FIA

Élt egyszer egy paraszt, Ogánnak hívták, s volt egy fia, akinek megállott a kereke. Amikor Ogán minden igyekezete hasztalannak bizonyult, hogy fia életét eligazítsa, feltette magában, hogy elküldi a háztól.

– Feleség, a fiút inasnak adom valami mesteremberhez – mondta Ogán a feleségének.

– Jól teszed, add oda – felelte az asszony.

A paraszt fogta a fiút, s nyakukba vették a világot. Meddig, meddig se, de valameddig mentek, míg végül is lakott helyre érkeztek.

Megörült a fiú, amikor a házat megpillantotta, és azt gondolta magában: „Lám, milyen jó lesz, itt megpihenünk egy kicsit!” De nem sejtette szegény, mibe keverednek bele. Amikor a házba lépett, az apa és fia negyven haramiát pillantott meg.

– Ez már teszi – mondták a haramiák -, mi hegyen-völgyön át hajkurásszuk a zsákmányt, s íme, az maga jött a házhoz! Ki ija-fia vagy és hová való? – kérdik a haramiák a parasztot.

– Hát a fiamat szeretném elszerezni inasnak.

A haramiák vidáman nevettek rajta.

– Hogyne, hogyne, bátyó, felvesszük mi őt, nem ellenezzük, ha azt akarod, hogy a fiad is rablással foglalkozzék.

– Hát miért ne? Hiszen ti is megéltek a mesterségetekből, keresse meg ő is így a mindennapi kenyeret magának.

– Aludj itt, bátyó, nálunk, aztán reggel menj haza. Amint fiad kitanulta mesterségünket, majd visszaadjuk neked.

Másnap reggel a rablók megparancsolták a paraszt fiának, hogy fogja a korsót, és menjen vízért. Vette a korsót, elszaladt a forráshoz, s ott belebuktatta a vízbe. Amikor a tele korsót ki akarja húzni a vízből, úgy érzi, mintha valaki húzná lefelé. Megrántja a fiú a korsót, hát meg¬lát egy fehér kezet. De nem jött zavarba, hanem egyik kezével megragadta a korsót, a másik¬kal meg a vízből kilátszó kezet. Ekkor a forrásból sikítás hallatszott, és valaki egy csészét vágott a fiúhoz. A fiú elengedte a kezet. A csésze nem találta el őt, hanem a forrástól nem messze leesett.

A fiú kiemelte a tele korsót, felvette a csészét, kimosta, zsebébe tette, és visszament a hara¬miákhoz.

A rablók elcsodálkoztak, amikor meglátták:

– Honnan szereztél vizet? – kérdik tőle.

– A ház melletti forrásból.

Mindjárt el is mesélte, mi történt vele; kihúzta zsebéből a csészét, s odanyújtotta a haramia¬vezér¬nek. Az meg kezébe vette a csészét, és csak száját tátogatta. Felkelt helyéről, homlokon csókolta a fiút, és így szólt:

– Fiú, ez a csésze megfizethetetlen, igen nagy szolgálatot tettél nekünk. – Majd társaihoz for¬dult, és azt mondta nekik: – No, fiúk, halálos vétek nekünk ezek után is rablással foglalkozni. Eladjuk ezt a csészét, és az ára bőségesen elég életünk végéig. Vezessétek elő a lovam, most mindjárt útra kelek, és eladom a csészét. Aztán visszatérek, s megosztozunk az árán.

A haramiavezér lóra szállt, és a városba indult, hogy eladja a csészét a kalmároknak. De egyik kalmár sem tudta megfizetni az árát.

– Ezt a csészét csak az a kalmár vehetné meg, aki a nagyvásárcsarnokban árul – mondták.

A nagyvásárcsarnokban a kalmár fogta és megnézte a csészét, majd azt mondta a rablóvezér¬nek:

– Ez nagyon drága holmi, menjünk a királyhoz, állapítsa meg ő az árát, s én megveszem.

Mikor a palotába értek, a kalmár a király lába elé vetette magát:

– Íme, királyom, ez az a csésze, amit néhány évvel ezelőtt elloptak boltomból. Megtaláltam a tolvajt, ő az, ni! Kérlek, vedd el tőle a csészét, s add vissza nekem.

