Áhmed aga ördöge

Egyszer volt, nem is volt, ha volt is, még abban az időben volt, mikor anyám az én anyám volt, én meg az anyám lánya voltam; mikor anyám az én lányom volt, én meg az anyám anyja voltam. Ekkor történt, hogy egyszerre csak útra keltünk, mentünk mentünk, mendegéltünk. Keveset mentünk, sokat mentünk, hegyen mentünk, völgyön mentünk hat hónapig folyvást mentünk, egyszerre csak hátranéztünk, pornyi helyet hogyha mentünk.

Egy favágó lakott egy országban, Áhmed aga volt a neve. Egyebe se volt, mint a szegénysége meg egy veszekedős, zsémbelődő felesége. Ami pénzt csak megkeresett ez a szegény ember, mind elszedte tőle az asszony, még egy para se maradhatott a zsebében. Ha az estebédje el volt sózva, hej pedig be sokszor úgy volt és azt találta az ura mondani, hogy – Elsóztad az ételt, anyjuk – mérget vehettek rá, hogy másnap egy csipet só se volt az ételében. Azon sajtalan tálalta elő a főztjét. Ha pedig azt merte kimondani, hogy – Sajtalan az étel, anyjuk – annyi sót tett másnap az ételbe, hogy kóstolónak is sok lett belőle.

Mi történik egyszer a szegény Áhmed agával? Egypár garast tesz félre a keresményéből, kötelet mit vett volna rajta. De biz azt is megtalálta az asszony, ott volt pedig eldugva az ura gelebében, és ne neked te szegény ember.

– Hát erre meg amarra, suttyomban tán még szeretőket tartogatsz, arra herdálod el a pénzem?

Hiába esküdözik szegény feje, nem hisz neki az asszony.

– Galambom, – csitítja az ura – hisz istrángot akartam venni rajta, arra kellett volna az a pár garas.

– Hogy avval az istránggal akasztanának fel – kívánja neki a hitestársa.

– Ugyan már hogy káromkodhatsz ilyen csúnyán? – próbálja az ura a csitítást.

– Még mind kevés a fejednek – áll feljebb az asszonynak és azzal neki az urának, olyan csetepaté, olyan dérdur, hogy azt se tudta Áhmed aga, hogyan virradt rá a reggel.

Másnapra kelve felszedelődzködik a favágó, ráül a szamarára és indul útjára a hegy irányá­ban. Csak annyit mondott a feleségének, hogy valahogy utána ne kerekedjék az erdőbe. Az asszony persze csak azért is. Felül az asszony egy másik szamárra és se kérd se hall, utána az urának.

– Ki tudja, – morgolódik magában – mit mivel ott a hegyen, ha én nem vagyok vele.

Látja az ember, hogy nyomában a felesége, de egy szó nem sok, annyit se szól hozzá. Felér a hegyre és hozzálát a favágáshoz. Az asszony meg, akár a nyugtalan lélek, ide-oda jár-kél a hegyen. Mindent megnéz, mindent meglát, csak egy avatag kút kerülte el a figyelmét. Pedig ép egyenesen arrafelé tartott.

– Vigyázz, hé, – kiált rá az ura – kút van előtted, még bele találsz esni.

Majd még szót fogad az asszony, ő bizony közelebb megy. Még egyszer rákiált az ura:

– Nem hallod, hogy húzódj onnan odébb? Ahol a kút előtted ni.

Mit neki az ura szava, csak azért is tovább halad. Azzal egyet lép, kettőt lép, de már a har­madiknál meginog alatta a föld és zsupsz… bele a kútba. Egyet gondol az ura, bizony ő nem töri magát utána, veszi a szamarát és meg se áll vele hazáig.

Másnap, amint rávirradt az idő, megint felül a szamárra és amint felérkezik a hegyre, mégis csak eszébe jut a felesége.

– Hadd látom, – úgymond – mi lett avval a szegény asszonnyal.

Odamegy a kúthoz, belenéz, de se híre, se hamva a feleségének. Megesett rajta a szíve, mert akárhogy, mégis csak a felesége. Elővesz egy istrángot, leereszti a kútba és lekiáltoz a mély­ségbe:

– Fogd meg ezt a kötelet anyjuk, hadd húzzalak fel rajta.

Veszi észre az ember, hogy ugyancsak nehezedik a kötél és összeszedi az erejét, úgy húzza húzza. Hát teremtő Allah, kit húzott ki a kútból? Egy ördögféle kísértetet. Jaj, de megijedt a szegény favágó.

– Sose ijedj úgy meg szegény ember, – biztatja az ördög – hogy a hatalmas Allah áldjon meg érte. Olyan egy veszedelemből szabadítottál ki, hogy ítéletnapig se felejtem el.

Csak bámul a favágó, hogy mi lehetett az a nagy veszedelem.

– Jó sok esztendeje már, – beszéli az ördög – hogy békességben élek ebben a kútban. Nem is tudtam én a bajról semmit mostanáig. Tegnap történt, hogy hogy nem, elég az hozzá, egy öreg asszony hull a nyakam közé. Beleragad a két fülembe, de úgy ám, hogy nem volt szabadulás tőle. Ezer szerencse, hogy te találtál előkerülni. Leeresztettél egy istrángot és lekiáltottad neki, hogy fogódzkodjék meg benne. Ahelyett hogy azt fogta volna meg, engem eresztett el; én megkapom a kötelet és Allah áldassék érte, szárazra kerültem. Jótettedért jót várj, ide figyelj most a szómra.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Boszporuszi tündérvilág


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here