A kókuszdió ára

Kereskedő ismerőse egyszer megkérte Naszreddin hodzsát, hogy vigyen el négy zsák kókuszdiót egy távoli településre. A település valahol a sivatag túlsó felén volt, teveháton jó kétnapi járásra. Hodzsa vállalta a szállítást, és csak akkor kezdte vakarni a fejét, amikor a zsákokat megemelte.

– Ezek bizony elég nehezek – mondta. – Egyedül nem bírja tevém a négy zsákot. A tetejébe még engem is cipelnie kell…
– Pedig nagy szüksége lenne az árura a társamnak.
Hodzsa gondolkodott egy keveset, aztán így szólt:

– Tudod mit? Szólok a barátomnak. Két-két zsákot könnyedén elviszünk, smég fel is ülhetünk a tevénk hátára.

A kereskedő jónak találta az ötletet, s megegyeztek.
Másnap hajnalban Hodzsa és a barátja felmálházták a tevéket, s még a hűvös időben elindultak. A végtelen homoktenger egészen a láthatárig hullámzott előttük. Mindketten tudták tudták, hogy még azon túl is sivatag terül el. Ez azonban nem szegte kedvüket, mert néhányszor már megjárták az utat.

– Hallod-e – szólt a barát az elöl baktató Hodzsának. – A tömlőket meg elfelejtettük megtölteni vízzel!

– Ne aggódj, nemsokára odaérünk a rejtett forráshoz, s ott veszünk majd vizet.

– Te tudod, hol van?

– Tudom hát, az öreg Ahmed megmutatta az első utamon.

Ahogy a nap emelkedett az égen, úgy lett egyre perzselőbb a forróság. A homokdombok felett reszketett a levegő, s minden összemosódott a távolban.

– Na, itt is vagyunk! – mondta hosszú hallgatás után Hodzsa.

Lekászálódott a tevéjéről, s elindult az egyik homokdomb irányába. A barátja követte. Hodzsa ide-oda járkált, rugdosta a homokot, de a rejtett forrást sehol nem találta. Kiapadhatott, s betemette a homokvihar.

– Hm, jól nézünk ki! – vakargatta megint a fejét. – Egy csepp vizünk sincs, pedig hosszú út áll előttünk. Vissza nem fordulhatunk, annak nem lenne semmi értelme… Most mit csináljunk?

– Hm, hm, nem tudom, mit csináljunk – hümmögött csüggedten a barátja is.

Hodzsát viszont nem olyan fából faragták, hogy szorult helyzetében ki ne találjon valamit. Töprengett egy darabig, majd derűsebb képpel így szólt:

– Feltörünk néhány kókuszdiót, s megisszuk a tejüket. Valamelyest elveszi a szomjunkat…

– Úgy ám, de a kereskedőd megszámolta, mennyit rakott a zsákokba. Pontosan negyvenet, mert mindegyikben tíz szem van… Mondta is, hogy negyven para jár majd érte, egy para darabja… Hogy számolunk el az árával?

– Útközben majd kieszelek valamit, induljunk tovább – mászott fel a teve hátára Hodzsa.

A nap heve tovább fokozódott, és ők egyre szomjasabbak lettek. A barátnak már nehezen forgott a nyelve kiszáradt szájában, alig tudta kinyögni a szavakat:

– Úgy látom, cserbenhagyott a furfangod… de nekem eszembe jutott valami… Találtam egy parát, veszek tőled egy kókuszdiót… Így meglesz a kereskedő pénze… Nem bírom tovább a szomjazást!

– Az lehet – élénkült fel Hodzsa. – Még a végén kiderül, hogy életrevalóbb vagy nálam.

A barátja átnyújtotta Hodzsának a parát, az meg adott érte egy kókuszdiót. Miután a szomjazó a bicskája nyelével nagy nehezen feltörte, és kiitta belőle a tejet, mindjárt jobban érezte magát.

Alig mentek fél mérföldet, Hodzsa is hátrafordult.

– Barátom, az én szám is kiszáradt… Most már nekem is innom kell. Itt az egy para, adj te is nekem egy kókuszdiót!

– Pénzért szívesen adok! Így mindnyájan jól járunk… A kereskedő, mi is….

Az egy para visszakerült a barátjához. Aztán megint Hodzsához vándorolt. Nagy volt a meleg, inniuk kellett. Meg az édeskés kókusztej is csak ideig-óráig oltotta szomjukat. Mire átvergődtek a sivatagon, annyiszor adtak-vettek, hogy két zsák teljesen kiürült. Viszont megmenekültek a legrosszabbtól.

– Számoljuk már össze a pénzt! – mondta a barát Hodzsának, amikor végre átértek a sivatagon és behúzódtak egy terebélyes fa árnyékába.

Hodzsa kikutatta minden zsebét, de bizony csak egy parát talált bennünk. A barátjáéban egy sem volt.

– Ez meg hogy lehet?! – tűnődtek mindketten. – Hiszen mindig fizettünk egymásnak!

Nem értették a dolgot. Kevés ideig töprengtek még, de hogy semmire sem jutottak, arra terelték a szót, hogyan számoljanak el a kókuszdiók árával.

– Rajtad a sor! – mondta a barát. – Most vedd elő csavaros eszedet!

Hodzsa elő is vette.

– Te itt maradsz, én meg felkötöm a tevémre az egyik teli zsákot. Egyedül megyek el a kereskedő társához. Majd azt mondom, ennyit küldtek neki… Honnan tudhatná, hogy négy zsákkal indultunk útnak? A saját szemével láthatja, hogy egy teve nem bír el két zsáknál többet!

– Ez idáig rendben van, de hogyan számolsz el majd a negyven parával, ha visszamegyünk?

– Erre is találtam megoldást! Azt mondom, időközben megdrágult a kókuszdió. Az eladó csak két paráért tudta küldeni darabját… Számold ki! Húsz darab maradt a két zsákban. Két parájával az pontosan negyven!

– Ez jó! Nagyon jó! – örvendezett a barát, hogy Hodzsa megint milyen rafináltan kivágta magát a kutyaszorítóból.

– Na, megyek is! – meg addig töltsd meg vízzel a tömlőket, mert visszafelé már nem lesz kókusztejünk, hogy megmentsen minket a szomjhaláltól!

In: Kürti Kovács Sándor: Történetek Naszreddin hodzsáról

Illusztráció: Csala Sándor

General Press kiadó


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here