– Honnan szerezted ezt a csészét? – kérdi a király a rablóvezért.

Az elmondta a történteket. A király megparancsolta, hogy vezessék elébe a többi harminc¬kilenc haramiát meg a fiút. Amikor a királynál megjelent a fiú, hétszer meghajolt, és megállt előtte.

– A csészét én szereztem – mondta a fiú. – Akarod-e, hogy fogadjunk: ha én még tizenegy ugyanilyen csészét szerzek, minden kalmárt kikergetsz az országból, ha nem szerzek – nekem is, meg valamennyi társamnak is leütteted a fejét.

A király megparancsolta, hogy a haramiákat zárják tömlöcbe, a fiúnak meg azt, hogy szerez¬zen tizenegy ugyanilyen csészét.

A fiú felült a haramiavezér lovára, s útnak eredt. Meddig ment, meddig se, végül egy gazdag városba érkezett. A város szélén bezörgetett egy házba, s mikor belépett, egy öregasszonyt látott, aki úgy felhúzta szemöldökét, hogy ha abból egy bolha kiesik, száz részre szakad szét.

– Anyóka, miért keseregsz? – kérdi a fiú.

– Ej, hagyj nekem békét, edd a kenyered, hallgass, és maradj nyugton!

– Szépen kérlek, mondd el, mi az oka bánatodnak, hátha segíthetek rajtad!

– Náladnál különb legények is próbáltak már segíteni rajtam, de hiába, semmi sem sikerült.

– Kérlek, anyóka, mondd el, mi bánt.

– A királyunknak gyönyörű fia volt. Meghalt. El is temettük szépen. Nappal csöndben pihen a földben, de éjszakánként valaki mindegyre kiráncigálja holttestét a sírból, és széttépi köntösét.

– No, anyóka, leszedheted az asztalt, nem eszem többet.

– Miért, fiam?

– Nem kell. Elment az étvágyam.

Akkor az anyóka a királyhoz vezette a fiút.

– Íme, királyom – szólt az anyó -, ez a fiú azt állítja, úgy vigyáz fiad sírjára, hogy senki sem nyúl hozzá. Azt mondja: „Üssék le a fejemet, ha kudarcot vallok!”

– Eredj, őrködj! – parancsolta a király.

A fiú elment, s a sírtól kissé távolabb elrejtőzött. Éjfélkor látja, hogy a sírhoz három galamb repül, tollukat leszórják magukról, három tündérszép leánnyá változnak, s beszélgetnek egy¬mással.

– No, mit tegyünk? Talán ennénk először, és utána hívjuk ki a királyfit? – kérdezi az egyik.

– Ó, hogy szakadjon rád a ház, hiszen egy falat sem megy le a torkunkon, ha aludni hagyunk egy ilyen gyönyörűséges legényt! – felelte a másik.

A harmadik szétterített egy kendőt, kezébe vette piros pálcáját, megütötte vele a kendőt, és így szólt:

– Kendőm, terülj meg!

Erre a kendő megterült ezerféle csodával. Ezután egyikük a sírhoz ment, a piros pálcával meg¬ütötte a rajta levő kőlapot és megparancsolta:

– Kő, mozdulj el!

A kő elmozdult. Rásuhintott a földre, s így szólt:

– Föld, nyílj meg!

A föld megnyílott. A sírból kivették a holttestet, a földre fektették, s amikor a pálcával meg¬ütötték, a királyfi egyszeriben életre kelt. Azután a királyfit új ruhába öltöztették, és a kendő¬höz vezették, magukkal szembe leültették, ők maguk pedig sorban egymás mellé telepedtek.

Észrevette ezt a fiú, s azt mondja magában: „No, az jó, hogy a leányok sorba ültek – kilövöm a nyilam, s a királyfit nem is érinti.”

Amint a paraszt fia kilőtte nyilát, a leányok megrémültek, otthagytak kendőt, pálcát, éppen hogy a tollukat magukra öltötték, s már el is repültek. A paraszt fia karddal a kezében a király¬fi¬hoz lépett és megszólította:

– Erőt, egészséget, királyfi!

