A tündérek fürdője

Volt egyszer egy padisának egy fia. Egy lala (nevelő) volt a gondozója meg az őrizője és úgy vigyázott rá, úgy szerette a fiút, hogy el nem engedte maga mellől. Álmában egy lányt látott meg egyszer a sehzáde (a padisa fia), még ébren is mindig az eszében motoszkált. Tündér volt ez az álombéli lány, a negyven tündér közül való. Egyre ez a lány járt a sehzáde eszében, se éjjele, se nappala nem volt azóta. Egy éjjel ismét megjelenik a fiú álmában és így szól a sehzádéhoz:

– Ne epekedj sehzádém, hanem indulj a keresésemre. A negyven peri fürdőjében, ott rám találhatsz.

Felébred a sehzáde és siet a látójához, hogy hol a negyven tündér fürdője?

– Minek az neked? – kérdezi a lala. – Ki szólt neked arról a fürdőről?

Elmondja a sehzáde az álmát, és az álombéli tündér esetét.

– Sose aggódj, – feleli a lala – megtalálom én neked azt a tündérlányt. Valahogy el ne meséld másnak az álmodat, mert megölnek azok a perik.

Fogja magát egy egy este a lala és elindul a tündérek fürdőjéhez. Amint benyit a kapun, ütik jobbról, ütik balról, ütik fejbe, ütik hátba, pedig sehol senki, sehol semmi a közelében. Be­támolyog a szegény lala a fürdőbe és leül egy kőlapra, hogy kipihenje a sok verést. De íme, egyszerre csak ég zeng, föld reng, nagyot csillan, nagyot villan és amint szétnéz a lala nagy félelemben, az álombeli tündérre esik a pillantása. És mintha nem is látná a lalát, lehúzza a karperecét, a gyöngyeit, leteszi egy kőlapra és belép a fürdőbe, hogy megtisztálkodjék. Mialatt fürdik, veszi a lala a peri karperecét meg a gyöngyeit és eloson velük, ki a fürdőből. Amint kilép a kapun, megint ütik jobbról, verik balról és alig áll meg a lábán, amint kijut a fürdőből.

Siet a lala a palotába és mutatja a sehzádénak a karperecét meg a gyöngyöket. Oda van az ifjú a nagy boldogságtól és kéri a laláját, hogy vigye el őt is abba a fürdőbe.

Sehzádém, – mondja a lala – te magad el nem juthatsz odáig, mert nem bírnád ki a sok bán­tal­mat. Egy napon majd belopódzkodunk, hogy megnézhesd azt a tündérlányt. De vigyáznod kell majd, hogy észre ne vegyenek, mert ha megpillantanak, a perik közé kerülsz és se apádat, se anyádat nem látod többé soha.

– Minden úgy lesz, ahogy te akarod, – feleli a legény – csak azt a tündérlányt láthatnám meg.

Még csak egy-két nap és kisurrantak kettecskén a palotából. Addig mentek, addig mendegél­tek, míg meg nem érkeztek egy nagy kertbe. Egy nagy fa mögé húzódtak és amint jobbra-balra nézgelődnek, íme negyven galamb repül el felettük. Leszállanák egy tó mellé, egyet-egyet illegetnek magukon és lányokká változnak át a galambocskák. Legott ráismert a sehzáde az álombéli tündérére.

Lalácskám, – kiáltja a legény – ehol az én tündérem.

– Csitt, – szól rá a lala – ha megsejtenek bennünket, elrepülnek, mi meg itt rekedünk mind­örökre.

A lányok ezalatt egy asztalt terítenek meg, leülnek és csemegézik a sok ételt-italt. Aztán meg mulatoznak, ugrándoznak és szép egymásutánban a vízbe mennek, lubickolnak. Előlép a lala nagy óvatosan és annak az álombéli tündérnek elcseni a ruháját. Kijönnek aztán a lányok a vízből, felöltözködnek és alighogy illegetnek egyet magukon, galambokká lesznek ismét és prrr… elrepülnek. Csak az az egy tündér nem repülhetett el, mert nem találta a ruháját és nem változhatott át galambbá.

– Ellenség van a közelemben, – sóhajtozza a tündér – most mitévő legyek?

Előlép a sehzáde a fa mellől és amint megpillantja a tündér, így szól a legényhez:

Sehzádém, add vissza a ruhámat, add vissza az ékszereimet.

– Tündérszép lányka, – feleli a sehzáde – amióta megláttalak, oda a nyugalmam. Te mulatozol, vigadozol, én meg éjjel-nappal bánkódok és egyre csak te utánad epekedek. Ha jó szívvel vagy hozzám, visszaadom a ruháidat.

Megakad a lány tekintete a szép legényen és hajlik feléje a szívével. Szélvihar támad e pillanatban, elsötétedik a világ és amire magukhoz térnek, kopár mező van a kert helyett, kóró a virágok helyén.

– Ó jaj, – siránkozik a lányka – elszakadtam a testvéreimtől; most már én a tied, te az enyém.

Nagy az öröme a sehzádénak és első dolga, hogy a lalája után nézzen. Kiáltja a nevét, keresi kutatja, de mintha nyoma veszett volna, csak a hűlt helyét találja.

– Tündérem, – mondja a lánynak – a lalám vette volt el a ruháidat, ő vezetett el hozzád, most meg nem találom sehol.

– Hiába keresed, – mondja a tündér – ráadták a ruháimat és én helyettem ő került a perik közé. Ha elégetted volna a ruháimat, akkor nem veszítetted volna el a laládat.

Nagy a bánatja a sehzádénak és kesereg a sorsán, hogy az egyik szerencséjét megtalálta, a másikát meg elvesztette.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác: Boszporuszi tündérvilág


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here