– Erőt, egészséget, testvér!

– Én apád őre vagyok, gyere, üljünk le, falatozzunk egy kicsit.

Jóllaktak. Azt mondja a fiú a királyfinak:

– Most gyere, hadd tegyelek vissza a helyedre.

– Könyörgök, ne tedd azt, menjünk inkább együtt a palotába.

– Nem, nem lehet! Feküdj vissza a sírba.

Mikor a kendőt a hátára vetette, egyik sarkában megpillantott egy gyűrűt, felemelte és a maga ujjára húzta. Utána vette a pálcát, megütötte vele a sírt, a királyfi belefeküdt, és a föld össze¬csukódott.

Reggelre kelvén, a sírhoz mentek a király emberei. Álmélkodva látták, hogy a kő nem moz¬dult el helyéről. Hírül adták ezt a királynak. Hívatta a paraszt fiát, és azt kérdezte tőle:

– Hogyan őrizted meg a sírt?

– Hát gyertek el a királynéval, majd meglátjátok.

A király, a királyné, nazírok, vizírek meg a paraszt fia, mind mentek megnézni a sírt.

– Látod, királyom, a kő nem mozdult el helyéről. Mit adnál, királyom, ha élve előhoznám fiadat a sírból?

– Mindent, amit csak kívánsz.

– No, ha így van, mindnyájan térjetek szépen vissza, én előhozom a királyfit és hazaviszem.

Alig ért haza a király a királynéval, nazírokkal, vizírekkel, már ment is mögöttük a paraszt fia a királyfival kézen fogva.

– Király, íme, itt a fiad!

Nem lehet azt elmondani, mennyire megörült a király meg a királyné!

– Kérj, amit akarsz!

A paraszt fia előhúzta a csészét, s azt kérte a királytól, hogy tizenegy ugyanilyen csészét adjon neki.

– Negyven bajtársam sínylődik a tömlöcben miattuk – mondotta a fiú.

– Fiam, ilyen csészéim nincsenek. Kérd a lányom, kérd minden kincsem, kérj, amit csak akarsz, de ilyen csészéim nekem nincsenek.

– Ha így van, akkor semmit sem kérek – szólt a fiú, lóra ült s elvágtatott.

Hamar-e, sokára-e, de végül mégis egy nagy városba érkezett, a tenger partjára. Bement egy szélről álló házba, s ott látott egy gyászsújtotta embert.

– Testvér, mitévő legyek! Szívemből örülök, hogy meglátogatsz, de fáj, hogy nincs mivel meg¬vendégeljelek!

– Sose búsulj, van bőven ennivalóm.

Így szólt a paraszt fia, elővette a kendőt, megütötte a pálcával, mire szétterült, mindenféle jóval tele.

Miután a házigazda és egész háza népe kedvükre jóllaktak, a paraszt fia kérte őket, mondják el, miért éhezik az egész város?

– Nincsenek szántóföldjeink nekünk, testvér.

– Honnan veszitek hát a kenyeret?

– A túlsó partról hoztuk.

– Miért nem hoztok hát most is?

– Az történt, hogy a vízből egy kar bukkant fel. Amikor innen a túlsó partra hajózunk, átenged, de amint jövünk vissza a gabonával megrakott hajón, ez a kéz felborítgatja hajóinkat, és nem tudjuk, mitévők legyünk.

– No, és ha én elmegyek, megrakom a hajókat minden jóval és áthozom, teljesíti-e a király a kérésemet?

– Még be is aranyoztat!

– No, ha így van, gyere, menjünk a királyhoz.

Megjelentek a király előtt, és azt mondja a paraszt fia:

– Mit adsz nekem, király, ha elmegyek, megrakom a hajókat mindenféle jóval, s visszajövök velük országodba?

– Mindent, amit csak kívánsz!

A fiú felszerelt negyven hajót, áthajózott velük a túlsó partra, ott megrakta őket gabonával és visszafordult.

Visszafelé menet, épp a tenger közepén látja, hogy a vízből egy fehér kar nyúlik ki karpereccel a csuklóján. A fiú nem vesztette el fejét – megragadta a kart, s maga felé húzta. Nem bírt vele, a kar a víz alá merült, csupán a karperec maradt a fiú kezében. Ezután a fiú nyugodtan folytatta útját, és szerencsésen megérkezett rakott hajóival a városba. Az egész város ujjongott örömében.

A fiú megjelent a király előtt, s így szólt:

– Add meg, király, amit ígértél, mert én elmegyek.

– Mit kívánsz hát? – kérdi a király.

– Tizenegy ilyen csészét – felelte a fiú, s megmutatta saját csészéjét.

– Nem, ilyent nem adhatok, hiszen ilyen csésze egymaga megér annyit, mint az egész országom. Kérjed bár lányom kezét, kérd egész országom, bármit odaadok.

– Nem kell nekem más. Negyven testvérem sínylődik tömlöcben, s bármibe kerüljön is, de még tizenegy ilyen csészét kell szereznem, hogy megszabadítsam őket.

– Adj hát nekem időt holnap reggelig, beszélek a hajók parancsnokával, s megüzenem a választ – mondta a király.

Akkor magához hívatta a hajók kapitányát, és megkérdezte tőle, tudja-e, hol lakoznak Guri király leányai.

– Tudom – felelte a hajók kapitánya.

– Jött ide hozzánk egy legény. Vidd magaddal, és mutasd meg neki, hol tanyáznak Guri király leányai.

A fiú a városban hagyta lovát, hajóra szállt, hét nap, hét éjjel hajózott a tengeren, amíg a túlsó partra ért. Ott meglátott egy vaskaput.

– Menj be ezen a kapun, és mögötte találkozol Guri király lányaival. Mikor jöjjek vissza érted? – kérdezi a kapitány.

– Úgy tizenöt nap múlva.

Belépett a kapun, és alig ment tovább, csodálatosan szép öregembert pillantott meg, aki ingujját feltűrve főzött.

– Erőt, egészséget, öregapám!

– Erőt, egészséget, emberfia. Kígyó a hasán ide nem csúszhat, madár a szárnyán ide nem repülhet, hogy kerülsz te mégis ide?

– A szeretet hozott engem ide.

– Látszik, hogy jóravaló legény vagy, gyere, hadd rejtselek el, mert jönnek a lányok, meglátnak és megölnek. Pedig sajnálnálak!

Elbújtatta a paraszt fiát, és a lelkére kötötte, hogy meg se mukkanjon.

Nemsokára megjelentek a lányok.

– Emberszagot érzek – mondogatták.

– Hiszen én is ember vagyok, ez az én szagom – felelte az öreg.

– Nem, ez idegen szag!

– De nincs itt senki idegen, mondom nektek.

– No, ha így van, akkor adj ennünk.

Az öreg szétbontott egy kendőt. A nővérek leültek. Alighogy hozzáfogtak az evéshez, meg¬jelent Guri király egyik nazírja, írással kezében.

– Várj egy kicsit, majd elolvassuk evés után – mondták neki a leányok.

Ebéd után a legidősebb mindnyájuknak bort töltött és megszólalt:

– Iszom annak a legénynek az egészségére, aki kiragadta kezemből a csészét, és megmentette lelkemet. Negyven haramia oda sem mert jönni a forráshoz, ő meg nemcsak vizet merített a forrásból, de még a csészémet is elragadta tőlem. Igazán helyre legény!

A középső nővér felkacagott.

– Hát még ha én elmondanám, mi történt velem?

– Meséld el!

Újra bort töltöttek poharukba.

– Én meg annak a derék legénynek az egészségére iszom, aki elvette tőlem a bűvös pálcát, a kendőt, és feltámasztotta a királyfit, akit én öltem meg! Valóban helyre legény!

A legifjabb nővér is kacagásba tört ki.

– Én pedig arra a legényre emelem poharam, aki majd kirántotta karomat, és negyven meg¬rakott hajót szerencsésen átvitt a tengeren az éhínségtől szenvedő országba. Az aztán a helyre legény!

Az öregember, a lányok beszédét hallva, mindjárt arra gondolt, hogy arról a legényről beszél¬nek, akit ő elrejtett.

– Hát mit adtok nekem, ha idehozom azt a legényt?

– Mindent, amit csak kívánsz!

Ezekre a szavakra a paraszt fia előbújt, és a lányok elé állt:

– Erőt, egészséget, szép szüzek!

A lányoknak ijedtükben még a szájuk is remegett.

– Kerülj közelebb, legény, s tarts velünk – hívták.

Alighogy leült a paraszt fia, megint megjelent a nazír, hétszer meghajolt, s karját keresztbe fonta mellén. A levél elolvasása után a legidősebb nővér szeme könnybe lábadt. S amikor a többiek is elolvasták a levelet, ők is keserves sírásra fakadtak.

– Mondjátok el, miért sírtok? – kérdi tőlük a legény.

A legidősebb nővér felkelt, dobozából egy képet vett elő, és megmutatta a legénynek:

– Hét évvel ezelőtt Azrail elrabolta egyetlen fivérünket. Akárhogy vergődünk is, sehogy sem tudjuk kiragadni Azrail körmei közül. Ha megszabadítod, azt adunk neked érte, amit csak kívánsz.

– Rendben van, ne keseregjetek, visszahozom én. De mondjátok meg, mitévő legyek, hogy tömlöcben sínylődő negyven testvéremet kiszabadíthassam?

– Az nem boszorkányság, másfél napon belül odaviszünk téged – felelték a lányok.

– Odavinni odavisztek – mondja a legény -, de nekem tizenegy ilyen csészére van szükségem!

– Még húszat is szerzünk, ne legyen rá gondod!

– No, ha így van, akkor menjünk Guri királyhoz.

El is mentek. A paraszt fia meghajolt hétszer, karját keresztbe fonta s megállt. Kérdi a király leányaitól, mi okból hozták ide az emberfiát. A lányok elmondták, hogy a legény vállalkozik fivérük kiszabadítására.

– És meg tudod ezt tenni? – kérdezte a király.

– Isten segedelmével.

– Láttad-e már valaha is Azrailt?

– Nem láttam.

– És mit kívánsz az útra?

– Engedd meg, hogy istállódból lovat válasszak magamnak, add nekem a szablyád, páncélod, íjad és buzogányod.

– Ez semmi, megkapod.

– Még azt kérem, adj mellém vezetőt, aki megmutatja Azrail hegyét.

– Eredj isten nevében, adok vezetőt is.

A paraszt fia bement az istállóba, kivezette onnan a legjobb táltost, amelyik a csillagok közt nőtt fel, s napot még nem látott soha, és teljes fegyverzetben állt a király elé.

Mikor a király meglátta a legényt, azt mondta magában: „Ez aztán beváltja ígéretét!” Ezután egy nazír lóra szállt, s ketten együtt útnak indultak. Ki tudja sokáig mentek-e, nem sokáig, végül elérkeztek a Dzsan-dzsava hegyhez. A nazír nem akart tovább menni.

– Én nem mehetek tovább.

– No, akkor az ég áldjon! – mondta a legény, és egyedül folytatta útját.

Feljutott egy hegy csúcsára, a hegyen túl magas házakat pillantott meg, s nagy lármát hallott. A fiú elkiáltotta magát:

– Jöjjön ki a ház gazdája, mert vérdíjat akarok!

Megjelent két arab és kérdezték:

– Ki vagy te?

– Vérdíjat akarok! – felelt a fiú.

„Ki merészeli megzavarni urunk álmát?” – gondolták az arabok, és útját állták.

A legény nekik rúgtatott, kivonta kardját, s egy suhintással leütötte fejüket nyakukról. Leszállt lováról, fogta a fejeket, és az első ház erkélyére dobta.

A neszre felébredt Azrail, s kijött az erkélyre:

– Te követelsz tőlem vérdíjat? No, mindjárt lejövök, s majd adok én neked vérdíjat! – mondta Azrail a legény láttára.

Leugrott az erkélyről, lóra pattant, s a legény felé vágtatott.

– Adjon isten, legény, no, mondd csak, ki a soros a buzogányvetésben?

– Te vagy a soros, én vendég vagyok! Vesd el mind a hét buzogányodat, hét kopjádat, s lődd ki hét nyiladat, majd elválik, ki lesz a győztes.

Azrail elhajította buzogányát, s hegyek, völgyek beleremegtek, de nem találta el a fiút. A paraszt fia felvette a buzogányt, visszaadta Azrailnak, s így szólt:

– Nem babra megy a játék, fogd meg a buzogányod, és vesd el, ahogy illik.

Azrail elvetette minden buzogányát, kopjáját, kilőtte hét nyilát, de a legény sértetlen maradt.

– Rajtad a sor – szólt Azrail, és megállt a fiúval szemben. A legény megmarkolta szikrázó szemű lova kantárszárát, felállt a kengyelben, és elvetette buzogányát. Fején találta Azrailt, aki holtan fordult le a földre. A fiú odaléptetett, s levágta fejét. A fej elgurult a földön.

„Hova gurul ez?” – gondolja a legény, s kardjával kettéhasította.

– Még egyszer, fiú! – szólt a fej.

– Nem, azt nem tehetem, én is csak egyszer születtem erre a világra.

Ezután a legény felment a házba, és a tűzhely mellett találta Guri király megbilincselt fiát. Ki¬szabadította a királyfit, és vele együtt visszatért a királyhoz. Útközben a királyfi azt tanácsolta a legénynek:

– Ha kérdez a király, mit kívánsz jutalmul, mondd, hogy a legkisebb lányát meg a gyűrűjét.

Amikor az udvar népe megpillantotta őket, ujjongásba tört ki.

– Most mondjad, mit kívánsz? – szólt a király.

– Neked egészséget.

– Nem, kérj mindent, amit csak akarsz!

– Hát akkor legkisebb leányodat s gyűrűdet kérem, meg tizenegy ilyen csészét!

– Jól van, teljesül a kívánságod.

Hét nap, hét éjjel ültek lakodalmat, összeeskették a legényt meg a király legkisebb leányát, és azután a fiatalokat szobájukba kísérték. Ott a fiú elővette kardját, maga s a királyleány közé fektette.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte csodálkozva a királyleány.

– Mindaddig, míg negyven testvéremet ki nem szabadítom, nem nyúlok hozzád – felelte a paraszt fia.

Reggel a királyleánnyal együtt útra keltek. Amikor hazaértek, a fiú elvitte a királyleányt szüleihez, maga meg a királyhoz ment, s elébe tette a tizenkét csészét.

Akkor előhívatták a kalmárt.

– Nocsak, mutasd meg, melyik a tiéd?

A kalmár zavarba jött.

Amikor a király látta, hogy a kalmár becsapta, késedelem nélkül megparancsolta, hogy a negyven rablót bocsássák szabadon; elhívatta a hóhérokat is, és meghagyta, hogy országában irtsanak ki minden kalmárt.

Az egyik nazír így szólt a királyhoz:

– Miért nem hívatod ide a leányt, akit a legény magával hozott?

– Ki vagy te, szépséges leány? – kérdezte a király, mikor elébe állt a királyleány, aki a paraszt fiával érkezett.

– Én Guri király leánya vagyok.

– Te feleségül mentél ehhez a legényhez?

– Igen.

– És megőrizted ártatlanságodat?

A leány elmondta a történteket. A király ekkor összehívta népét és kihirdette:

– A királyságot saját jó szántamból átengedem ennek a fiúnak. Beleegyeztek-e?

– Beleegyezünk! – kiabálták valamennyien.

A király levette gyűrűjét, és a paraszt fiának ujjára húzta.

– Én meg cserébe neked ajándékozom Guri király gyűrűjét – szólt a fiú, elővette a gyűrűt, és átnyújtotta a királynak.

A fiút kikiáltották királlyá. A negyven rabló híve maradt élete végéig. Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével.

Az égből lehullott három alma: egy annak, aki a mesét mondta, másik annak, aki hallgatta, harmadik meg annak, aki megszívlelte.

Elvarázsolt madarak – örmény népmesék

Vál. és ford.: Hegyi Imre

Európa Könyvkiadó 1961.

http://mek.oszk.hu/06800/06804/06804.htm


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here